Ferenc pápa a lett ökumenikus találkozón: A mai korban kell megszólaltatnunk az evangélium dallamát!

Ferenc pápa – 2018. szeptember 24., hétfő | 22:27

Szeptember 24-én délelőtt a Szentatya a rigai evangélikus székesegyházban (Lettországban) ökumenikus imán vett részt.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Örülök, hogy találkozhatom veletek ezen a földön, melyet a különböző keresztény egyházak kölcsönös tisztelete, együttműködése és barátsága jellemez. Ezek az egyházak úgy tudtak egységet létrehozni, hogy közben megtartották mindegyikük gazdagságát és egyediségét. Bátorkodom kijelenteni, hogy ez „élő ökumenizmus”, és ez Lettország egyik sajátos jellemzője. Kétségtelenül reménykedésre és hálaadásra ad okot.

Köszönöm Jānis Vanags érseknek, hogy megnyitotta előttünk e ház kapuját, hogy megtarthassuk imatalálkozónkat. Ez a „székesegy-ház”, mely több mint nyolcszáz év óta látja vendégül e város keresztény életét, hűséges tanúja annak, hogy sok testvérünk jött ide imádkozni, Istent imádni, fenntartani a reményt a szenvedésekkel teli időkben és bátorságra lelni az igazságtalansággal és fájdalommal teli időkkel való megbirkózáshoz. Ma minket lát vendégül ez a ház, hogy a Szentlélek „kétkezi munkásként” a közösség kötelékeit szője közénk, és ezáltal minket is az egység „kétkezi munkásaivá” tegyen a ránk bízottak között, hogy a különbözőségek ne okozzanak szakadásokat. Engedjük, hogy a Szentlélek felvértezzen minket a párbeszédnek, a megértésnek, a kölcsönös tisztelet és a testvériség keresésének fegyvereivel (vö. Ef 6,13–18).

Ebben a székesegyházban található Európa egyik legrégibb orgonája, mely a legnagyobb orgona volt a világon felállítása idején. Elképzelhetjük, hogyan kísérte mindazoknak életét, kreativitását, képzelőerejét és jámborságát, akik engedték, hogy muzsikája betöltse őket. Isten eszközeként szolgált az embereknek, hogy felemelhessék tekintetüket és szívüket.

Ma ennek a városnak és ennek a székesegyháznak a jelképe. A helyben lakók számára többet jelent, mint egy hatalmas orgona, életük, hagyományaik, identitásuk részét képezi. Míg a turisták számára természetesen egy olyan műtárgy, amelyet meg kell nézniük, le kell fényképezniük. Mindig fenyeget bennünket ez a veszély, hogy tudniillik helyben lakókból turisták leszünk. Hogy abból, ami önazonosságunkhoz tartozik, egy múlthoz tartozó emléket, turistalátványosságot, múzeumi tárgyat csinálunk, amely régi korok eseményeire emlékeztet, és amelynek nagy történelmi értéke van, de már nem dobogtatja meg azok szívét, akik hallgatják.

Pontosan ugyanez történhet a hittel is. Előfordulhat, hogy már nem érezzük magunkat helyben lakó keresztényeknek, és felcsapunk turistának. Mi több, azt is kijelenthetjük, hogy egész keresztény hagyományunk ugyanerre a sorsra juthat: idejétmúlt dologgá silányul, mely bezárva templomaink falai közé már nem zendít rá olyan zenére, amely képes megindítani és inspirálni hallgatói életét és szívét. Pedig – miként az imént hallott evangélium mondja – hitünknek nem az a rendeltetése, hogy elrejtsük, hanem hogy megismertessük és megszólaltassuk a társadalmi élet különféle területein, hogy mindenki szemlélhesse szépségét és befogadhassa megvilágosító fényét (vö. Lk 11,33).

Ha már nem tudjuk játszani életünkkel az evangélium zenéjét, és az pusztán letűnt korok szép partitúrájává válik, akkor nem lesz képes megtörni a fojtogató monotóniát, mely meggátolja a remény felébresztését, és így meddővé teszi minden erőfeszítésünket.

Ha az evangélium zenéje már nem vibrál legmélyebb bensőnkben, akkor elveszítjük az együttérzésből fakadó örömet, a bizalomból születő gyengédséget, a kiengesztelődésre való képességet, melynek az a forrása, hogy mindig bocsánatot nyert küldötteknek tudjuk magunkat.

Ha az evangélium zenéje már nem szól otthonainkban, tereinken, munkahelyeinken, a politikában és a gazdaságban, akkor leállítottuk a dallamot, mely küzdeni indított bennünket minden férfi és nő méltóságáért, bárhonnan származzék is, és bezárkóztunk az „enyémbe”, elfeledkeztünk a „miénk”-ről: a közös otthonról, mely mindnyájunkhoz tartozik.

Ha az evangélium zenéje már nem szól, akkor elveszítjük a hangokat, amelyek az égbe vezetik életünket, és korunk egyik legsúlyosabb bajába sáncoljuk el magunkat: a magányba, az elszigetelődésbe. Ez a betegség veszi birtokra azt, akinek nincsenek kapcsolatai: ezzel találkozhatunk a sorsukra hagyott öregekben, illetve a vonatkozási pontok és jövőbeli kilátások nélkül élő fiatalokban (vö. Beszéd az Európai Parlamentben, 2014. november 25.).

Atyám, „hogy mindnyájan egyek legyenek […], hogy higgyen a világ” (Jn 17,21). Ezek a szavak továbbra is erősen visszhangzanak közöttünk, hála Istennek. Jézus az, aki életáldozata előtt kéri az Atyát. Jézus az, Jézus Krisztus az, aki szembenézve keresztjével és sok testvérünk keresztjével, nem szűnik meg kérlelni az Atyát. Ennek az imának az állandó suttogása jelöli ki a követendő utat. Merüljünk bele az ő imájába, mint akik hiszünk őbenne és az ő Egyházában, és vágyakozzunk az után a kegyelmi közösség után, amelyet az Atya öröktől fogva birtokol (vö. II. János Pál: Ut unum sint enciklika, 9), hiszen ott találunk rá az egyetlen lehetséges útra minden egységtörekvés számára: megannyi fiatal, öreg és kisgyermek szenvedésének keresztjében, akik – sok esetben – ki vannak téve a kizsákmányolásnak, az értelmetlen tengődésnek, a munkanélküliségnek és a magánynak. Miközben az Atyára és ránk, az ő testvéreire néz, Jézus nem hagyja abba az imádságos kérlelést: hogy mindnyájan egyek legyenek!

A misszió ma továbbra is kéri és igényli tőlünk az egységet; a misszió az, ami megköveteli tőlünk, hogy hagyjunk fel a múlt sebeinek szemlélésével és minden autoreferenciális magatartással, és összpontosítsunk a Mester imájára. A küldetésünk az, ami megköveteli, hogy az evangélium zenéje továbbra is szóljon tereinken.

Némelyek azt mondhatják: nehéz időket élünk, bonyolult korban kell élnünk. Mások azt gondolhatják: számtalan oka van annak, hogy társadalmainkban a keresztényeknek egyre kevesebb cselekvési területük és befolyásolási lehetőségük van, így például a szekularizmus vagy az individualista logikák. Ez nem vezethet bezárkózáshoz, védekezéshez, de még búslakodáshoz sem. El kell ismernünk: nyilvánvalóan nem könnyű idők ezek, különösen nem sok testvérünknek, akik ma testükben élik meg a száműzetést, sőt a hitük miatti vértanúságot. De az ő tanúságtételük felfedezteti velünk, hogy az Úr továbbra is arra hív és küld minket, hogy örömmel, hálával és radikálisan éljük meg az evangéliumot. Ha Krisztus méltónak talált bennünket arra, hogy ebben a korban, ebben az órában éljünk – az egyetlenben, amink van –, akkor nem engedhetjük, hogy legyőzzön minket a félelem, vagy hogy anélkül múljon el ez az időszak, hogy azt a hűség örömével felvállaltuk volna. Az Úr megadja az erőt, hogy minden kort, minden percet, minden helyzetet alkalomként ragadjunk meg arra, hogy közösségre lépjünk és kiengesztelődjünk az Atyával és testvéreinkkel, különösen azokkal, akiket ma alacsonyabb rendűnek vagy kidobandó szemétnek tartanak. Ha Krisztus méltónak tartott bennünket arra, hogy megszólaltassuk az evangélium dallamát, vajon abbahagyhatjuk-e?

Az egység, amelyre az Úr hív bennünket, mindig missziós megközelítésben értett egység, amely megkívánja tőlünk, hogy kilépjünk, és elérjünk az embereknek, a kultúráknak, posztmodern társadalmunknak a szívéhez, „oda, ahol az új elbeszélések és paradigmák keletkeznek, hogy Jézus szavával elérjük a városok lelkének legmélyebb pontjait” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 74). Ezt az ökumenikus küldetést akkor sikerül teljesítenünk, ha engedjük, hogy átjárjon bennünket Krisztus Lelke, aki „képes áttörni a mi unalmas sémáinkon, amelyekbe megpróbáljuk bebörtönözni őt, és meglep a maga folytonos isteni kreativitásával. Valahányszor igyekszünk visszatérni a forráshoz és megpróbáljuk visszanyerni az evangélium eredeti frissességét, új utak, kreatív módszerek, más kifejezési formák, beszédesebb jelek és a mai világ számára megújult jelentésű szavak tárulnak fel” (ugyanott, 11).

Kedves testvéreim, szóljon csak az evangélium zenéje közöttünk! Ne szűnjön meg felhangzani az, ami lehetővé teszi szívünknek, hogy továbbra is álmodjon és a felé a teljes élet felé haladjon, amelyre az Úr mindenkit, mindnyájunkat hív: hogy misszionárius tanítványai legyünk abban a világban, amelyben élünk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria