Az olvasmányhoz (Jer 1,4-5.17-19)

Évtizedek óta írásban rögzítem feljegyzésre érdemes olvasmányaimat, de korábban (sajnos) nem tartottam fontosnak megjelölni, hogy hol olvastam a feljegyzetteket. Így történt ez az alábbiakkal is, amit a mai olvasmányhoz talán a Gottes Wort valamelyik számában vagy a „Schott”-ban olvastam. Most elővettem, és nem tudok okosabbat kitalálni, ezért idézem, mint tihanyi ekhó:

„Aki e világban arra hivatott, hogy Isten igéjét hirdesse, ki van emelve a tömegből, ’megszentelt’, azaz Istennek szentelt, Isten szolgálatára szentelt. Egyedül van, számolnia kell mások ellenállásával, ellentmondásával. Saját maga lényének belső ellentmondásával is számolnia kell olyan mértékben, amilyen mértékben még nem vált eggyé az igével, melyet másoknak hirdet. Jézus is, az örömhírrel, az evangéliummal nem ’befutott’ (angekommen). Egyedül volt, magányos volt ő is, mint előtte a próféták. De ahogy Isten Jeremiásnak mondta: 'Ich bin bei dir', úgy mi is mondhatjuk Jézussal: 'Der Vater ist bei mir'.) Jeremiás, próféta lett, de nem azért, mert az akart lenni, hanem mert annak kellett lennie. ’Én téged kiszemeltelek, megszenteltelek és prófétává tettelek. Hirdesd nekik, amit parancsolok neked.’ Jeremiás előre sejtette, milyen nehéz dolog az Úr szájának lenni. Megijedt a feladattól, az ellenállástól. De még jobban félt a lehetőségtől, hogy kitérhet a hivatás elől, és később hűtlenné válhat. Jeremiás még fiatal, amikor hivatását kapja, és a szíve mindig is fiatal marad.”

A szentleckéhez (1Kor 12,31-13,13)

A szeretetről szóló, joggal himnusznak nevezett fejezettel kapcsolatban bárki megfigyelhet két emberi jelenséget.

Az egyik jelenség: mindenki csodálatosnak, igaznak, elbájolónak tartja Pál apostol stílusában is kiemelkedően értékes gondolatait. Nem hiszem, hogy bármely világnézet alapján álló, bármely valláshoz tartozó, bármely életvitelt folytató ember valaha is kétségbe vonta volna e sorok igazságát. Mi lehet ennek az oka? Azt hiszem az, hogy mindenkinek van fogalma arról, hogy milyen szeretetet várna ő el, másoktól. Tehát önmagát mindenki szereti, és azt hiszi (titokban), hogy Pál itt arra biztat mindenkit, hogy őt szeretni kell, kellene.

A másik jelenség: mindenki szeretne kapni a Szentlélektől vagy a „Természettől” (valójában a kettő ugyanaz, csak az egyik nevet több csoport és többféle értelemben kisajátította) a fejezetben felsorolt adományok közül legalább egyet, de akár mindet is, a szeretet adományát kivéve. Két kérdés következik ebből.

Az egyik kérdés: miért szeretne rendelkezni minden ember valamilyen Pál apostol által felsorolt kegyelmi adománnyal, karizmával? Mert szeretne feltűnni társai között, a lovagias segíteni akarás palástját és jelvényeit magára öltve. E segítő szándék palástjába bújtatott feltűnni akarás mögött mi van? Önszeretet.

A másik kérdés: kimondva nem, de valójában mégis, miért nem kívánja senki a szeretet karizmáját megkapni. (Kivételt képeznek itt azok, akik még nem ismerik jól önmagukat.) Azért, mert mindenki úgy gondolja, hogy ő ezzel már rendelkezik.

Az evangéliumhoz (Lk 4,21-30)

A szentleckéhez fűzött gondolatok felismerése magyarázat az evangéliumból megismert názáreti kedves hívek magatartására is. Csak az okoz gondot mindezek után, hogy miként lehet ezt elprédikálni az évközi 4. vasárnapon, eredményesen? Eredményesen csak úgy, hogy azt mondom: „Krisztusban kedves testvérek, ezt onnan tudom biztosan, hogy én önmagamban tökéletesen felismertem ezt az önszeretetet. (De ki képes erre az önvallomásra? Talán egy fiatal káplán be merné vallani, ha képes volna koránál fogva erre az önismeretre….)

Írok hát valami elprédikálhatót is.

Az ember igére szomjasnak teremtetett. Az igények azért különböznek. Van aki megelégszik azzal amit a természet a maga módján neki mond, nem keres mögötte vagy fölötte mást és többet. Mások, és ezek mindig többen voltak, többre szomjasak, és szomjuk olthatatlan mert Istenre szomjasak, Isten igéjét akarják hallani. És szól az Isten.

a.) „ős-kinyilatkoztatás": ezeket többé-kevésbé elhomályosult alakban megtaláljuk az ókor valamennyi népénél és vallásában, az egyiptomiaknál és perzsáknál, görögöknél és rómaiaknál, Zoroaszter és a párszik Ahura Mazda-vallásában, az orphikusoknál, a püthagoreusoknál, Platónnál és a különböző misztériumokban.

b.) „az izraelita nép természetfeletti kinyilatkoztatását, amely a babilóniaiakkal meg perzsákkal és a hellenisztikus kultúrával való hosszas érintkezés révén a legértékesebb hagyománykincset átvette, de tisztult formában és monoteisztikus célzattal. Mert Pál szerint az örök Logosz teremtő Ige is, aki semmit sem vet meg abból, amit teremtett, és ami sejtést, vágyat, megérzést és misztikus lendületet az emberi szívbe helyezett..." (Holzner: Szent Pál 489.o.)

Egy nép sem volt olyan „jólértesült", mint a Héber.. (Papini: Krisztus története 83)

Isten igéje, az üzenet nyílt, világos beszéd, példabeszéd vagy jelképes cselekedet: a cserépedény összetörése vagy az iga Jeremiásnál. Ugyanezen okból tesz Jézus olyan kijelentéseket, sarkít ki igazságokat, hogy megdöbbentse hallgatóit, hogy felébressze őket.

Miért alszik az ember, amikor Isten igéjét hallja, jóllehet szomjazza azt?
Miért utasítja vissza az ember az ige hirdetőjét? Lásd a próféták sorsát és Jézus esetét a mai evangéliumban? Ennek megválaszolása komoly önismeretet kíván. Tehát nem folytathatom, de folytassa Mindszenty Gedeon:

Igére vár a nép

Mily pillanat! igére vár a nép, / Elzengte már esengő, szép dalát,
Fönnállok a próféták székiben, / És rezgő ajkam egy hangot nem ád.... / Megálljatok! még most szívem beszél, / Melyben minden vér úgy forr, úgy zajog, / Miként a fürdő hattyú szárnyain / A naptól átmelegített habok.

Mindenható Úr Isten! te, ki a / Földet rázó mennydörgésben beszélsz, / Kinek szavai éltető napok, / Vagy égföld-tipró háborúi vész; / Te, ki előtt a porba hullanak / Az emberi lángelmék sasai, / És mégis a fűszál is érez, ért... / - Én fogjak most helyetted szólani? /

Hol a próféták és apostolok, / Az igazság e szent harangjai? / Kiknek szavára népek, nemzetek, / S évezredek tudnak visszhangzani?!- / Ők, ők szólhattak, a szentek, dicsők; / De én mit szóljak, hangtalan cserép? / Ők mennybehívó angyaltrombiták, / S én sirjok fáján metszett gyönge síp?!

Ó! mint érzem most gyarlóságtokat, / Te emberszív, te emberi ajak! / Te szív, te ajk! melyekkel, Istenem! / Már annyiszor meghazudtoltalak; / Vagy nem vagyok-e a vétkek fia, / Szintúgy, mint ki ott kebelét veri, / S az örök élet fakadó vizét / Bűnös keblemből vágy meríteni?

Le, le e helyről! - vagy mégsem... hiszen / Te vagy, Szentlélek, úr szívem felett; / Ha kő, lehelj rá és megrepedez, / Ha gyönge nád, még buzogány lehet; / Csak te segélj - és én szólni fogok, / Hogy magam is üdvözülök belé; / Hisz' Dávid is nagy bűnös volt, midőn / Leggyönyörűbb zsoltárait veré! -

Buzgán József (buzgan.jozsef[kukac]gmail.com)