Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőúton Malmőből Rómába

2016. november 2. szerda 21:08

A Szentatya svédországi útjáról hazatérőben sajtótájékoztatót tartott a repülőgép fedélzetén november 1-jén. A sajtótájékoztató teljes leiratának fordítását közöljük.

Újságírókkal folytatott beszélgetésének főbb témái a menekültek befogadásának feltételei, az európai elvilágiasodás, a nők papsága, az ökumenikus kapcsolatok, a párbeszéd szükségessége, a Karizmatikus Megújulás ünnepe, a modern rabszolgaságok elleni harc voltak.

Greg Burke:
– Köszöntjük, Szentatya! Isten hozta köztünk! Ön a vallásokkal kapcsolatban sokat beszél „együtthaladásról”. Mi is együtt utaztunk egy kicsit, van, aki első alkalommal: van köztünk egy svéd újságíró is, azt hiszem, eltelt egy kis idő, amióta utoljára svéd újságíró volt itt, a fedélzeten. Kezdjük velük. Elin Swedenmark, a svéd „TT” társaságtól.


Ferenc pápa:
– Mindenekelőtt szeretnélek üdvözölni titeket, és szeretnék köszönetet mondani nektek elvégzett munkátokért, és hogy elviseltétek a hideget, amelyben részetek volt… De jókor indultunk vissza, mert azt mondják, ma este öt fokkal esik a hőmérséklet. Jókor indultunk! Nagyon köszönöm! Köszönöm társaságotokat és munkátokat!

Elin Swedenmark:
– Köszönöm! Üdvözlöm! Szentatya, tegnap a gyengédség forradalmáról beszélt. Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyre több olyan országból érkező ember, mint Szíria és Irak, keres menedéket európai országokban. De vannak, akik félelemmel reagálnak, sőt olyanok is vannak, akik azt gondolják, ezeknek a menekülteknek az érkezése veszélyeztetheti a keresztény kultúrát Európában. Mi az Ön üzenete azokhoz, akik tartanak a helyzet ilyetén alakulásától, és mi az üzenete Svédországnak, amely a menekültek befogadásának hosszú hagyománya után most elkezdi lezárni határait?

Ferenc pápa:
– Mindenekelőtt én mint argentin és dél-amerikai nagyon köszönöm Svédországnak ezt a befogadást, mert a katonai diktatúra idején sok argentin, chilei, uruguayi nyert befogadást Svédországban. Svédországnak nagy hagyománya van a befogadásban. És nemcsak a befogadásban, hanem az integrálásban is: keresnek azonnal házat, iskolát, munkát… integrálás egy népbe. Elmondták nekem a statisztikai adatokat – lehet, hogy tévedek –, nem vagyok biztos, de úgy emlékszem – tévedhetek –; mennyi lakosa is van Svédországnak? Kilenc millió? Ebből a kilenc millióból – azt mondták – 850 ezer lehet „újsvéd”, vagyis bevándorló vagy menekült, vagy ezek gyermekei. Ez az első dolog. Második: különbséget kell tenni bevándorló és menekült között, ugye? A bevándorlót meghatározott szabályok szerint kell kezelni, mert bár jog a bevándorlás, de erősen szabályokkal körülvett jog. A menekült viszont háborús helyzetből jön, szorongatott helyzetből, éhség elől, szörnyűséges körülmények közül menekül, a menekültstátus nagyobb törődést, több munkát igényel. Svédország ebben is mindig példaszerű volt: az elhelyezésben, a nyelv megtanításában, a kultúra átadásában és a kultúrába való beillesztésben. Ezen, a kultúrák integrálásán nem kell csodálkoznunk, hiszen Európa kultúrák, sok kultúra folyamatos integrálásával formálódott… Azt hiszem – nem sértő szándékkal mondom, nem, egyáltalán nem, hanem érdekességként –, az a tény, hogy ma Izlandon egy izlandi ember a mai izlandi nyelvvel gyakorlatilag nehézség nélkül el tudja olvasni ezer évvel ezelőtti klasszikusait, azt jelenti, hogy olyan országról van szó, amelyet kevés migrációs mozgás, kevesebb „hullám” ért, mint Európát. Európát migrációk alakították.

Azután, mit gondolok a határaikat lezáró országokról? Azt hiszem, elvi szinten nem zárhatjuk be szívünket egy menekült előtt, de a kormányon lévők megfontoltságára is szükség van: nagyon nyitottnak kell lenniük befogadásukra, de azzal is számolniuk kell, hogyan helyezzék el őket, mert egy menekültet nemcsak befogadni, hanem integrálni is kell. És ha egy országnak – mondjuk – húsz személy integrációjára van lehetősége, akkor ennyit vállaljon, ha egy másik országnak többre van lehetősége, akkor vállaljon többet. De a szívnek mindig nyitottnak kell lennie: nem emberséges bezárni a kapukat, nem emberséges bezárni a szívet, és hosszú távon ennek ára van. Itt, politikailag megfizet érte az ember; ahogyan politikailag az elővigyázatosság hiányáért is fizet az ember: ha rosszul méri fel a lehetőségeit, ha többet fogad be, mint amennyit integrálni tud. Mert, milyen veszély fenyegeti, ha egy menekültet vagy egy bevándorlót – ez mindkettőre érvényes – nem integrálnak? Ez, hadd használjam ez a szót – talán neologizmus –, gettósodik, vagyis gettóba zárkózik. És ha egy kultúra nem fejlődik egy másik kultúrával való kapcsolatában… ez veszélyes! Azt hiszem, a legrosszabb tanácsadó a határaikat lezárni szándékozó országok számára a félelem, a legjobb tanácsadó pedig a megfontoltság.

Ezekben a napokban beszéltem a svéd kormány egyik tisztviselőjével, aki elmondta nekem, hogy jelenleg vannak nehézségeik – ez az utolsó kérdésedre vonatkozik –, mert sokan érkeznek, és nem tudják időben elhelyezni őket, nehéz iskolát, otthont, munkát találni, megtanulni a nyelvet. Aki elővigyázatos, az ezzel is számol. Svédországgal mi a helyzet… nem gondolom, hogy ha Svédország csökkentené befogadási képességét, ezt önzésből tenné, vagy mert elvesztette ezt a képességét; ha ilyesmiről van szó, akkor ez utóbbi okból, amelyről beszéltem: ma sokan néznek Svédországra, mert ismerik a befogadását, de mindenki elhelyezéséhez nincs meg a szükséges idő. Nem tudom, válaszoltam-e. Köszönöm!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most a svéd televízió részéről tesznek fel kérdést: Anna Cristina Kappelin, Sveriges TV [svéd állami televízió].

Anna Cristina Kappelin:
– Jó napot kívánok! Svédország látta vendégül ezt a fontos ökumenikus eseményt, Svédország saját egyházának élén pedig egy nő áll. Mit gondol erről? Reális azt gondolni, hogy az elkövetkező évtizedekben a katolikus egyházban lesznek nőpapok? És ha nem, miért nem? A katolikus papok félnek a versengéstől?

Ferenc pápa:
– Egy kicsit olvastam ennek a térségnek – ahol voltunk – a történelméről, és láttam, hogy volt egy királynő, aki háromszor is megözvegyült; azt mondtam: „Erős ez a nő!” És azt mondták nekem: „A svéd nők nagyon erősek, valóban kiválóak, és ezért vannak svéd férfiak, akik inkább más nemzetből választanak feleséget maguknak.” Nem tudom, igaz-e. A nők pappá szenteléséről a katolikus egyházban utoljára Szent II. János Pál nyilatkozott, mégpedig világosan, és ez marad érvényben. Ez marad. A versengésről, nem tudom…
[Ugyanaz az újságírónő közbevet egy kérdést.]

Ferenc pápa:
– Ha alaposan elolvassuk Szent II. János Pál megnyilatkozását, abba az irányba mutat. Igen. De a nők nagyon sokféle dologgal képesek foglalkozni, jobban, mint a férfiak. És a dogmatika területén is – hogy világos legyen, hogy világossá tegyem a dolgot, s ne csak egy dokumentumra hivatkozzam –, a katolikus egyháztanban két dimenzió van: van a péteri dimenzió, ez az apostolok dimenziója – Péter és az apostolok testülete, amely a püspökök pásztori szolgálatát jelenti –, és van a máriás dimenzió, amely az egyház női dimenziója. Erről már többször beszéltem. Azt kérdezem, ki a fontosabb az egyház teológiájában és misztikájában pünkösd napján: az apostolok vagy Mária? Mária! Sőt az egyház maga nő. Az olaszban nőnemű és nem hímnemű névelővel mondjuk az egyházat. Nőinek mondjuk az egyházat. Az egyház Jézus Krisztus jegyese. Jegyesi misztériumról van szó. És e jegyesi misztérium fényében érthetővé válik az is, miért létezik ez a két dimenzió: a péteri, vagyis a püspöki dimenzió, és a máriás dimenzió, mindazzal együtt, amit az egyház anyai volta – mélyebb értelemben – magában foglal. E női dimenzió nélkül nem létezik az egyház, mert maga az egyház női.

Greg Burke:
– Köszönjük! Most Austen Ivereigh tesz fel egy kérdést, nem tudom, spanyolul vagy portugálul beszél-e…, kérem Eva Fernandezt, legyen szíves, jöjjön közelebb…

Austin Ivereigh (spanyolul):
– Nagyon köszönöm, Szentatya! Ez az ősz nagyon gazdag volt ökumenikus találkozókban a hagyományos egyházakkal: az ortodox, az anglikán, most pedig az evangélikus egyházzal. De ma a protestánsok nagyobb része a világban evangéliumi, pünkösdi keresztény… Azt hallottam, hogy jövőre, pünkösd vigíliáján lesz egy rendezvény a Cirxus Maximusban a Karizmatikus Megújulás ötvenedik évfordulójának megünneplésére. Önnek sok kezdeményezése volt – talán e tekintetben Ön az első pápa – 2014-ben az evangéliumi keresztényekkel. Mi lett ezekkel a kezdeményezésekkel, és mit szeretne elérni a jövő évi összejövetellel, találkozóval? Nagyon köszönöm!

Ferenc pápa (spanyolul):
– Ezekkel a kezdeményezésekkel… Azt mondanám, hogy kétféle kezdeményezésem volt: egyik, amikor Casertába mentem a karizmatikus [pünkösdi] egyházba, és ide tartozik az is, amikor Torinóban elmentem a valdens egyházba. Ez egy helyreállítási és bocsánatkérési kezdeményezés volt, mert a katolikusok… egy része, egy része a katolikus egyháznak nem keresztényien, nem helyesen viselkedett velük. És ott bocsánatot kellett kérni, be kellett gyógyítani egy sebet.

A másik kezdeményezés a párbeszéd kezdeményezése volt, és ez már Buenos Airesben elkezdődött. Buenos Airesben például három találkozót szerveztünk a Luna Parkban, amely hétezer embert képes befogadni. Három találkozót az evangéliumi és katolikus hívők számára, akik a Karizmatikus Megújuláshoz tartoznak, de mások is jöhettek. Ezek a találkozók egész naposak voltak: prédikált egy pásztor, egy evangéliumi püspök, és prédikált egy katolikus pap vagy egy katolikus püspök; vagy ketten-ketten, felváltva. Két ilyen találkozón – ha nem mindhármon, de kettőben biztos vagyok – Cantalamessa atya prédikált, aki a Pápai Ház prédikátora.

Azt hiszem, ezt már korábbi pápák elkezdték, és amióta Buenos Airesben voltam [mi is csináltuk], és ez jót tett nekünk. Háromnapos lelkigyakorlatokat is tartottunk együtt, pásztorok és papok, s azokat is pásztorok és papok vezették, vagy éppen egy püspök. És ez nagyon segítette a párbeszédet, a megértést, a közeledést, a munkát…, főleg a rászorulókkal végzett munkát. Együtt. Egymás iránti tisztelettel, nagy tisztelettel. Ez tehát az, amit a kezdeményezésekkel kapcsolatban mondok, melyeket már Buenos Airesben elkezdtünk… Itt, Rómában több összejövetelem volt pásztorokkal, kettő vagy három. Némelyek az USÁ-ból és innen, Európából jöttek.

Aztán ott van az, amit Ön említett, az ünnepség, amelyet az ICCRS [International Catholic Charismatic Renewal Services] szervez a Karizmatikus Megújulás ötvenedik évfordulójának megünneplésére, ez ugyanis ökumenikusként jött lére, s ezért ökumenikus ünneplés lesz, a Cirxus Maximusban. Azt tervezem – ha Isten életben tart –, hogy elmegyek és beszélek majd ott. Azt hiszem, kétnapos lesz, de a szervezés még tart. Tudom, hogy pünkösd előestéjén tartják, és valamikor én is beszélek majd. A Karizmatikus Megújulás és a pünkösdiek kapcsán: a „pünkösdi” szó, a „pünkösdi” megnevezés ma többértelmű, mert sok dologra használják, sok egyházi gyülekezetet, közösséget neveznek így, amelyek azonban nem egyformák, sőt ellentétesek. Tehát pontosabban kell fogalmazni. Annyira elterjedt megnevezés, hogy mára többértelművé vált. Igen jellemző ez Brazíliára, ott ugyanis nagyon reklámozták.

A Karizmatikus Megújulás elindult…, és egyik első ellenzője Argentínában az a személy volt, aki épp hozzátok beszél…, mert a jezsuiták tartományfőnöke voltam abban az időszakban, amikor elindult Argentínában, és én megtiltottam a jezsuitáknak, hogy közük legyen hozzájuk. Nyilvánosan megmondtam, hogy amikor liturgikus cselekményt végzünk, akkor szertartást és nem „szambaiskolát” kell tartanunk. Ezt mondtam. Ma viszont az ellenkezőjét gondolom, ha a dolgokat jól csinálják.

Sőt Buenos Airesben minden évben egyszer megszerveztük a székesegyházban a Karizmatikus Megújulás Mozgalmának miséjét, amelyre mindenki eljött. Tehát én is végigmentem annak a jónak az elismerési folyamatán, amit a megújulás adott az egyháznak. És nem szabad elfelejteni Suenens bíboros nagy alakját, akinek az a prófétai és ökumenikus látásmódja volt!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most Eva Fernández következik a „Cope” rádiócsatornától, a spanyol rádió képviseletében.

Eva Fernández (spanyolul):
– Szentatya, szeretném olaszul feltenni ezt a kérdést, de még nem érzem rá magam képesnek. Nemrégiben Ön együtt volt Nicolás Maduróval, Venezuela elnökével. Milyen hatással volt Önre ez a találkozó, és mi a véleménye a megbeszélések elkezdéséről? Nagyon köszönöm, Szentatya!

Ferenc pápa:
– Igen, a venezuelai elnök kért egy találkozót, mert a Közel-Keletről, Katarból, az arab emírségből jött, és technikai okokból leszállt Rómában. Korábban kért találkozót. Eljött 2013-ban, aztán kért egy másik találkozót, de megbetegedett, így nem tudott eljönni, ezért kérte most ezt. Ha egy elnök ezt kéri, akkor fogadja az ember, ráadásul Rómában volt, meg kellett állnia. Meghallgattam, félórás volt az a találkozó; meghallgattam, feltettem neki néhány kérdést, hallottam, mi az álláspontja. Mindig jó, ha meghallgatjuk mindenki álláspontját. Meghallgattam az álláspontját. A második szemponttal, a párbeszéddel kapcsolatban: az egyetlen út minden konfliktus számára! Minden konfliktus számára! Vagy beszélgetünk, vagy kiabálunk egymással, de nincs más út.

Én egész szívemmel a párbeszéd mellett vagyok, és szerintem ezen az úton kell továbbhaladni. Nem tudom, mi lesz a vége, nem tudom, mert nagyon bonyolult a helyzet, de a megbeszéléseket folytató emberek fontos politikai pozícióban lévő emberek. Zapatero, aki kétszer volt Spanyolország kormányfője, és Restrepo [és az összes fél] kérte a Szentszéket, hogy vegyen részt a párbeszédben. A Szentszék pedig Argentína nunciusát, Tscherrig érseket jelölte ki, aki – felteszem – ott van a tárgyalóasztalnál. Ám a tárgyalásokat támogató párbeszéd az egyetlen út a konfliktusokból való kilábalásra, nincs másik… Ha a Közel-Kelet ezt tette volna, mennyi életet megspóroltak volna!

[A Szentszék sajtóosztályának megjegyzése: Tscherrig érsek csak az első ülésen helyettesítette Claudio Maria Celli érseket, akit a tárgyalás kísérőjeként kijelöltek.]

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most a Radio France következik, itt van velünk Mathilde Imberty.

Mathilde Imberty:
– Szentatya, Svédországból utazunk vissza, ahol az elvilágiasodás nagyon erős, olyan jelenség ez, amely általában egész Európát érinti. Sőt egy olyan országban, mint Franciaország, úgy becsülik, hogy az elkövetkező években a lakosság nagyobb része vallástalan lesz. Ön szerint a szekularizáció végzetszerű? Kik ennek a felelősei, a világi kormányok vagy az egyház, mely esetleg túl félénk? Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Végzetszerűség? Nem. Én nem hiszek a végzetszerűségben! Kik a felelősei? Nem tudnám megmondani… Te vagy [vagyis minden egy ember] a felelős. Nem tudom, ez egy folyamat… De előtte szeretnék megemlíteni egy apró dolgot. XVI. Benedek sokat és világosan beszélt erről. Amikor a hit langyossá válik, annak az az oka – amint Ön mondja –, hogy elgyengül az egyház… A legszekularizálódottabb korok… De gondoljunk például Franciaországra, az udvar elvilágiasodásának időszakaira: azok az idők voltak ezek, amikor a papok az udvar abbéi voltak, klerikális működésmód volt jellemző… De hiányzott az evangelizálás ereje, az evangélium ereje. Mindig, amikor eluralkodik az elvilágiasodás, mondhatjuk, hogy valami gyengeség jellemzi az evangelizálást, ez igaz…De van itt egy másik folyamat is, egy kulturális folyamat – azt hiszem egyszer már beszéltem erről –, az „inkulturációnak” egy másodlagos formája: amikor az ember, miután megkapta a világot Istentől, hogy művelje, vagyis kulturálja azt, hogy fejlessze, hogy uralkodjon rajta, egy bizonyos ponton az ember annyira gazdájának érezte magát annak a kultúrának – gondoljunk Bábel tornyának mítoszára – , annyira gazdájának érezte magát annak a kultúrának, hogy egy másik kultúra teremtőjévé vált, a saját kultúrájáé, és így elfoglalta a teremtő Isten helyét. Azt hiszem, a szekularizáció előbb-utóbb a teremtő Istennel szembeni bűnhöz érkezik. Kialakul az önmagának elég ember. Ez nem a világiság [laïcité] problémája, mert szükség van egy egészséges világiságra, amely nem más, mint a dolgok egészséges autonómiája, a tudományok, a gondolkodás, a politika autonómiája, szükség van az egészséges világiságra. Nem, itt másról van szó, inkább laicizmusról, mint amilyet a felvilágosodás hagyott ránk örökségül.

Azt hiszem, erről a két dologról van szó: egy kicsit a kultúrát teremtő ember önelégültsége, aki túllépi a határokat és istennek érzi magát, és egy kicsit az evangelizálás gyengesége is, mely langyossá válik, és a keresztények langyosak. Az jelentene itt megoldást, ha visszatérnénk a kultúra és a tudományok fejlődésének egészséges autonómiájához, a függőség érzésével is, annak tudatosításával, hogy teremtmények vagyunk s nem istenek, és ha megerősítenénk az evangelizációt. Úgy látom, ma ez a szekularizáció nagyon erős a kultúrában, bizonyos kultúrákban. És nagyon erős a világiasság, a spirituális világiasság különböző formáiban.

Az a legrosszabb, amikor a spirituális világiasság beszüremkedik az egyházba. Nem saját szavaim, amelyeket most mondani fogok, hanem De Lubac bíborosé, a [II. vatikáni] zsinat egyik legnagyobb teológusáé. Azt mondja, hogy amikor a spirituális világiasság beszüremkedik az egyházba, egy módja…, ez a legrosszabb dolog, ami történhet vele, rosszabb, mint ami a romlott pápák korában történt vele. És megemlíti a pápák romlottságának formáit, nem emlékszem pontosan, melyeket, de sokat. A világiasság. Ezt veszélyesnek tartom. Annak kockázatával, hogy prédikálásnak tűnik, mégis azt mondom: Jézus, amikor az utolsó vacsorakor mindannyiunkért imádkozik, mindannyiunk számára egy dolgot kér az Atyától: nem azt, hogy vegyen ki minket a világból, hanem hogy óvjon meg minket a világtól, a világiasságtól. Ez a legveszélyesebb az egyház életében: a kissé maszkírozott, kissé álcázott, jól mutató szekularizáció. Nem tudom, válaszoltam-e valamennyire…

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most Jürgen Erbacher következik a német ZDF televíziótól.

Jürgen Erbacher:
– Szentatya, néhány nappal ezelőtt találkozott a Szent Márta-csoporttal, amely a modern rabszolgaság és az emberkereskedelem elleni harccal foglalkozik, ezeket a témákat – úgy vélem – Ön szívén viseli, nemcsak pápaként, hanem már Buenos Airesben is foglalkozott ezekkel a témákkal. Miért? Volt valami különleges vagy netán személyes tapasztalata erről? Aztán a reformációról való megemlékezés évének kezdetén németként azt is meg kell kérdeznem, hogy eljön-e abba az országba, ahol ötszáz évvel ezelőtt elkezdődött a reformáció, esetleg ebben az évben.

Ferenc pápa:
– A másodikkal kezdem. A jövő évi utazások programját még nem készítettük el. Igen, egyedül azt tudjuk, és szinte biztos, hogy elmegyek Indiába és Bangladesbe, de még nincs kész a program; elképzelhető.

Az első kérdésre vonatkozóan: igen, engem jó ideje, Buenos Aires óta, papként, mindig eltöltött ez az aggódás Krisztus testéért. Az a tény, hogy Krisztus továbbra is szenved, Krisztus folyamatosan megfeszíttetik leggyengébb testvéreiben, engem mindig mélyen megérintett. Papként dolgoztam apró dolgokban a szegényekkel, de nem kizárólagosan, egyetemistákkal is foglalkoztam… Később püspökként Buenos Airesben, nem katolikus és nem hívő csoportokkal is karöltve felléptünk a rabszolgamunka ellen, főleg latin-amerikai bevándorlókról volt szó, akik Argentínába jöttek. Elvették az útlevelüket, és rabszolgamunkát végeztettek velük a gyárakban, rájuk zárva az ajtót… Egyszer tűz ütött ki az egyikben, és a gyerekek, akik a teraszon voltak, mind meghaltak, de olyanok is, akik nem tudtak kimenekülni… Tényleg rabszolgák voltak, és ez szíven ütött.

Az emberkereskedelem. Dolgoztam együtt két olyan női szerzetesi kongregációval is, akik a prostituáltakkal, a prostitúció rabszolgáival foglalkoznak. Nem szeretek prostituáltakról beszélni: ők a prostitúció rabszolgái. Évente egyszer a rendszer mindezen rabszolgái tartottak egy misét az Alkotmány téren, az egyik olyan téren, ahová beérkeznek a vonatok – mint itt, a Termini, gondoljunk csak a Terminire –, és ott mutatták be a misét együtt mindannyiukkal. Erre a misére eljött az összes szervezet, a szerzetesnővérek, és a nem hívő csoportok is, akikkel együtt dolgoztunk.

Itt ugyanúgy végzik ezt a munkát. Itt, Olaszországban nagyon sok önkéntes csoport van, amelyek a rabszolgaság mindig formája ellen harcolnak, a munkások és a nők szolgasága ellen. Néhány hónapja meglátogattam egy ilyen szervezetet, és az emberek… Itt, Olaszországban jól működik az önkéntesség. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jól. Olaszország egyik legszebb értéke az önkéntesség. És ez a plébánosoknak köszönhető. Az oratórium és az önkéntesség két olyan dolog, amely az olasz plébánosok apostoli buzgóságából született. De nem tudom, válaszoltam-e, vagy valamit…

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Itt azt súgják, ha enni akarunk, mennünk kell [a helyünkre].

Ferenc pápa:
– Ismét köszönöm a kérdéseiteket, nagyon-nagyon köszönöm! Imádkozzatok értem! Jó étvágyat!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
-eljott-tettek-ideje-teremtett-vilagert-erzett-felelossegunkrol-gyumolcsolto
„A tettek ideje” – A teremtett világért érzett felelősségünkről Gyümölcsoltó Boldogasszony napján

Ternyák Csaba egri érsek egyházmegyei teremtésvédelmi nappá nyilvánította március 25-ét, Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, és környezetük szépítésére kérte a főegyházmegye negyvennyolc katolikus intézményének diákjait, tanárait. Az egri akcióban ő maga is részt vett.

19:02
ferenc-papa-ha-csak-szemelyes-erdekunket-kovetjuk-akkor-sotetben-jarunk
Ferenc pápa: Ha csak személyes érdekünket követjük, akkor sötétben járunk!

Vasárnap déli beszédében, március 26-án a szentatya a szentmise evangéliuma kapcsán azt hangsúlyozta, hogy Jézus a mi látásunkat is szeretné visszaadni, képessé tud tenni minket úgy látni a világot, ahogyan ő látja. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

18:21