Ferenc pápa: A győztesek logikája az elhaló mag, a kereszt, a szeretet logikája!

Ferenc pápa – 2017. április 12., szerda | 21:10

Április 12-én délelőtt, az általános kihallgatás keretében a szentatya János apostol evangéliuma alapján arról elmélkedett, hogy a feltámadáshoz, az élethez szükségszerűen a kereszten, a szenvedésen keresztül vezet az út, és keresztből mindig remény fakad.

A szentatya katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Múlt vasárnap megemlékeztünk arról, hogy a tanítványok és a tömeg hangos éljenzése közepette Jézus bevonul Jeruzsálembe. Az emberek nagy reményt fűztek Jézushoz: sokan vártak tőle csodákat, csodajeleket, várták, hogy nyilvánítsa ki isteni hatalmát, sőt, hogy hozzon szabadulást az idegen elnyomó hatalomtól. Ki gondolhatta közülük, hogy nem sokkal később Jézust megalázzák, elítélik, és keresztre feszítve megölik? Az emberek e világi reményei szertefoszlanak a kereszt előtt. Mi viszont hisszük, hogy épp a megfeszített Jézusban született újjá a reményünk. A földi remények mindig szertefoszlanak a kereszt előtt, de ott új remények is születnek, olyanok, amelyek örökre szólnak. A keresztből tehát másfajta remény születik. Ez a remény nem olyan, mint a világ reményei, amelyek szertefoszlanak. Milyen reményről van is szó? Milyen remény születik a keresztből?

Ennek megértéséhez segítségünkre lehet az, amit Jézus éppen a Jeruzsálembe való bevonulása után mondott: „Ha a földbe hullott búzaszem nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, bőséges termést hoz” (Jn 12,24). Próbáljunk magunk elé képzelni egy búzaszemet vagy valami más kis magot, amely a földbe hull. Ha zárva marad, akkor nem történik semmi, ha ellenben meghasad, kinyílik, akkor kalásznak ad életet, először hajtás indul belőle, majd kifejlődik az egész növény, amely aztán termést hoz.

Jézus új reményt hozott a világba, és ezt magként tette: egészen kicsivé vált, mint egy búzaszem; hátrahagyta mennyei dicsőségét, hogy közénk jöjjön: „földbe hullott”. De ez nem volt elég. Hogy gyümölcsöt hozzon, Jézus a végsőkig megélte a szeretetet, engedte, hogy a halál megtörje, ahogyan a mag is engedi, hogy meghasadjon a föld alatt. Éppen ott, az aláereszkedés legmélyebb pontján – mely egyben a szeretet legmagasabb pontja –, ott sarjad ki a remény. Ha megkérdezi közületek valaki: „Hogyan születik a remény?” [A válasz:] „A keresztből. Nézz a keresztre, nézz a megfeszített Krisztusra, onnan érkezik hozzád a remény, amely sosem szűnik meg, hanem tart az örök életig.” És ez a remény épp a szeretet erejéből sarjad ki: mert a szeretet, mely „mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,7), a szeretet, mely Isten élete, mindent megújított, amit csak elért. Így – húsvétkor – Jézus magára véve átalakította bűnünket megbocsátássá. Figyeljétek csak meg, milyen átalakulást hoz a húsvét: Jézus átalakította bűnünket megbocsátássá, halálunkat feltámadássá, félelmünket bizalommá. Látjuk hát, hogy miért ott, a kereszten születik meg és születik újjá reményünk; látjuk, hogy Jézussal miért alakulhat át minden sötétségünk világossággá, mindegyik vereségünk győzelemmé, mindegyik csalódásunk reménnyé. Mindegyik! Igen, mindegyik! A remény mindenen győzedelmeskedik, mert Jézus szeretetéből születik, aki földbe hullott maggá tette magát, meghalt, hogy életet adjon, és abból a szeretettel teli életből fakad a remény.

Amikor a jézusi remény mellett döntünk, apránként felfedezzük, hogy a győztes életmód a mag életmódja, az alázatos szeretet életmódja. Nincs más út ahhoz, hogy legyőzzük a rosszat és reményt adjunk a világnak. De ellene vethetitek: „Nem, ez egy vesztes logika!” Úgy tűnhet, hogy vesztes logika, mert aki szeret, hatalmat veszít. Gondoltatok már erre? Aki szeret, hatalmat veszít, aki ad, az megfosztja magát valamitől, a szeretet pedig éppen adás. Az elhaló magnak, az alázatos szeretetnek a logikája voltaképpen Isten útja, és egyedül ez hoz termést. Ezt saját életünkben is látjuk: ha van valamink, az mindig arra késztet, hogy valami mást akarjunk: szereztem magamnak valamit, és azonnal egy annál nagyobbat akarok, és így tovább, sosem elégszem meg. Csúnya dolog ez a mindig többre vágyás! Minél többet birtokolsz, annál többet akarsz. Aki mohó, az sosem lesz elégedett. Jézus világosan megmondja: „Aki szereti életét, az elveszíti” (Jn 12,25). Ha mohó vagy, rengeteg dologra vágysz, de mindent el fogsz veszíteni, az életedet is: aki tehát azt szereti, ami az övé, aki a saját érdekeit hajszolja, az felfuvalkodottá válik, és veszít. Aki viszont elfogadja azt, hogy készségesen másokat szolgáljon, az Isten életmódját követi: győztes lesz, megmenti önmagát és a többieket, a remény magjává válik a világ számára. Milyen szép dolog segíteni másokat, szolgálni másokat! Lehet, hogy elfáradunk, de az élet már csak ilyen, a szívünk tele lesz örömmel és reménnyel! Szeretet és remény is fakad tehát ebből: a szolgálatból és az adásból.

Nyilvánvaló, hogy ez az igazi szeretet a kereszten, az áldozaton halad keresztül, miként Jézus esetében is. Kötelező áthaladni a kereszten, de nem a kereszt jelenti a célt, az csak átmenet: a cél a dicsőség, ahogy azt a húsvét feltárja előttünk. És itt egy másik gyönyörű kép lehet segítségünkre, amelyet Jézus az utolsó vacsora keretében mondott tanítványainak: „Amikor az asszony szül, fájdalmai vannak, hiszen elérkezett az órája; de amikor világra hozza gyermekét, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé gyötrelmeire” (Jn 16,21). Látjuk hát: életet adni, és nem birtokolni azt. Ezt teszik az édesanyák: életet adnak, szenvednek, de aztán örülnek, boldogok, mert egy másik életet hoztak a világra. Örömet ad, a szeretet világra hozza az életet, sőt, értelmet ad a szenvedésnek. A szeretet a motor, amely hajtja előre reményünket. Megismétlem: a szeretet a motor, amely hajtja előre reményünket. Valamennyien feltehetjük magunknak a kérdést: „Szeretek? Megtanultam szeretni? Tanulom-e, hogy napról napra jobban szeressek?” Hiszen a szeretet a motor, amely hajtja előre reményünket.

Kedves testvéreim! Ezekben a napokban, a szeretet napjaiban, engedjük, hogy beborítson minket Jézus misztériuma, aki búzaszemként meghalva életet ad nekünk! Ő a mi reményünk magja. Szemléljük a megfeszítettet, a remény forrását! Megértjük majd apránként, hogy Jézussal együtt remélni azt jelenti: megtanuljuk már most meglátni a kifejlett növényt a magban, a húsvétot a keresztben, az életet a halálban.

Szeretnék egy házi feladatot adni nektek: mindnyájunknak jót tesz, ha megállunk a megfeszített Jézus előtt – mindenkinek van otthonában feszület –, jót tesz, ha rátekintünk, és azt mondjuk neki: „Veled semmi sincs elveszve! Veled mindig remélhetek!

Te vagy az én reményem!” Képzeljük most magunk elé a megfeszített Jézust, és mondjuk közösen neki háromszor: „Te vagy az én reményem!” Közösen! „Te vagy az én reményem!” Hangosabban! „Te vagy az én reményem!”

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír