A Pápai Ház szónoka megtartotta harmadik nagyböjti prédikációját

A Redemptoris Mater-kápolnában tartott prédikáción – melyen részt vett Ferenc pápa is – a szónok folytatta a Szentlélek üdvösségtörténeti szerepéről szóló sorozatát. Bevezetőjében kiemelte, hogy a mostani téma meghaladja napjaink elsőrendű kategóriáit, melyeket az aktuális, a sürgős, a fontos jelzőkkel illetünk.

A Szentlélek szerepe ezekkel az időbeli kényszerekkel szemben alapvető jellegű, mert a keresztény élet egészére világít rá, nem csak annak egyes részeire. Lehet-e annál fontosabb és aktuálisabb kérdés, hogy a halál az élet végét jelzi-e, vagy ellenkezőleg, egy új kezdetet jelöl? – tette fel a kérdést a szónok, világos utalással a kereszténység, így az európai kereszténység gyökereire is.

Módszeréhez híven a kapucinus barát a Szentírás szavaival igazolta gondolatait, hiszen a Zsidókhoz írt levél tanúsága szerint „Krisztus az örök Lélek ösztönzésére ajánlotta fel magát az Istennek” (Zsid 9,14). Az Egyház liturgiája ennek jegyében folytatja ma is az imádságát: „Urunk, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, aki az Atya akaratából, a Szentlélek közreműködésével megváltottad a világot...” Főként János evangéliuma beszél a Lélek és Jézus halála kapcsolatáról, melyről három dolog tanúskodik: a Lélek, a víz és a vér (1Jn 5,7–9). Végső értelemben a Szentlélek viszi Jézust a keresztre, a kereszten pedig maga Jézus adja nekünk a Szentlelket.

Beszéde második részében Raniero Cantalamessa Jézus halálát az egy igaz halála képében értelmezte, aki mindenkiért meghalt.

Hitvallásunkban mi nem beszélünk a halálról, csak közvetve, a „holtak feltámadása” szavak révén, hiszen a halál kikerülhetetlen tapasztalat, de nem tárgya a hitnek. A halál ugyanakkor az emberi élet legnagyobb problémája – mutatott rá szónok, majd Szent Ágostont idézte, aki szerint „a halál elodázhatatlan, mert a halál egy olyan halálos betegség, ami alól senki nem tudja kivonni magát”.

A modern korban Martin Heidegger filozófus halálra szánt lényként határozta meg az embert, noha az ember éppen az Isten szándéka szerint az örökkévalóságra teremtetett. A döntő tényt Krisztus halálának a pillanatában olvassa Pál apostol: „Meghalt mindenkiért” (2Kor 5,15). Ezt képiesen úgy lehetne mondani, hogy Krisztus Isten Fiaként alászállt a sírba, mint egy sötét börtönbe, de abból az ellentétes oldalon jött ki. Nem oda tért vissza, ahová Lázár, vagyis a korábbi életébe, hanem feltámadásával egy rést nyitott a halálon, hogy aki benne hisz, követhesse őt a halálon túl – folytatta a kapucinus szerzetes.

A halál gyógyítását célzó emberi kísérletekkel szemben az igazi választ Pál apostol adja többek közt a római és az első korintusi levélben: „Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (1Kor 15, 54–57). Az első tesszaloniki levelében pedig így ír a népek apostola: „Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el” (1Tessz 4,13–14) – hangzott el az elmélkedésben.

Nem azt kéri a híveitől, hogy egyáltalán ne szomorkodjanak, hanem azt: ne úgy, mint a többiek. A halál a keresztény ember számára nem az élet vége, hanem inkább az igazi élet kezdete. A halál a keresztény ember számára nem ugrás a semmibe, hanem ugrás az örökkévalóságba. Ez egy születés, mert ekkor új élet kezdődik, mely már többé nem a halál felé halad, hanem az örökkévalóság irányába tart – hangsúlyozta a Pápai Ház szónoka. – Másfelől keresztség is, amelyről Jézus beszél éppen a halálával kapcsolatban: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik” (Lk 12,49–50). A keresztény ember számára a halállal való szembesülés nem gyarapítja a félelmet, hanem éppen elveszi, miként Pál írja: „hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett” (Zsid 2,15).

Bejezésül Raniero Cantalamessa egy „jámbor gyakorlatot” osztott meg a Pápai Kúria tagjaival, amit mindenkinek szívből ajánlott: vegyük elő az evangélium egyik szenvedéstörténetét, és nyugodt körülmények között olvassuk el az egészet. Elég mindössze fél óra hozzá!

A szónok elmesélte egyik személyes élményét is. Egyik ismerőse, egy intellektuális asszony ateista volt. Egyik nap rászakadt az iszonyú hír, hogy tizenhat éves lányának csontrákja van. Kórházba került, és megoperálták. A műtőből csövekkel, szondákkal teli hordágyon hozták a szobájába. Rettenetesen szenvedett, nem akar hallani semmiféle vigasztalást. Anyja, tudva, hogy a lánya hívő, kedveskedni akart neki, megkérdezte: „Talán olvassak fel valamit az evangéliumból?” – „Igen, anya!” – „Jó, de mit?” – „Olvasd nekem a passiót!” Az anya elszaladt a kórházlelkészhez, és tőle kért egy újszövetségi szentírást. Leült a rákos beteg, frissen operált lánya mellé, és olvasni kezdte Urunk Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. A beteg csöndben hallgatta, majd elaludt, de az anyja, ott, a kórházi félhomályban tovább olvasott, most már csak önmagában és önmagának, életében először. A lány elaludt, ő pedig, az anyja felébredt. Felébredt az ateizmusából. Jézus szenvedéstörténete változtatta meg az életét, egyszer s mindenkorra.

Imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot! – idézte végül Raniero Cantalamessa a nagyböjti keresztútjárás visszatérő imádságát.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír