Ferenc pápa: Ne hagyjuk magukra a betegeket és a börtönben lévőket!

Ferenc pápa – 2016. november 9., szerda | 20:27

A Szentatya november 9-én délelőtt az irgalmasság cselekedetei közül a betegek meglátogatásáról és fogvatartottak felkereséséről elmélkedett az általános kihallgatás keretében a Szent Péter téren.

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Jézus élete, főleg nyilvános működésének három évében, szüntelen találkozás volt az emberekkel. Köztük különleges helyet foglaltak el a betegek. Az evangéliumoknak milyen sok oldala szól ezekről a találkozásokról! A béna, a vak, a leprás, a megszállott, az epilepsziás és számtalan más betegségű ember… Jézus mindegyikükhöz közellépett, és meggyógyította őket jelenlétével, egészséget adó erejével. Ezért az irgalmasság cselekedetei közül nem hiányozhat a betegek látogatása és segítése.

Ezzel együtt az irgalmasság cselekedetei között tartjuk számon a börtönben lévő emberek felkeresését is. Ugyanis mind a betegek, mind a fogvatartottak szabadságukat korlátozó körülmények között élnek. És éppen akkor döbbenünk rá, micsoda érték a szabadság, amikor hiányzik! Jézus megadta nekünk azt a lehetőséget, hogy szabadok legyünk a betegség vagy a bezártság korlátai ellenére is. Ő felkínálja nekünk azt a szabadságot, amely a vele való találkozásból és abból az új értelemből fakad, amellyel ez találkozás megajándékozza személyes élethelyzetünket.

Az irgalmasság e cselekedeteivel az Úr egy rendkívüli emberséges tettre hív minket, mégpedig az osztozásra. Jegyezzük meg ezt a szót: osztozás. Aki beteg, gyakran egyedül érzi magát. Nem rejthetjük el, hogy – főként napjainkban – épp a betegségben tapasztaljuk meg legmélyebben az élet nagy részén végighúzódó magányt. A látogatás segítheti a beteget, hogy kevésbé érezze magát egyedül, és ha van társasága, az a leghatékonyabb orvosság! A mosoly, a simogatás, a kézfogás egyszerű tettek, mégis végtelenül fontosak egy olyan ember számára, aki elhagyatva érzi magát. De milyen sokan vannak, akik meglátogatják a betegeket a kórházakban vagy otthonaikban! Megfizethetetlen ez az önkéntes segítségnyújtás! Amikor pedig valaki az Úr nevében teszi, az irgalmasság beszédes és a hatékony kifejeződésévé is válhat. Ne hagyjuk magukra a beteg embereket! Ne fosszuk meg őket annak lehetőségétől, hogy enyhülést nyerjenek, de magunkat sem, hogy gazdagítson minket a szenvedők közelsége. A kórházak a fájdalom valóságos „székesegyházai”, amelyek viszont a támogató és együttérző szeretet erejét is nyilvánvalóvá teszik.

De azokra is gondolok, akik börtönbe vannak zárva. Jézus róluk sem feledkezett meg. Azáltal, hogy a foglyok látogatását az irgalmasság cselekedetei közé sorolta, főleg arra akart hívni minket, hogy senkinek se legyünk bírája. Ha valaki börtönbe kerül, az nyilván azért van, mert vétkezett, nem tartotta be a törvényt, megsértette a polgári együttélést. Ezért van börtönben, és büntetését tölti. De bármit követett is el egy fogvatartott, ő mindig Isten által szeretett ember marad! Ki lát bele lelke mélyébe, ki tudja, mi megy végbe benne? Ki érezheti át fájdalmát és lelkiismeret-furdalását? Túlságosan könnyű dolog mosni a kezünket, és kijelenteni, hogy ő vétkezett. A keresztény embernek inkább azon kell iparkodnia, hogy a vétkes felfogja, milyen rosszat tett, és hogy magába szálljon. A szabadságtól való megfosztottság kétségtelenül az egyik legnagyobb korlátozás egy ember számára. És ha ehhez hozzávesszük, hogy az emberek tönkremennek a gyakran embertelen életkörülmények között, melyekben élni kényszerülnek, akkor valóban kijelenthetjük, egy kereszténynek mindent meg kell tennie, hogy visszaadja méltóságukat ezeknek az embereknek.

A börtönben lévők meglátogatása az irgalmasság olyan cselekedete, amely főképp manapság különleges értéket nyer az igazságszolgáltatás különböző formái számára, melyeknek alá vagyunk rendelve. Tehát senki se mutogasson a másikra! Ehelyett tegyük magunkat az irgalmasság eszközeivé az osztozás és megbecsülés magatartásformáival. Gyakran gondolok a rabokra…, gyakran gondolok rájuk, a szívemben hordozom őket. Elgondolkodom azon, mi vezethette őket bűncselekményre, hogyan voltak képesek megadni magukat a rossz különböző formáinak. E gondolatok mellett ugyanakkor mindig azt érzem, hogy mindnyájan közelségre és gyengédségre szorulnak, mert Isten irgalmassága csodákra képes. Mennyi könnyet láttam lefolyni a rabok arcán, amennyit soha életükben nem sírtak; és pusztán azért sírtak, mert elfogadva és szeretve érezték magukat.

Ne felejtsük, hogy Jézus és az apostolok is megtapasztalták a börtönt. A szenvedéstörténetekben megismerjük, milyen szenvedéseken ment át az Úr: elfogták, gonosztevőként elhurcolták, kigúnyolták, megostorozták, tövissel megkoronázták… Őt, az egyetlen Ártatlant! De Szent Péter és Szent Pál is voltak börtönben (vö. ApCsel 12,5; Fil 1,12–17). Múlt vasárnap – amely a fogvatartottak jubileumának vasárnapja volt – délután eljött hozzám a padovai rabok egy csoportja. Megkérdeztem tőlük, mit fognak másnap csinálni, mielőtt visszatérnek Padovába. Azt válaszolták: „Elmegyünk a Mamertino börtönbe, hogy osztozzunk Szent Pál tapasztalatában.” Milyen szép! Jó hatással volt rám, amikor hallottam ezt. Ezek a rabok a raboskodó Pált akarták felkeresni. Nagyon szép ez, és jó hatással volt rám. És ott, a börtönben is imádkoztak és evangelizáltak. Megható az Apostolok cselekedeteinek az a része, amely Pál raboskodását beszéli el: egyedül érezte magát, és szerette volna, ha valamelyik barátja meglátogatja (vö. 2Tim 4,9–15). Egyedül érezte magát, mert a nagytöbbség magára hagyta… a nagy Pál.

Az irgalmasságnak ezek a cselekedetei, miként látjuk, ősiek, mégis mindig időszerűek. Jézus ránk hagyott egy ilyen cselekedetet, amikor elment meglátogatni Péter anyósát, a szeretet ősi, ókori megnyilvánulását láthatjuk ebben. Jézus tehát meglátogatta a beteget. Ne legyünk közömbösek, hanem váljunk Isten irgalmasságának eszközévé! Mindannyian Isten irgalmasságának eszközei lehetünk, és ez nekünk nagyobb javunkra válik, mint másoknak! Az irgalmasság egy mozdulaton, egy szavon, egy látogatáson keresztül jut el az emberekhez, olyan cselekedet, amelynek az a célja, hogy visszaadja az örömet és a méltóságot annak, aki elveszítette azt.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria