Professzor Úr, Atya, Páter, Pista, Pista bácsi!

Muzslay István magyar jezsuita szerzetes papot sokan sokféleképpen szólították. Nem véletlen, hiszen ő valóban színes és sokoldalú egyéniség volt. Ráadásul megvolt az a tehetsége, hogy ebből a sokoldalúságból mindig mindenkinek azt az oldalát nyújtotta, amire éppen az embernek az adott pillanatban szüksége volt. Ahogy Szent Pál írta: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek.” (1 Kor 9,22) A sok különböző arculata azonban mind egy közös origó körül helyezkedett el: Krisztus szolgálata hazája iránti feltétlen elkötelezettsége által.

Amikor megkérdezték Muzslay atyát, hogy minek szokták őt szólítani az emberek, saját maga így vallott: „Kezdetben atyának szólítottak, mert a szülők nélkül maradt, árva menekült fiataloknak szükségük volt egy gondoskodó atyára.” És valóban, Muzslay atya az 50-es években több száz magyar fiatalnak lett apja és anyja helyett atyja. Atyai szeretettel, de ennek megfelelően atyai tekintéllyel, sőt kellő esetben atyai szigorral is nevelte azokat, akiknek a sorsát a gondviselés az ő kezébe helyezte. Rengeteg leleménnyel, határtalan energiával, minden követ megmozgató szívós alapossággal teremtette elő az 1957-re több mint 200 főre gyarapodott leuveni magyar kolónia napi megélhetéséhez a szükségeseket. De nemcsak az anyagiakról gondoskodott, hanem védencei boldogulásának érdekében minden elképzelhetőt és elképzelhetetlen megtett. Megszervezte a kulturális és lelki életüket. Tanulmányaikhoz 1957-ben holland-magyar/magyar-holland szótárt szerkesztett. Minden lehető fórumon közben járt értük: ha kellett, kész volt nemcsak az egyetemi hatóságokkal, de a városi elöljárókkal, sőt még államügyészekkel, miniszteri tanácsosokkal, nagykövetekkel is tárgyalni egy-egy diákja érdekében. Befolyását és kapcsolatait kihasználva tömérdek magyar fiatalnak a sorsát igazította el. Bölcs, lényeglátó tanácsaival pedig utat mutatott mindazoknak, akik megfogadták azokat. Valóban prófétai szavak voltak tehát az akkori leuveni rektor szavai, aki így fogadta őt 1955-ben Leuvenben: „Önt az Isten küldte!”

„Később –folytatta válaszát Muzslay professzor úr a feltett kérdésre –, amikor egyetemi tanár lettem, többnyire professzor úrnak szólítottak.” 1961-es egyetemi professzorrá történő kinevezése, nagyjából egybeesik a Collegium Hungaricumnak a mai helyére történő költözésével. Ekkor veszi meg az atya az épületet, amelyben ma is található az intézmény. Ekkorra már csökken a diákok száma, és Muzslay professzor úrnak ideje jut a tudományos munkára is. Azonban ebben is elsősorban a hazája iránti hűség és Krisztus igazságának szolgálata vezeti. Intézetet alapít, és folyóiratot szerkeszt, melyek a nyugat-európai közvélemény előtt ismeretlen közép-európai térség szociális, gazdasági és társadalmi viszonyait kutatják, dolgozzák fel és ismertetik nemzetközileg is elismert tudományos színvonalon. Muzslay professzor úr pedig nem csak alkalmazott közgazdaságtant tanít hollandul és franciául, hanem magyar nyelvet is. S holland és francia nyelvű művei között nemcsak Magyarország gazdaságáról szóló cikkeket és szakkönyveket találunk, hanem ott leljük köztük a magyar irodalomról írt két holland nyelvű könyvecskéjét is.

„Aztán, mikor megöregedtem, újra atyának kezdtek szólítani a fiatalok” -fejezte be válaszát szinte nagyapásan Muzslay atya a feltett kérdésre. S valóban atyai barátja, jótevője, pártfogója lesz azoknak a katolikus gimnáziumokban végzett magyar fiataloknak, akik az ő meghívására és az ő költségén folytathatnak tanulmányokat és kutatató munkát a Leuveni Katolikus Egyetemen a 80-as évektől kezdve. Az ő évenkénti magyarországi találkozójukról ír e szavakkal az egyik könyvében: „Muzslay atya pedig úgy érzi magát közöttük, mint egy nagyapa gyermekei és unokái között.” (Magyar diákok, 53). S csakugyan, számára a legnagyobb örömöt volt diákjai, tanítványai jelentették mindig is. Időskorában mindig arra volt a legbüszkébb, amit a volt diákjai értek el: a sok-sok egyetemi professzor, tudós, kutató, író, orvos, bölcsész, politikus, diplomata, gazdasági és egyéb szakember, igazgató, bankár. A bárói cím, Leopold Érdemrend, Magyar Örökség Díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje, a Pápai Akadémiai kinevezése, és kitudja még, mennyi más sok cím, rang és kitüntetés, amivel munkásságát jutalmazták, neki nem jelentett sokat, ilyesmikre soha nem adott. Neki csak a szellemi gyermekei és unokái számítottak, és annak a munkának a folytatása, amit ő megkezdett. Közben gondoskodik a Brüsszeli Magyar Ház működéséről, Magyarországon pedig plébániát építtet, adakozik, katolikus kiadványokat támogat, publikál, nehéz sorsú öregek gyógykezelését fizeti.

Professzor Úr, Atya, Páter, Pista, Pista bácsi!
Ez a sor most még egy megszólítással bővült: Égi pártfogónk! Mert valóban remélhetjük, hogy ő már a szentek sorában van, hiszen őrá valóban illenek Szent Pál sorai: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét.” (2 Tim 4, 7-8)

Halálára tudatosan készült. A Collegium fennmaradásának biztosítékaként a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet látta, ezért szerződésben az egyetem használatára bocsátotta az épületet. De még ezután is komoly befektetéseket végzett, s az ő anyagi támogatásával sok tekintetben modernizálhattam a Collegiumot. Tanulmányi alapot hoztunk létre, melynek kamataiból évente két diák tanulhat, kutathat Leuvenben. S még nem egészen egy hete is, a legutolsó beszélgetésünkkor, a lelkemre csomózta, hogy ne felejtsek el újfent rátelefonálni a cégre, amelytől a még fel nem újított ablakokra kértem árajánlatot az ő nevében.

De saját szívében is számot vetett. Tarisznyás című kötetében így ír erről: „Aki az Ő útját járja, nem fél a haláltól, bármennyire is megdöbbenti az elmúlás ténye. Tudja, hogy csak a teste pihen a földben, amíg a valóságos énje a boldogok világában él tovább, ahol már nincs többé könny, jajszó és gyász, hanem fény és boldogság. […] A halál nem végzet és nem is vég. Olyan, mint amikor a nyári pirkadatkor széthúzzuk a szobánk függönyét, és eláraszt minket a felkelő nap csodálatos fénye. A halál az élő Istennel való személyes találkozás: ’Magasztalja lelkem az Urat, és ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben.’ (Lk 1,47).” (82.o.)