A hétfő délutáni előadás a pápa lelkigyakorlatán – Sose válasszuk szét az imát és a jótetteket

Ferenc pápa – 2017. március 8., szerda | 14:13

A Rómához közeli Aricciában március 6-án megkezdődött Ferenc pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlata. Hétfőn délután Giulio Michelini, a lelkigyakorlat vezetője elmondta második elmélkedését, amelynek témája: Jézus utolsó szavai és a passió kezdete Máté evangéliuma alapján.

Miután befejezte tanítását, Jézus bejelentette, hogy keresztre fogják feszíteni. Máté evangéliumának e szakasza (Mt 26,1–13) alapján Giulio Michelini Jézus csendjéről elmélkedett, aki ellenségei előtt áll a szenvedéstörténet során.

Mondhatjuk, hogy bizonyos esetekben nincs szükség szavakra, például az ellenfelek között, vagy amikor a hatalom nem engedi meg az önkifejezést. Assisi Szent Ferenc is azt mondja szerzetestársainak, hogy kétféleképpen legyenek jelen a hitetlenek között: hirdetve az evangéliumot, ha tehetik, vagy életre serkentő egyszerű jelenlétükkel. Esetenként a szavak csak rombolnak, ahogy Baál Sém Tóv rabbi is mondta, akit a modern haszidizmus alapítójának tekintenek: „A szavak, amelyek elhagyják a mesterek ajkát és azokéit, akik imádkoznak, de szívük nem fordul az ég felé, nem szállnak fel a magasba, hanem betöltik a házat faltól falig, a padlótól a mennyezetig”. Jézus tehát elhallgat azok előtt, akik istenkáromlónak nevezik és akik tönkre akarják tenni. Olyan csend ez, amelyet a lándzsa hegye tör meg, és a kiáltás, amellyel befejezi földi életét.

Léteznek azonban különböző típusú csendek – jegyezte meg a ferences szerzetes. Van annak a neheztelő csendje, aki bosszút forral, és olyan csend is, amely sohasem segíti az áldozatot, mint ahogy Elie Wiesel mondja. A szenvedéstörténet során Jézus csendje lefegyverző, fegyvertelen és nyugodt. Jézus csendjén túl van egy még égetőbb csend, amely Istené. Jézus pedig rábízza magát az Atyának erre a csendjére. Fel kell tehát tenni a kérdést: milyen a saját csendünk?

Jézus csendjére gondolva felteszem magamnak a kérdést: csak szavakkal hirdetem a hitet, vagy az életem evangelizál? Aztán megkérdezem magamtól: milyenek az én csendjeim? Az egyházi hivatalom tükrében vétkes vagyok-e olyan csend miatt, amelyet el kellene kerülni?

Máté evangéliumának e részletében más szereplők is feltűnnek: Kaifás főpap és a főtanács, akik elhatározzák, hogy elfogják Jézust, de nem az ünnepek során, hogy elkerüljék a lázadást. Itt nem a zsidók stigmatizálásáról van szó, mert egy vallás hierarchiájának eme viselkedésmódja minden fajta emberi intézményben jelen lehet – jegyezte meg Giulio Michelini. Valaki elvesztheti a helyes nézőpontot, miközben meg van győződve arról, hogy Istent szolgálja. Tehát két különböző logika összeütközése jelenik itt meg. Az egyik oldalon Jézus áll, egy gyakorló, de világi zsidó, aki a húsvét megünneplésére készül, a másik oldalon a főpapok, akik egy ártatlan meggyilkolására készülnek, de aggódnak az ünnep, annak külsődleges lefolyása miatt. Michelini arra a kérdésre mutatott rá, hogy vajon a „szent dolgok szakemberei” vagyunk-e, akik kompromisszumot is hajlandóak kötni a látszat, az intézmény megőrzése érdekében az emberek jogai kárára.

Ezt követően az evangélium a betániai történetet tárja elénk (Mt 26,6–13), amikor egy asszony drága, illatos olajat önt Jézus fejére. A jelenetet mind a négy evangélium közreadja néhány eltéréssel. Jézus védelmébe veszi az asszonyt, aki az egyetlennek tűnik, aki megértette, hogy mi fog történni vele, és egy szimbolikus tartalommal bíró gesztust hajt végre. Az olajjal való megkenés királyi gesztus, de értelmezhető a temetési szertartás részeként is. Jézus magasztalja az asszony tettét, és elutasítja azok érvelését, akik azt mondják, hogy a drága olaj árát szét lehetett volna osztani a szegények között, mert ez a jelenet Jézus szolgálatát fejezi ki, ahogy Sergio Quinzio emlékeztet rá.

Giulio Michelini utalt a sok szegényre: azokra, akik nem vesznek részt a liturgián, mert idősek vagy betegek, illetve azokra, akik ajtónkon kopogtatnak azt kérve, hogy csak hallgassuk meg őket. Sokan vannak, akiknek nincs is bátorságuk kopogtatni ajtónkon, és feléjük kellene elindulnunk. Ha őszinték vagyunk és magunkba nézünk, nem kerülhetjük el, hogy magunkat is ezek közé a szegények közé soroljuk: mindenki végső soron szegény a másik számára. Jézus szavai azt hangsúlyozzák, hogy küldetése nem ér véget történelmi létével, hanem folytatódik a hívő közösség elkötelezettségével a szegények iránt, akik közé mi is tartozunk.

Michelini elmélkedése végén egy klarissza nővér életpéldáját idézte fel, amelyet párhuzamba állított az evangéliumban feltűnő asszonyéval, aki Jézus fejére öntötte a drága olajat, amelyet aztán „pazarlásnak” tekintettek. Véleménye szerint ez az asszony, mint minden klauzúrás szerzetesnő, láthatóvá teszi egész életével azt az ajándékot, amelyet elsőként Jézus adott nekünk. Tehát arra szól a buzdítás, hogy tartsuk egyben az Isten és embertársunk iránti szeretetet. Tegyük fel a kérdést: Csak az egyik oldalt választom – a természetemnek jobban megfelelőt, vagyis a könnyebbet, tehát bekenem olajjal Jézus lábát; vagy elvégzem a liturgiát, az imát, de mellőzöm a szegényeket –, vagy a szegényeknek szentelem magam, de elfeledkezem az imáról, Isten tiszteletéről? Képes vagyok egyben tartani az Isten és az embertársam iránti szeretetet? – zárta második elmélkedését Giulio Michelini a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatán.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria