Ferenc pápa a Neokatekumenális Út közösséghez: Az örömhír elmondásához lemondásra van szükség!

Ferenc pápa – 2018. május 5., szombat | 20:01

Május 5-én délelőtt a Szentatya Róma Tor Vergata-i városrészébe látogatott, hogy köszöntse a Neokatekumenális Út elindulásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi találkozó résztvevőit.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Boldog vagyok, amiért találkozhatom veletek, és veletek együtt mondhatom: „Köszönjük!” Köszönet Istennek, de köszönet nektek is, főleg azoknak, akik sokat utaztak annak érdekében, hogy itt lehessenek. Köszönet, amiért igent mondtatok, amiért elfogadtátok az Úr hívását az evangélium megélésére és az evangelizálásra. Hatalmas köszönet jár annak is, aki ötven évvel ezelőtt elindította a Neokatekumenális Utat.

Az ötven fontos szám a Szentírásban: a feltámadt Jézus Lelke az ötvenedik napon ereszkedett le az apostolokra és mutatta meg az Egyházat a világnak. Korábban pedig Isten megáldotta az ötvenedik évet: „Az ötvenedik esztendő legyen jubileumi év számotokra” (Lev 25,11); szent év, amikor a választott nép kézzel foghatóan megtapasztalhatott olyan új valóságokat, mint az elnyomók otthonából való kiszabadulás és hazatérés: „Hirdessétek meg a szabadulást a földön az összes lakosnak, mondja az Úr. […] Mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához” (Lev 25,9–10). Az Út ötven éve után tehát milyen szép lenne, ha mindnyájan azt mondanátok: „Köszönöm, Uram, amiért valóban megszabadítottál engem; mert az Egyházban rátaláltam családomra; mert keresztségedben a régi dolgok elmúltak, és új életet ízlelhetek meg (vö. 2Kor 5,17); mert az Úton keresztül megmutattad nekem, hogyan fedezhetem fel a te gyengéd atyai szeretetedet!”

Kedves testvéreim, a végén el fogjátok énekelni a Te Deumot, hálaadásul Isten szeretetéért és hűségéért. Ez gyönyörű: hálát adni Istennek az ő szeretetéért és hűségéért. Gyakran hálát adunk az ő adományaiért, mindazért, amit ad nekünk, és jó, ha így teszünk. De még jobb, ha azért adunk hálát, aki ő maga, mert ő a szeretetben hűséges Isten. Jósága nem tőlünk függ. Bármit tegyünk is, Isten továbbra is hűségesen szeret minket. Ez bizakodásunk forrása, életünk nagy vigasza. Tehát bátorság, sose keseredjetek el! Amikor pedig a nehézségek fellegei súlyosan rátelepedni látszanak napjaitokra, emlékezzetek arra, hogy Isten hűséges szeretete mindig alkonyt nem ismerő napként ragyog! Idézzétek fel az ő jóságát, mely mindig erősebb minden rossznál, és Isten szeretetének édes emléke segít majd titeket minden szorongatás közepette.

Hátra van még egy fontos köszönet: azoknak, akik misszióba készültök. Szeretnék valami szívemből fakadót mondani nektek, éppen a misszióról, az evangelizálásról, mely az Egyház mai prioritása. A misszió azt jelenti, hogy szavakba foglaljuk Isten hűséges szeretetét, hirdetjük, hogy az Úr szeret minket, és sosem fárad belém, beléd és ebbe a világba, amelybe mi talán belefáradunk. A misszió azt jelenti, hogy továbbadjuk, amit kaptunk. A misszió azt jelenti, hogy teljesítjük az Úr parancsát, amelyet hallottunk, és amelynél szeretnék elidőzni veletek: „Menjetek, és tegyétek tanítvánnyá az összes népet” (Mt 28,19).

Menjetek! A misszió megkívánja, hogy elinduljunk. Az életben erős kísértést érzünk arra, hogy fenekünkön maradjunk, hogy ne vállaljunk kockázatot, hogy megelégedjünk azzal, hogy ellenőrzés alatt tartjuk a helyzetet. Könnyebb otthon maradni, olyanokkal körülöttünk, akik szeretnek minket, de ez nem Jézus útja. Ő küld: „Menjetek!” Nem hoz félintézkedést! Nem engedményes kiszállásokat vagy költségtérítéses utakat engedélyez, hanem tanítványainak, minden egyes tanítványának egyetlen szót mond: „Menjetek!” Menjetek: erős hívás, mely ott visszhangzik a keresztény élet minden szurdokában; világos hívás arra, hogy mindig kifelé haladjunk, zarándokként a világban, és keressük azt a testvérünket, aki még nem ismeri Isten szeretetének örömét.

De hogyan kell felkerekedni? Mozgékonynak kell lenni, nem vonszolhatunk magunkkal minden háztartási berendezést. A Biblia ezt tanítja: amikor Isten kiszabadította a választott népet, úgy küldte vándorolni a sivatagba, hogy csak a belé vetett bizalmat vigye magával. Aztán Isten emberré lett, ő maga szegényen járta útját, anélkül, hogy lett volna hová lehajtania fejét (vö. Lk 9,58). Ugyanezt az életstílust kéri övéitől. Hogy úton lehessünk, ahhoz könnyűnek kell lennünk. Az örömhír elmondásához lemondásra van szükség! Csak a világról lemondó Egyház hirdeti jól az Urat. Csak egy hatalomtól és pénztől elszakadt, triumfalizmustól és klerikalizmustól mentes Egyház tanúsítja hitelesen, hogy Krisztus megszabadítja az embert. És aki a Krisztus iránti szeretetből megtanul lemondani a mulandó dolgokról, magához öleli ezt az értékes kincset: a szabadságot. Nem lesz többé függőségeinek fogságában, melyek mindig többet követelnek, de sosem adnak békét, és érzi majd, hogy szíve kitágul, nem lesz benne nyugtalanság, szabadon szolgálatára áll Istennek és testvéreinek.

„Menjetek” ez a küldést kifejező ige még valamit mond nekünk: azt, hogy többes számban áll. Az Úr nem azt mondja: „Menj te, aztán te, aztán pedig te…”, hanem: „menjetek”, együtt! Teljesen nem az misszionárius, aki egymagában megy, hanem aki másokkal együtt megy. Együtt menni a szüntelen, napról napra történő tanulás művészete. Például óvakodni kell attól, hogy mi írjuk elő másoknak előrehaladásuk ütemét. Inkább kísérni és megvárni kell, nem felejtve, hogy a másik útja nem az, ami az enyém. Amint az életben senkinek sincs azonos lépése a másikéval, ugyanígy a hitben és a küldetésben: együtt haladunk előre, elszigetelődés nélkül, és anélkül, hogy másokra erőltetnénk saját tempónkat, karöltve haladunk előre, Egyházként, együtt a püspökökkel, az összes testvérrel, előreszaladás és a lassabb léptű miatti panaszkodás nélkül. Zarándokok vagyunk, akik testvérektől kísérve más testvéreket kísérnek, és ezt jó személyesen tenni, odafigyelve és tisztelve minden személy egyedi útját, nem erőltetve senkinek a fejlődését, mert az Istennek adott válasz csak a valódi és őszinte szabadságban születik meg.

A feltámadt Jézus ezt mondja: „Tegyétek tanítvánnyá!” Ez tehát a küldetés. Nem azt mondja: hódítsátok meg, foglaljátok el, hanem „tegyétek tanítvánnyá”, magyarul osszátok meg másokkal az ajándékot, amelyet kaptatok, a szeretettalálkozást, amely megváltoztatta életeteket. Ez a küldetés szíve közepe: tanúsítani, hogy Isten szeret minket, és hogy vele lehetséges a valódi szeretet, amely arra késztet, hogy szétosszuk életünket mindenhol, a családban, a munkahelyünkön, megszentelt személyként és házas emberként. A küldetés az, hogy ismételten tanítványokká váljunk, Jézus új tanítványaival. Fel kell ismernünk, hogy egy olyan Egyházhoz tartozunk, amely maga is tanítvány. Nyilvánvaló, hogy az Egyház tanító, de nem lehet tanító, ha előbb nem tanítvány, ahogyan anya sem lehet, ha korábban nem leánygyermek. Íme, ez a mi anyánk: egy alázatos Egyház, az Atya leánya és a Mester tanítványa, akit boldogság tölt el, hogy az emberiség nővére lehet. És a tanítványság eme dinamikája – a tanítvány tanítványokká tesz másokat – teljesen más, mint a térítés dinamikája.

Ebben áll az evangéliumhirdetés ereje, hogy a világ higgyen. Nem a meggyőző érvek számítanak, hanem a vonzó élet; nem a képességünk magunk másokra erőltetésére, hanem a bátorságunk a szolgálatra. Nektek pedig a „DNS”-etekben van az evangélium hirdetésének ez a hivatása a családban, a Szent Család példájára: alázattal, egyszerűséggel és dicsérettel. Vigyétek el ezt a családias légkört sokfelé, ahol csak letört és szeretethiányban élő emberek vannak! Úgy ismerjenek fel titeket, mint Jézus barátait! Mindenkit barátnak hívjatok, és mindenkinek barátai legyetek!

„Menjetek, tegyétek tanítvánnyá az összes népet!” Amikor Jézus azt mondja, hogy az összest, mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy szívében minden nép számára van hely. Senki sincs kizárva. Amint a gyermekek az apa és az anya számára: ha sokan vannak is, nagyobbak és kisebbek, szüleik mindegyiket teljes szívvel szeretik. Mert a szeretet, önmagát adva, nem csökken, hanem növekszik. És mindig reménykedik. Amint a szülők, akik elsőként nem gyermekeik hibáit és hiányosságait nézik, hanem magukat a gyermekeket, és ennek fényében elfogadják problémáikat és nehézségeiket, ugyanígy tesznek a misszionáriusok is az Isten által szeretett népekkel. Nem a negatív szempontokat és a megváltoztatandó dolgokat helyezik előtérbe, hanem „a szívükkel látnak”, megbecsülő tekintettel néznek, tiszteletteljes magatartással közelednek, türelmes bizalommal várnak. Így menjetek misszióba, arra gondolva, hogy „hazai pályán játszotok”. Mert az Úr otthon van minden egyes népnél, és az ő Lelke már elkezdte a magvetést a ti odaérkezésetek előtt. Gondoljatok Atyánkra, aki oly nagyon szereti a világot (vö. Jn 3,16), és szenvedélyes szeretettel szeressétek az emberiséget, és mindenki örömét szolgáljátok (vö. 2Kor 1,24), és így lesz tekintélyetek, mert felebarátként közel vagytok, meg fognak hallgatni titeket, mert az emberek közelében éltek. Szeressétek a népek kultúráit és hagyományait, és ne akarjatok előre gyártott modelleket rájuk húzni! Ne elméletekből és sémákból induljatok ki, hanem a konkrét helyzetekből: így a Lélek lesz az, aki alakítja az evangélium hirdetését saját ideje és módja szerint. Az Egyház pedig fejlődik majd az ő képe szerint: egyesülve a népek, az adományok és a karizmák sokféleségében.

Kedves testvéreim, karizmátok Isten nagy ajándéka korunk Egyháza számára. Mondjunk köszönetet az Úrnak ezért az ötven esztendőért: tapsoljuk meg ezt az ötven évet! Nézzetek az Úr atyai, testvéri és szeretetteljes hűségére, és sose veszítsétek el bizalmatokat! Ő megőriz majd titeket, ugyanakkor noszogat is, hogy menjetek, mint szeretett tanítványok, az összes nép felé, alázatos egyszerűségben. Kísérlek és bátorítalak titeket: haladjatok előre! És kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem, aki itt maradok!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria