Ferenc pápa: Három alap életünk újjáépítéséhez: emlékezet, hit, irgalmas szeretet

Ferenc pápa – 2016. június 25., szombat | 15:29

Örményországi látogatásának második napján, június 25-én délelőtt a Szentatya szentmisét mutatott be Gümri városában, melyet 1988-ban pusztító erejű földrengés sújtott. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

 

„Felépítik az ősi romokat, és helyreállítják, ami már rég pusztulásnak indult” (Iz 61,4). Kedves testvéreim és nővéreim, kijelenthetjük, hogy ezeken a helyeken beteljesedtek Izajás próféta imént hallott szavai. A földrengés rettenetes pusztítása után, ma azért vagyunk itt, hogy hálát adjunk Istennek mindazért, ami újjáépült.

De feltehetjük magunknak a kérdést: mire hív minket Isten, mit építsünk ma az életben, és főképpen: mire hív minket, mire építsük életünket? Amikor választ kerestek erre a kérdésre, szeretnék megemlíteni nektek három szilárd alapot, amelyre belefáradás nélkül újjáépíthetjük keresztény életünket.

Az első alap az emlékezet. Kérnünk kell a kegyelmet, hogy vissza tudjuk nyerni emlékezőképességünket, hogy emlékezzünk arra, amit az Úr végbevitt bennünk és értünk: emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy – miként a mai evangélium fogalmaz – ő nem feledkezett meg, hanem „megemlékezett rólunk” (Lk 1,72): kiválasztott, szeretett, meghívott minket, és megbocsátott nekünk; hozzá fűződő személyes szeretetkapcsolatunk történetében nagy események mentek végbe, amelyeket újra kell élnünk elménkben és szívünkben. De létezik egy másik megőrzendő emlékezet is, ez pedig a nép emlékezete. A népeknek ugyanis a személyekhez hasonlóan van emlékezete. A ti népetek emlékezete pedig igen ősi és gazdag. Hangjaitokban ott csengenek a múlt szent bölcseinek hangjai; szavaitokban ott hallatszik annak visszhangja, aki ábécéteket megalkotta Isten szavának hirdetésére; énekeitekben egybeolvadnak történelmetek fájdalmai és örömei. Ha mindezt végiggondoljátok, biztonsággal felismerhetitek Isten jelenlétét: ő nem hagyott magatokra titeket. Iszonyú viszontagságok között is együtt mondhatjuk a mai evangéliummal, hogy az Úr meglátogatta népeteket (vö. Lk 1,68): megemlékezett az evangéliumhoz való hűségetekről, hitetek első atyjairól, mindazokról, akik tanúságot tettek arról, vérük árán is, hogy Isten szeretete többet ér, mint az élet (vö. Zsolt 63,4). Szép dolog számotokra hálásan emlékezni arra, hogy a keresztény hit népetek lélegzetvételévé, emlékezetének szíve közepévé vált.

A hit jelenti a reményt is jövőtöknek, a fényt az élet útján, a hit tehát a második alap, amelyről beszélni szeretnék nektek. Mindig fennáll a veszély, amely elhomályosíthatja a hit fényét: az a kísértés, hogy a hitet valami múlthoz tartozó dologgá szűkítsük, valami fontos, de már más időkhöz tartozó dologgá, mintha az valami múzeumban megőrzendő szép miniatúrás könyv lenne. Mindazonáltal, ha a történelem levéltárába zárjuk, a hit elveszíti átalakító erejét, eleven szépségét, pozitív nyitottságát mindenki felé. Ezzel szemben a hit újra meg újra megszületik a Jézussal való éltető találkozásból, az ő irgalmának megtapasztalásából, amely megvilágítja az élet minden helyzetét. Jót tesz nekünk, ha mindennap újraéljük ezt az élő találkozást az Úrral. Jót tesz nekünk, ha olvassuk Isten szavát, és csendes imádságban megnyílunk az ő szeretetére. Jót tesz nekünk, ha engedjük, hogy az Úr gyengédségével való találkozás örömet gyújtson szívünkben: a szomorúságot felülmúló örömet, a fájdalomnak is ellenálló, lelki békévé alakuló örömet. Mindez megújítja az életet, szabaddá és fogékonnyá tesz a meglepetésekre, késszé és készségessé az Úr és a többi ember számára. Megtörténhet az is, hogy Jézus arra hív valakit, hogy közelről kövesse őt, hogy életét neki és testvéreinek szentelje: amikor hív, főleg ti, fiatalok, ne féljetek, mondjatok neki igent! Ő ismer minket, valóban szeret minket, és szeretné felszabadítani szívünket a félelem és a gőg súlya alól. Ha teret adunk neki, képessé válunk szeretetet sugározni. Ily módon helyet tudtok adni nagy evangelizáló történelmeteknek, amelyre az egyháznak és a világnak szüksége van ebben a viszontagságos korban, amely egyúttal az irgalmasság időszaka is.

Az emlékezet és a hit után a harmadik alap épp az irgalmas szeretet: ezen a sziklán, az Istentől kapott és a felebarátaink iránt tanúsított szeretet szikláján nyugszik Jézus tanítványának élete. A szeretet megélésével pedig az egyház arca megfiatalodik és vonzóvá válik. A konkrét szeretet a keresztény ember belépőjegye: ha másképp jelenünk meg, az letéríthet bennünket utunkról, sőt hasztalan is lehet, mert hiszen erről fogja megtudni mindenki, hogy tanítványai vagyunk: ha szeretjük egymást (vö. Jn 13,35). Mindenekelőtt az ugyanis a feladatunk, hogy belefáradás nélkül a közösséghez vezető utakat építsük, az egység hídjait emeljük és lebontsuk az elválasztó korlátokat. A hívőknek mindig példát kell adniuk, együtt kell működniük egymással, kölcsönös tisztelettel és párbeszédben, s tudniuk kell, hogy „az egyetlen lehetséges verseny az Úr tanítványai között annak eldöntése, ki tudja a legnagyobb szeretetet tanúsítani” (II. János Pál: Homília, 2001. szeptember 27., Insegnamenti XXIV,2 [2001], 478).

Az első olvasmányban Izajás próféta emlékeztetett minket arra, hogy az Úr Lelke mindig azon nyugszik, aki örömhírt visz a nyomorultaknak, aki bekötözi a megtört szívűek sebeit, és megvigasztalja a szomorúakat (vö. Iz 61,1–2). Isten annak szívében lakik, aki szeret; Isten ott lakik, ahol szeretik egymást, különösen pedig ott, ahol bátran és együttérző szívvel gondját viselik a gyengéknek és a szegényeknek. Nagy szükség van erre: szükség van olyan keresztényekre, akik nem hátrálnak meg a nehézségek elől, nem veszítik bátorságukat a viszontagságok közepette, hanem rendelkezésre állnak, nyitottak, szolgálatkészek; szükség van olyan jóakaratú emberekre, akik tettekkel és nemcsak szóval segítik nehézségekkel küzdő testvéreiket és nővéreiket; szükség van olyan igazságosabb társadalmakra, ahol mindenki méltóságteljes életet élhet, és főleg, ahol mindenkinek van igazságosan megfizetett munkája.

Feltehetjük azonban a kérdést: hogyan válhatunk irgalmassá az összes hibáinkkal és nyomorúságainkkal együtt, amelyeket valamennyien látunk magunkban és magunk körül? Egy konkrét példából szeretnék ihletet meríteni, az isteni irgalmasság egyik nagyszerű hírnökétől, akit mindenki figyelmébe kívántam ajánlani azáltal, hogy az egyetemes egyház egyháztanítóinak sorába iktattam: Nareki Szent Gergelyről, Örményország szájáról és hangjáról van szó. Nehéz bárkit is találni, aki hozzá hasonlóan tudná kutatni azokat a szakadékos mélységű nyomorúságokat, amelyek az emberi szívben lakozhatnak. Ő viszont mindig párbeszédbe állította egymással az emberi nyomorúságokat és Isten irgalmasságát, kesergő, könnyes és bizakodó esdekléssel járult az Úr elé, „minden adomány adományozójához, aki lényegénél fogva jó […], vigasztaló szó, megerősítő hír, tovalendítő öröm, […], egyedülálló gyengédség, túlcsorduló irgalom, […] üdvös csók” (Siralmak könyve, 3,1), abban a bizonyosságban, hogy „a harag sötét felhői sosem árnyékolják be az ő irgalmasságának fényét” (ugyanott, 16,1). Nareki Szent Gergely valóban az élet mestere, mert azt tanítja nekünk, hogy mindenekelőtt azt kell elismernünk, hogy rászorulunk az irgalomra, aztán pedig látva nyomorúságainkat és sebeinket nem szabad magunkba zárkóznunk, hanem őszintén és bizalommal meg kell nyílnunk az Úr előtt, aki „közeli Isten, jóságosan gyengéd” (ugyanott, 17,2), „tele van szeretettel az ember iránt, […] tűz, amely megemészti a bűn kiszáradt rönkjét” (ugyanott, 16,2).

Végezetül szeretném az ő szavaival kérni az isteni irgalmasságot és azt az ajándékot, hogy sose fáradjunk bele abba, hogy szeretünk: Szentlélek, „hatalmas védelmező, közbenjáró és békéltető, hozzád fordulunk könyörgéseinkkel […]. Add meg nekünk a kegyelmet, hogy bátrak legyünk szeretni és jó tetteket végrehajtani […]. Kedvesség, együttérzés, emberszeretet és irgalom Lelke, […] te, aki nem vagy más, csak irgalom, […] könyörülj rajtunk, Urunk, Istenünk, a te nagy irgalmasságod szerint” (Pünkösdi himnusz). Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA; NBCNews

Magyar Kurír

 

Kapcsolódó fotógaléria