Ferenc pápa a szentté avatáson: Isten nem kötelességteljesítésre, hanem életközösségre hív minket!

A példázat, melyet hallottunk, Isten országáról mint egy lakodalomról beszél (vö. Mt 22,1–14). A főszereplő a király fia, a vőlegény, akiben könnyen felfedezhetjük Jézust. A példázat viszont sosem említi a menyasszonyt, hanem csak a sok meghívottat, vágyottat, vártat: nekik kell magukra ölteniük a menyasszonyi ruhát. Azok a meghívottak mi vagyunk, mindannyian, mert az Úr mindnyájunkkal szeretne „házasságot kötni”. Az esküvővel kezdődik el az egész életre szóló egység: amit Isten mindnyájunkkal szeretne megélni. A vele való kapcsolatunk tehát nem lehet pusztán olyan, mint a hódoló alattvalóké a királyukkal, a hű szolgáké az urukkal vagy a szorgalmas diákoké a tanárukkal, hanem mindenekelőtt olyanak kell lennie, mint a szeretett menyasszonyé a vőlegényével. Más szóval az Úr vágyik ránk, keres minket, meghív minket, és nem elégszik meg azzal, hogy teljesítsük kötelességeinket és megtartsuk törvényeit, hanem igazi életközösségre akar lépni velünk, párbeszédből, bizalomból, megbocsátásból álló kapcsolatot akar létesíteni velünk.

Ez a keresztény élet: szeretettörténet Istennel, ahol az Úré az ingyenes kezdeményezés, és egyikünk sem dicsekedhet azzal, hogy csak ő kapott meghívást: senki sem kiváltságos a többiekkel szemben, de mindenki kiváltságos Isten színe előtt. Ebből az ingyenes, gyengéd, kiváltságos szeretetből születik meg és születik mindig újjá a keresztény élet. Megkérdezhetjük magunktól, hogy legalább egyszer a nap folyamán megvalljuk-e az Úrnak iránta érzett szeretetünket, emlékeztetjük-e magunkat arra, hogy a sok beszéd közepette elmondjuk neki mindennap: „Szeretlek, Uram! Te vagy az életem!” Mert ha elpárolog a szeretet, akkor a keresztény élet meddővé válik, lélek nélküli testté, teljesíthetetlen erkölccsé, megokolás nélküli alapelvek és törvények együttesévé. Ezzel szemben az élet Istene életünkkel adott választ vár, a szeretet Ura szeretetből fakadó választ vár. Az egyik egyházhoz – a Jelenések könyvében – világos szemrehányással fordul: „Elhagytad kezdeti szeretetedet” (Jel 2,4). Ez a veszély: a rutinszerű keresztény élet, ahol megelégszünk a „normálissal”, lendület nélkül, lelkesedés nélkül, rövid távú memóriával. Fel kell idéznünk a kezdeti szeretet emlékét: szeretettek, lakodalomra hívottak vagyunk, az életünk ajándék, mert minden nap kiváló alkalom arra, hogy a meghívásra válaszoljunk.

De az evangélium figyelmeztet minket: a meghívást vissza lehet utasítani. Sok meghívott nemet mondott, mert saját érdekeik vezették őket: „nem törődtek vele, és elmentek, egyik a saját földjére, másik a saját üzlete után” – mondja a szöveg (Mt 22,5). Egy szó ismételten előfordul: saját; ebből érthetjük meg a visszautasítás okát. A meghívottak ugyanis nem gondolták, hogy a lakodalom szomorú vagy unalmas lenne, hanem egyszerűen „nem törődtek vele”: érdekeik másfelé fordították őket, inkább birtokolni akartak, mintsem kockáztatni, ahogyan a szeretet megkívánja. Látjuk, hogyan vesznek távolságot a szeretettől, nem rosszaságból, hanem mert inkább a sajátjukat választják: a biztonságot, az önaktualizálást, a kényelmet… Így az ember elterül a nyereség, a gyönyör, egy-két hobbi karosszékébe, ami ad egy kis örömet, de így gyorsan és rosszul öregszik meg az ember, mert belül öregszik meg: ha a szív nem tágul, akkor összezárul, elöregszik. És amikor minden az éntől függ – attól, hogy mi tetszik nekem, attól, hogy mi van a hasznomra, attól, hogy mit akarok –, akkor merevvé és gonosszá is válik az ember, durván reagál a semmire, mint az evangéliumban szereplő meghívottak, akik bántalmazták és meg is ölték a meghívást közlőket (vö. Mt 22,6), pusztán azért, mert zavarták őket.

Az evangélium tőlünk is megkérdezi, melyik oldalon állunk: énünk oldalán vagy Isten oldalán? Mert Isten ellentétes az önzéssel, az önmagunk körül forgással. Ő – miként az evangélium mondja – látva a folyamatos visszautasítást, látva a bezárkózást meghívásai előtt, megy előre, nem halasztja el az ünnepet. Nem törődik bele, hanem továbbra is hív. Hiába mondunk mi nemet, ő nem csapja be a kaput, hanem még jobban kitárja. Isten az elszenvedett igazságtalanságokra még nagyobb szeretettel válaszol. Mi viszont, amikor sérelmet szenvedünk, vagy visszautasítással találkozunk, gyakran elégedetlenséget érzünk, haragra gyulladunk. Isten pedig, bár szenved a nemeinktől, folytatja tevékenyégét, készíti a jót, azok számára is, akik rosszat tesznek. Mert ilyen a szeretet, így működik a szeretet. Mert csak így lehet legyőzni a rosszat. Ma ez az Isten, aki sosem veszíti el a reményt, bevon minket, hogy úgy cselekedjünk, ahogy ő, hogy az igaz szeretet szerint éljünk, hogy legyőzzük sértődékeny és lusta énünk csüggedését és szeszélyeit.

Van még egy utolsó szempont, amelyet az evangélium hangsúlyoz: a meghívottak ruhája, amely elengedhetetlen. Nem elég ugyanis egyszer válaszolni a meghívásra, egyszer igent mondani, hanem fel kell ölteni a ruhát, fel kell venni azt a szokást, hogy a szeretetet éljük mindennap. Mert nem mondhatjuk: „Uram, Uram” anélkül, hogy élnénk és megtennénk Isten akaratát (vö. Mt 7,21). Mindennap bele kell öltöznünk az ő szeretetébe, mindennap meg kell újítanunk az Isten melletti döntésünket. A ma szentté avatott szentek, főképp a sok vértanú, ezt az utat mutatják. Ők nemcsak szóval és csak ideig-óráig mondtak igent a szeretetre, hanem az életükkel és mindvégig. Az ő mindennapi öltözetük Jézus szeretete volt, az az őrült szeretet, amely a végsőkig szeretett minket, és amely ráhagyta bocsánatát és ruháit az őt keresztre feszítőkre. Megkeresztelkedésünkkor mi is megkaptuk a fehér ruhát, az Istenhez illő menyasszonyi ruhát. E szent testvéreink közbenjárására kérjük tőle a kegyelmet, hogy mindennap ezt a ruhát válasszuk és hordjuk, és hogy tisztán tartsuk. Hogyan? Mindenekelőtt úgy, hogy félelem nélkül megyünk befogadni az Úr bocsánatát: ez az alapvető lépés kell ahhoz, hogy belépjünk a lakodalmi terembe és a szeretet ünnepét ünnepeljük Vele.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír