Ferenc pápa homíliája Szkopjéban: Istenre, a testvériségre, a találkozásra, a közös ünnepre éhezünk

Ferenc pápa magyarra fordított homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg többé”, mondta az Úr imént nekünk (Jn 6,35).

Az evangéliumban Jézus körül nagy embertömeget látunk, az emberek szeme előtt még ott lebeg a kenyérszaporítás. Ez az egyik olyan momentum, amely bevésődött a tanítványok első közösségének szemébe és szívébe. Ünnep volt számukra. A bőség felfedezésének ünnepe, annak ünnepe, hogy Isten gondoskodik gyermekeiről, akiket egymás testvéreivé tett a kenyér megtörése és szétosztása. Képzeljük magunk elé egy pillanatra azokat az embereket! Valami megváltozott. Néhány pillanatra azok az éhes és szomjas emberek, akik követték Jézust, mert hallgatni akarták, képesek voltak kézzel érinteni és testükön érezni a testvériség csodáját, mely képes jóllakatni és a másiknak túlcsordulóan juttatni.

Az Úr azért jött, hogy életet adjon a világnak, és ezt mindig úgy teszi, hogy az képes szétfeszíteni számításaink szűkösségét, rávilágít várakozásaink középszerűségére és intellektualizmusaink felszínességére; megkérdőjelezi látásmódunkat és bizonyosságainkat, és egy olyan új horizontra hív bennünket, mely teret ad a valóságépítés a megszokottól eltérő módjának. Ő a mennyből alászállott élő kenyér, „aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg többé”.

Azok az emberek mind tudták, hogy a kenyérre való éhezésnek más nevei is vannak: éhség Istenre, éhség a testvériségre, éhség a találkozásra és a közös ünnepre.

Hozzászoktunk, hogy a félretájékoztatás kemény kenyerét együk, és így rabjaivá váltunk a hitelvesztésnek, a címkézésnek, megbélyegzésnek; azt hittük, hogy a konformizmus elveszi szomjunkat, és ott végeztük, hogy közönnyel és érzéketlenséggel ittuk tele magunkat; a csillogás és nagyság álmaival táplálkoztunk, és oda jutottunk, hogy figyelmetlenséget, bezárkózást és magányt habzsolunk; digitális csatlakozásokkal tömtük tele magunkat, és közben elveszítettük a testvériség ízét. Gyors és biztos sikerre törekedtünk, s közben a türelem és a szorongás elnyomottjai lettünk. A virtuális valóság foglyaiként elveszítettük valóságérzékünket és a valóság ízét.

Mondjuk ki hangosan és félelem nélkül: Uram, éhesek vagyunk… Uram, éhezünk a bezárkózásainkat és magányainkat feltörni képes szavad kenyerére; Uram, éhezünk a testvériségre, ahol a közöny, a hitelvesztés, a megbélyegzés nem lepi el asztalunkat és nem foglalja el az első helyet otthonunkban. Uram, olyan találkozásokra éhezünk, melyeken szavad képes bennünk reményt ébreszteni, bennünket gyengéd szeretetre indítani, szívünket fogékonnyá tenni, vagyis meg tudja nyitni a változás és a megtérés útjait.

Uram, mint az a tömeg, éhezünk arra, hogy megtapasztaljuk irgalmad megszaporodását, mely szét tudja törni sztereotípiáinkat, és osztogatni tudja az Atya együttérző szeretetét mindenkinek, különösen azoknak, akikkel senki sem törődik, akikről megfeledkeztünk, vagy akik megvetettek. Mondjuk ki hangosan és félelem nélkül: Uram, éhesek vagyunk szavad kenyerére és a testvériség kenyerére!

Nemsokára felállunk és elindulunk, hogy az oltár asztalánál táplálkozzunk az élet kenyerével, az Úr parancsát követve: „Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg többé” (Jn 6,35). Az egyetlen dolog, amit az Úr kér tőlünk: jöjjetek! Arra hív, hogy induljunk útnak, mozduljunk meg, mozduljunk ki. Biztat, hogy haladjunk őfelé, hogy részesévé váljunk életének és küldetésének. „Jöjjetek”, mondja az Úr nekünk: ez olyan „jövés”, amely nem pusztán egyik helyről a másikra való átmenetelt jelent, hanem arra való képességet, hogy engedjük magunkat kimozdítani, átalakítani az ő igéje által a választásainkban, érzéseinkben, prioritásainkban, és így belevágjunk abba a kalandba, hogy a rá jellemző tetteket cselekedjük, hogy a rá jellemző nyelvvel beszéljünk, „a kenyér nyelvével, amely gyengédséget, társaságot, másoknak való önzetlen odaadást jelent”[1], továbbá konkrét és kézzelfogható, vagyis mindennapi és valós szeretetet.
Az Úr minden eucharisztiában megtöri magát, szétosztja magát, és arra hív, hogy mi is törjük meg magunkat és vele együtt osszuk szét magunkat, s így vegyünk részt abban a szaporító csodában, amely el akarja érni és meg akar érinteni ennek a városnak, ennek az országnak, ennek a földnek minden szögletét egy kis gyengédséggel és együttérzéssel.

Kenyéréhség, testvériségéhség, istenéhség. Mennyire jól ismerte mindezt Teréz anya, aki két tartóoszlopra akarta alapozni életét: az Eucharisztiában jelen levő megtestesült Jézura és a szegényekben jelen levő megtestesült Jézusra! Szeretet, melyet kapunk, szeretet, melyet adunk. Két, egymástól elválaszthatatlan tartóoszlop, melyek meghatározták egész életútját, mozgásba hozták őt, akit szintén éhségének és szomjúságának csillapítására irányuló vágya vezetett. Az Úrhoz ment, és ugyanebben a cselekvésben a megvetett, nem szeretett, egyedül élő és elfeledett testvérhez ment; a testvérhez ment, és benne az Úr arcával találkozott… Mert tudta, hogy „az isten- és a felebaráti szeretet összeolvad: a legkisebbekben magával Jézussal és Jézusban Istennel találkozunk”[2], és ez a szeretet volt az egyetlen, ami képes volt teljesen elvenni éhségét.

Testvéreim, a feltámadt Úr ma is köztünk jár, ott, ahol mindennapi életünk zajlik. Ismeri éhségünket, és újra csak azt mondja: „Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg többé” (Jn 6,35). Bátorítsuk egymást, hogy álljuk talpra, és tapasztaljuk meg szeretetének túláradását; engedjük, hogy elvegye éhségünket és szomjúságunkat az oltár szentségében és a testvér szentségében!

JEGYZETEK
[1] Jorge M. Bergoglio: Homília úrnapján, Buenos Aires, 1995.
[2] XVI. Benedek: Deus caritas est enciklika, 15.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír