Ferenc pápa Assisiben: Egyedül a béke szent, a háború sohasem!

Ferenc pápa – 2016. szeptember 20., kedd | 20:42

Szeptember 20-án délután Ferenc pápa ökumenikus imádságot vezetett a Szent Ferenc-bazilika alsó templomában, ennek keretében elmélkedést is tartott, ezt követően a Békeszomj című vallásközi béketalálkozó zárószertartásán mondott beszédet a Szent Ferenc téren.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa elmélkedése az ökumenikus imán a Szent Ferenc-bazilika alsó templomában:

A megfeszített Jézussal szemközt mi is újra halljuk az ő szavait: „Szomjazom” (Jn 19,28). A szomjazás – az éhségnél is jobban – az ember legnagyobb ínsége, és egyben legnagyobb nyomorúsága. Így szemléljük a Magasságos Isten misztériumát, aki irgalomból nyomorulttá vált az emberek között.

Mire szomjazik az Úr? Nyilván vízre, hiszen a víz nélkülözhetetlen az élethez. De főleg szeretetre szomjazik, amely nem kevésbé nélkülözhetetlen az élethez. Arra szomjazik, hogy nekünk adhassa szeretetének élő vizét, de a mi szeretetünkre is szomjazik, arra, hogy mi szeressük őt. Jeremiás megfogalmazta, hogy Isten tetszését leli szeretetünkben: „Emlékszem ifjúkorod hűségére, jegyességed idejének szeretetére” (Jer 2,2). Ugyanakkor Isten szenvedését is emlegette, amikor az ember – hálátlanul – visszautasította a szeretetet, amikor – mintha ma is ezt mondaná az Úr – „elhagyott engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ásson magának, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet” (Jer 2,13). Ez a „kiszáradt szív” drámája, a nem viszonzott szereteté, és ez a dráma megismétlődik az evangéliumban, amikor Jézus szomjazására az ember ecettel, megromlott borral válaszol. Ahogyan a zsoltáros prófétaként előrelátva panaszolta: „szomjúságomban ecettel itattak” (Zsolt 69,22).

„A Szeretetet nem szeretik”: egyes elbeszélések szerint ez volt az a valóság, amely zavarta Assisi Szent Ferencet. A szenvedő Úr iránt érzett szeretetből ő nem szégyellt sírni és hangosan jajveszékelni (vö. Fonti Francescane [Ferences források], 1413 [A három társ legendája, V., 14.]). Ugyanezt a valóságot kell szívünkben hordoznunk, amikor a megfeszített, szeretetre szomjazó Istent szemléljük. Kalkuttai Teréz anya úgy rendelkezett, hogy valamennyi közösségének kápolnájában a feszülethez közel legyen kiírva: „Szomjazom.” A kereszten függő Jézus szeretetszomjának csillapítása a szegények között is a legszegényebbek szolgálatával – ez volt az ő válasza. Az Úrnak ugyanis csillapodik a szomja a mi könyörületes szeretetünk által, az Úr vigaszra lel, amikor nevében lehajolunk mások nyomorához. Az utolsó ítéletkor „áldottaknak” nevezi majd azokat, akik inni adtak a szomjazóknak, akik konkrét szeretetet tanúsítottak a szükséget szenvedőkkel szemben: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Jézus szavai kérdőre vonnak minket, szeretnének befogadásra lelni szívünkben és válaszra lelni életünk tetteiben. Az ő „szomjazom” mondatából kihallhatjuk a szenvedők hangját, az ártatlan kicsinyek rejtett kiáltását, akik elől el van zárva e világ világossága, a szegények és a békét leginkább áhítók esdeklő könyörgését. Békéért esedeznek a népeket gyűlölettel, a földet fegyverekkel beszennyező háborúk áldozatai, békéért esedeznek azok a testvéreink és nővéreink, akik bombázások fenyegetései között élnek, vagy otthonuk elhagyására és kivándorlásra kényszerülnek, az ismeretlen felé, mindenüktől megfosztva. Ők mindannyian a megfeszített Jézus testvérei és nővérei, Isten országának kicsinyei, az ő testének sebeket hordozó, kiszáradt tagjai. De ők gyakran, mint Jézus, csak az elutasítás keserű ecetét kapják. Ki hallgatja meg őket? Ki próbál választ adni nekik? Legtöbbször csak a közöny fülsüketítő csendjével találkoznak, a bosszankodó emberek önzésével, azok ridegségével, akik segélykiáltásuk felett oly könnyen térnek napirendre, ahogyan tévécsatornát vált az ember.

A megfeszített Krisztussal, „Isten erejével és bölcsességével” (11Kor 1,24) szemközt mi, keresztények arra kapunk meghívást, hogy a nem szeretett Szeretetet szemléljük és irgalommal árasszuk el a világot. A kereszten, az élet fáján, Isten a rosszat jóvá változtatta; nekünk, a megfeszített Jézus tanítványainak is az a feladatunk, hogy „életfák” legyünk, akik magukba szívják a közöny szennyezett nedveit, és visszaadják a világnak a szeretet oxigénjét. A kereszten függő Krisztus oldalából víz folyt ki, az életet adó Lélek jelképe (vö. Jn 19,34); így belőlünk, őbenne hívőkből áradjon együttérzés mindenki felé, aki ma szomjazik!

Adja meg nekünk az Úr, hogy miként Mária a kereszt alatt, mi is egységben legyünk vele és közel legyünk a szenvedőkhöz. Ha odalépünk azokhoz, akik ma megfeszítve élnek, és a szeretethez erőt merítünk a feltámadott Megfeszítettből, akkor még nagyobb lesz az összhang és a közösség közöttünk. „Ő ugyanis a mi békénk” (Ef 2,14), ő, aki azért jött, hogy békét hirdessen közelieknek s távoliaknak egyaránt (vö. Ef 2,17). Őrizzen meg mindannyiunkat szeretetben, és gyűjtsön egységbe minket, abba az egységbe, amely felé úton vagyunk, hogy azzá váljunk, aminek ő szeretne minket látni: „eggyé” (Jn 17,21).


Ferenc pápa beszéde a zárószertartáson a Szent Ferenc téren:

Tisztelt őszentségei,
egyházak, keresztény közösségek és vallások tisztelt képviselői,
kedves testvérek és nővérek!

Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntelek titeket, és köszönetet mondok jelenlétetekért. Köszönetet mondok a Szent Egyed Közösségnek, az Assisi Egyházmegyének és a ferences családoknak, amelyek előkészítették ezt az imanapot. Békét kereső zarándokként jöttünk Assisibe. Sok nép és sok ember várakozásait és aggodalmait hozzuk magunkkal és tesszük Isten elé. Békére szomjazunk, az a vágyunk, hogy tanúságot tegyünk a békéről, főleg arra van szükségünk, hogy imádkozzunk a békéért, mert a béke Isten ajándéka, nekünk pedig az a dolgunk, hogy kérjük azt, hogy befogadjuk és nap mint nap építsük, az ő segítségével.

„Boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9). Sokan vannak köztetek, akik hosszú utat tettek meg, hogy erre az áldott helyre érjenek. Kilépni, útnak indulni, együtt lenni, síkra szállni a békéért: ezek nemcsak a test mozgásai, hanem főleg a léleké, konkrét lelki válaszok a bezárkózás legyőzésére, az Isten és a felebarát felé való megnyílásra. Isten kéri ezt tőlünk, arra buzdít, hogy nézzünk szembe korunk súlyos betegségével, a közönnyel. Ez egy megbénító vírus, amely tétlenné és érzéketlenné tesz minket, olyan kór, amely a vallásosság szíve-közepét támadja meg, és egy új, fájdalmasan szomorú pogányságot kelt életre: a közöny pogányságát.

Nem maradhatunk közömbösek! A világ ma égetően szomjazik a békére. Sok országban szenvednek az emberek háborúktól, amelyekről gyakran meg is feledkezünk, és amelyek mindig szenvedést és szegénységet okoznak. Leszbosz szigetén a kedves Bartholomaiosz pátriárkával láttuk a menekültek szemében a háború fájdalmát, a békére szomjazó népek aggodalmát. Gondolok a családokra, akiknek felfordult az élete; a gyermekekre, akik erőszakon kívül semmi mást nem ismertek az életben; az idősekre, akiknek el kellett hagyniuk földjüket: ők valamennyien végtelenül szomjazzák a békét! Nem akarjuk, hogy ezek a tragédiák feledésbe merüljenek! Szeretnénk együtt hangot adni mindazoknak, akik szenvednek, mindazoknak, akiknek nincs hangjuk, és akik nem találnak meghallgatásra. Ők jól tudják, nemegyszer a hatalmasoknál is jobban, hogy nincs semmiféle holnap a háborúban, és hogy a fegyverek erőszaka kioltja az élet örömét.

Nekünk nincsenek fegyvereink. Hiszünk viszont az imádság szelíd és alázatos erejében! A mai napon a békeszomj Isten megszólítására indít minket, hogy érjen véget a háború, a terrorizmus, az erőszak. A béke, amelyért Assisiből könyörgünk, nem egyszerű tiltakozás a háború ellen, nem is „tárgyalások, politikai kompromisszumok vagy gazdasági alkudozások eredménye, hanem az imádság gyümölcse” (II. János Pál: Beszéd, Angyalos Boldogasszony-bazilika, 1986. október 27.: Insegnamenti IX,2 [1986], 1252). Istenben, a szeretetközösség forrásában keressük a béke tiszta vizét, amelytől megszűnik az emberiség szomja: ez a víz nem fakadhat a gőg és az önző érdekek sivatagjaiból, a mindenáron megszerzett haszon és a fegyverkereskedelem szikkadt földjeiből.

Vallási hagyományaink különbözőek. A különbözés azonban nem ad okot arra, hogy összetűzésbe, vitába keveredjünk, vagy hidegen távolságot tartsunk egymástól. Ma nem egymás ellen imádkoztunk, mint ahogy időnként sajnos előfordult a történelemben. Ehelyett, szinkretizmusok és relativizálások nélkül, egymás mellett, egymásért imádkoztunk. Szent II. János Pál ugyanezen a helyen mondta: „Talán az emberiség történelmében soha nem vált olyan nyilvánvalóvá, mint ma a hitelesen vallásos magatartás és a béke nagy értéke közötti szoros, belső kapcsolat” (uő: Beszéd, Szent Ferenc-bazilika alsó tere, 1986. október 27.: i. m., 1268.). Folytatjuk a harminc évvel ezelőtt Assisiben megkezdett utat, ahol él Szent Ferenc emlékezete, ennek az Isten és a béke emberének, és „mi, akik itt egybegyűltünk, ismételten kijelentjük, hogy aki a vallást erőszak szítására használja, ellentmond a vallás leghitelesebb és legmélyebb inspirációjának” (uő: Beszéd a vallások képviselőihez, Assisi, 2002. január 24.: Insegnamenti XXV,1 [2002], 104), és azt is kijelentjük, hogy az erőszak semmilyen formája nem képviseli „a vallás valódi természetét, hanem annak kiforgatása, és annak lerombolását szolgálja” (XVI. Benedek: Beszéd a reflexiónak, a párbeszédnek és az imádságnak szentelt napon a béke és az igazságosság érdekében, Assisi, 2011. október 27.: Insegnamenti VII,2 [2011], 512). Nem fáradunk bele annak ismétlésébe, hogy Isten neve soha nem igazolhatja az erőszakot. Egyedül a béke szent, egyedül a béke szent, a háború sohasem!

Ma a béke szent ajándékáért könyörögtünk. Azért imádkoztunk, hogy mozduljon meg az emberek lelkiismerete, hogy védelmezzék az emberi élet szentségét, előmozdítsák a békét a nemzetek között, és védjék meg közös hazánkat, a teremtett világot. Az ima és a konkrét együttműködés segítenek abban, hogy ne maradjunk foglyai a konfliktus logikájának, hogy visszautasítsuk azoknak az embereknek lázadó magatartását, akik csak ellenkezni és haragudni képesek. Az ima és az együttműködés szándéka igaz és ne illuzórikus békéhez vezessen minket: nem annak az embernek a nyugalmához, aki elkerüli a nehézségeket, és hátat fordít, ha saját érdekei úgy kívánják; nem annak az embernek a cinizmusához, aki mossa kezeit, ha mások problémáiról van szó; nem annak az embernek a virtuális látásmódjához, aki mindent és mindenkit megítél a számítógép billentyűzetén pötyögve anélkül, hogy meglátná testvérei szükségleteit és bemocskolná kezét, hogy segítsen a rászorulókon. A mi utunk az, hogy belebocsátkozzunk az egyes élethelyzetekbe, és azokat tegyük első helyre, akik szenvednek, hogy felvállaljuk a konfliktusokat és belülről meggyógyítsuk őket; hogy következetesen a jó úton járjunk, és elutasítsuk a rossz irányba vivő kiskapukat, hogy türelmesen, Isten segítségével és jóakarattal, békefolyamatokba kezdjünk.

Béke – a remény köteléke, mely összeköti a földet az éggel, nagyon egyszerű, egyszersmind nehéz szó. A béke megbocsátást jelent, amely a megtérés és az ima gyümölcseként belülről születik meg, és – Isten nevében – lehetővé teszi a múlt sebeinek begyógyulását. A béke befogadást jelent, készséget a párbeszédre, felülemelkedést a bezárkózáson, és ez nem biztonsági intézkedéseket, hanem a szakadék fölé emelt hidakat jelent. A béke együttműködést jelent, élő és konkrét cserét a másik emberrel, aki ajándék és nem probléma, aki testvér, akivel megpróbálunk egy jobb világot építeni. A béke nevelést jelent: nap mint nap tanulnunk kell a közösség nehéz művészetét, el kell sajátítanunk a találkozás kultúráját, meg kell tisztítanunk tudatunkat az erőszak és a megmerevedés minden kísértésétől, amelyek ellentétesek Isten nevével és az ember méltóságával.

Mi, akik itt békében együtt vagyunk, hisszük és reméljük, hogy lehetséges a testvéries világ. Arra vágyunk, hogy a különböző vallásokhoz tartozó férfiak és nők, fogjanak össze és teremtsenek egyetértést, különösen ott, ahol konfliktusok vannak. A mi jövőnk az, hogy együtt éljünk! Ezért az a feladatunk, hogy megszabaduljunk a bizalmatlanság, a fundamentalizmusok és a gyűlölet nehéz súlyaitól. A hívők legyenek a béke kézművesei, így hívják Isten segítségét és így dolgozzanak az emberért! Nekünk, vallási vezetőknek pedig a párbeszéd szilárd hídjainak, a béke leleményes közvetítőinek kell lennünk! Azokhoz is fordulunk, akik a népek szolgálatában a legnagyobb felelősséget viselik, a nemzetek vezetőihez, hogy fáradhatatlanul keressék és mozdítsák elő a béke útjait, tekintsenek távolabbra a részérdekeknél és a pillanatnál: ne maradjon meghallgatás nélkül Istennek a lelkiismeretünkhöz intézett szava, sem a szegények béke utáni kiáltása, sem a fiatal nemzedékek jó várakozásai. Harminc évvel ezelőtt Szent II. János Pál ezt mondta: „A béke nyitott terep mindenki előtt, nem csak a szakemberek, a bölcsek és a stratégák előtt; a béke egyetemes felelősség” (Beszéd, Szent Ferenc-bazilika alsó tere, 1986. október 27.: i. m., 1269). Nővéreim és testvéreim, vállaljuk fel ezt a felelősséget, ma ismét jelentsük ki, hogy együtt az Isten által akart béke építői leszünk, azé a békéé, amely örökre csillapítja az emberiség szomját.

A béke városaként ismert Assisi a Szomjazzuk a békét. Vallások és kultúrák párbeszédben című nemzetközi vallásközi találkozót látta vendégül. A világvallások vezetői évente egyszer találkoznak a Szent Egyed közösség szervezésében, mindig más városban folytatnak párbeszédet és imádkoznak együtt a békéért. 1986-ban II. János Pál  Assisibe hívta a világvallások képviselőit, ennek a találkozónak a szellemiségét viszi tovább évről évre ez a találkozó, amelynek egyre több résztvevője van, akik közül sokan már régi ismerősként, barátként töltenek együtt évente három napot.

Az idei találkozóra többek között Assisibe érkezett I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka, Justin Welby, Canterbury érseke, anglikán prímás, II. Ignác Efrém, Antiochia és egész Kelet szír ortodox pátriárkája, Riccardo Di Segni római főrabbi, számos keresztény, muszlim, zsidó, buddhista, sintoista és más vallási vezető.

Kilenc vallás több mint négyszáz képviselője és mintegy tizenkétezer zarándok érkezett az umbriai városba. Közöttük néhány Nobel-békedíjas is: Mairead Maguire észak-ír pacifista, aki 1976-ban kapta az elismerést, Jody Williams amerikai emberjogi aktivista, Tavakkul Karman, a jemeni ellenzéki mozgalom egyik vezéralakja és a 2015-ös kitüntetett, tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartett két tagja.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria