Bár csak 1928-tól 1950-ig működhetett, és kizárólag férfiakat fogadott, több száz jezsuita novícius és csaknem ötvenezer lelkigyakorlatozó – köztük munkások, értelmiségiek, papok és politikusok – szerzett az egész ország erkölcsi épülésére kiható lelki élményeket az első magyarországi lelkigyakorlatos házban, a zugligeti Manrézában.
„Az első világháborút követő években egyháziak és világiak egyaránt azt kívánták, hogy a külföld példájára nálunk is építsenek lelkigyakorlatos házat, mely a katolikus férfivilágnak és a papságnak az egész éven át magába vonulásra rendeltetésére álljon” – írja Petruch Antal SJ nagyszabású rendtörténeti munkájában a Manréza gondolatának megszületéséről. Kevésbé tapintatosan fogalmaz Bikfalvi Géza a Jezsuita olvasókönyvben, amikor egyenesen „a trianoni sokk utáni általános lelki és erkölcsi válságot” nevezi meg az ország első zárt – különálló, állandó jellegű és zavartalan bentlakásra alkalmas, azaz mai szóval: dedikált – lelkigyakorlatos házát életre hívó okként.
A Manréza kápolnája és lelkigykoarlatos szárna az 1928-as megnyitó idején (archív fotók: JTMR Levéltár)
Ahogy a pesti Jézus Szíve-templom történetéből emlékezhetünk (A SZÍV, 2023. november), a Mária utcai rendházzal szomszédos épületben már az 1920-as években elkezdtek az atyák bentlakásos, előadásokból, beszélgetésekből és meditációs imaidőből álló Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat adni férfiaknak, de az ingatlan szűkössége és a belvárosi környezet miatt meglehetősen korlátozott körülmények között. Épp az itt folyó munka ígéretes eredményei sürgeték a lelkigyakorlatos ház mielőbbi megnyitását.
A nemes cél érdekében az összes korabeli jezsuita sajtótermék rendszeresen cikkezett a lelkigyakorlatok gyümölcseiről, a Jézus Társasága külföldön működő lelkigyakorlatos házairól, és adománygyűjtések sorát hirdették meg, a Jézus Szíve Szövetség és a Szívgárdák hálózatát is megmozgatva. Nem sok sikerrel – a derék hívek részéről az adakozó lelkület ugyan nem hiányzott, de a tőkeerő annál inkább. A lassan gyűlő forrásokból elsőként telket vásárolt a rend az ekkoriban Jézus Szíve Férfi Lelkigyakorlatos-házként emlegetett leendő központ számára. Először Gödöllőn, majd Gödön kerestek alkalmas helyszínt, végül az akkor szinte teljesen beépítetlen budai hegyvidéken, a Zugligetben vásároltak egy ötholdas területet. Jellemző, hogy az eladókkal, a Csolich bárónőkkel nehézkesen haladtak a tárgyalások, ugyanis a baroneszek olyannyira ragaszkodtak a kedves gyermekkori emlékekkel övezett egyes fákhoz, hogy a telekhatárt nyugati irányból egészen zegzugosra jelöltették ki.
Szanatórium bankhitelből
A leendő épülettel kapcsolatos alapvető elvárásokat P. Bernhard Zsigmond SJ, Csávossy Elemér tartományfőnök sociusa dolgozta ki, aki belga, holland és német tanulmányutak során behatóan megismerte a korabeli rendi jó gyakorlatokat. A terveket névrokona, Bernhardt (Bernárdt) Győző építész készítette el (az ő édesapja volt a városligeti Sacré Coeur-épülettömb egyik építője; a XIX. század végén Budapestre érkező első jezsuiták épp itt adták első lelkigyakorlataikat), az alapkőletételre pedig 1926. október 9-én került sor. Az ünnepi beszédet P. Bangha Béla tartotta, az alapkövet gróf Zichy Gyula kalocsai érsek áldotta meg. A mellé helyezett, P. Csávossy által írott okmányból kiderül, hogy az épületet végül a rendalapító megtérésének spanyolországi helyszíne után, számos más jezsuita lelkiségi központhoz hasonlóan Manréza Lelkigyakorlatos Háznak fogják hívni, és Loyolai Szent Ignác tiszteletére szentelik majd.
Az alapkőletétel szertartása, középen P. Csávossy Elemér SJ
Az építkezést végül jelentős külföldi bankhitelből finanszírozta a rendtartomány. A harminc év alatt visszafizetendő hatvannyolcezer pengős (eredetileg sok millió koronás) kölcsönre P. Zsiros Ferenc SJ, A SZÍV akkori főszerkesztője beszélte rá Csávossy Elemér provinciálist azzal, hogy a lap bőséges bevételeiből a tanuló rendtagok eltartása mellett bőven jut majd a törlesztőrészletekre is. (Micsoda idők!) Egy holland bank magyarországi ügynökén keresztül vették fel a hitelt, ám az 1929-es nagy gazdasági világválság miatt hamarosan bajba kerültek az eladósodott atyák, olyannyira, hogy csak holland jezsuita közbenjárással sikerült elsimítani az ügyet. Nem csoda, hogy a nők és gyermekek lelkigyakorlatai céljára szánt Jézus Szíve Gárdaház felépítésének párhuzamos terve még tovább húzódott, ugyanis az erre szánt összegeket is fölemésztette a zugligeti építkezés, illetve az infláció. (Az első hazai női lelkigyakorlatos házat végül 1938-ban szentelték fel Pécelen, a Bíró Ferenc SJ által alapított Jézus Szíve Népleányok telkén – s ez utóbbi épület tervezője szintén Bernhardt Győző volt.)
A költségek emelkedéséhez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy 1927-ben úgy döntött Csávossy, hogy az akkoriban Érden működő noviciátust, azaz újoncházat is Zugligetbe költöztetik, s emiatt egy új épületszárny felépítése vált szükségessé. Ám ahogy körvonalazódtak a lelkigyakorlatozók szobái és a közösségi termek, mai szemmel is profinak számító fund- és friendraising kampányt indított a rendtartomány: az egyes helyiségeket „örökbefogadásra” ajánlották fel, s 1930-ra az ajtók több mint fele fölött a „névadó szponzorok”, azaz egyházi és világi méltóságok, illetve az általuk választott szentek neve előtt tisztelgő táblácska függött. A kápolna felirata és felajánlása hasonló okból Cordi Christi Regis – Krisztus Király Szívének lett, hálából A SZÍV újság és a Szívgárda pénzgyűjtő akciójáért. (A Jézus Szíve- és Krisztus Király-tisztelet kapcsolatáról lásd Bartók Tibor SJ cikksorozatát A SZÍV 2022. szeptember–novemberi számaiban.) Az átadás előtti nagytakarítást a budapesti Jézus Szíve Szövetség női csoportjának tagjai vállalták magukra, s végül 1928. június végén szentelték fel ünnepélyes szertartás keretében, egyházi és világi főméltóságok jelenlétében a Manréza lelkigyakorlatos szárnyát és kápolnáját. „A szociális probléma ma a lelkek problémája. A lélek erősítésére, kiegyensúlyozására született meg a Manréza, amelynek felépítése éppen ezért a leghatalmasabb szociális cselekedet. – Szociális fejlődés nem lehetséges szeretet nélkül. Az egészséges lélek az élet sikerének egyedüli biztosítéka. A Manrézával a gyakorlati katolicizmus hathatós eszköze valósult meg. A szeretet forrása van itt. A Manréza szanatórium, a beteg lélek gyógyító intézete” – idézi a Nemzeti Újság tudósítása Wolff Károly keresztényszocialista országgyűlési képviselő avató beszédét, mellyel lényegében ki is jelölte a Manréza mint a két háború közötti katolikus szellemű társadalmi megújulás olvasztótégelyének misszióját. Az avatással csaknem egyidejűleg kezdődött meg az első lelkigyakorlat ötvenkilenc fővel (köztük katonatisztekkel, politikusokkal, egyetemi tanárokkal, orvosokkal, ügyvédekkel), Bíró Ferenc tartományfőnök vezetésével.
A lelkigyakorlatos házban előbb ötven, majd ötvennégy szoba állt a lelki gyógyulásra vágyók rendelkezésére. A berendezés puritán volt, a „szolgáltatások” azonban épp ellenkezőleg: központi fűtés és saját vizesblokk tartozott mindhez. A szertartások és előadások közötti egyéni, szemlélődő imaidő eltöltésére rossz időben a tágas folyosók vagy a pálmákkal és kaktuszokkal felszerelt télikert, jó időben a hatalmas, ősfás park állt rendelkezésre, napozóterasszal és sétautakkal. A kert kialakításához számos más nagylelkű adakozó mellett Habsburg József főherceg járult hozzá, aki alcsúti mintagazdaságából nemcsak fákat és cserjéket küldött, de uradalmi cselédeit is – lelkigyakorlatozni. (A kertben az atyák és a novíciusok számára később úszómedence is létesült.)
Az épület központi magja és legfontosabb helyszíne a kápolna volt. Ennek falfestményeit és a mellékoltárok képeit Karle János jezsuita testvér készítette, aki később kilépett a rendből, és (Bicskei előnévvel) többek között a Székesfehérvári Egyházmegye egyházi épületeiben sok minden mást is festett, restaurált. A szobrokat öccse, Karle István készítette, a sekrestye berendezését pedig Bencze István testvér, aki később a kínai magyar jezsuita misszió tagjaként, majd utána Tajvanon szobrász- és ácsműhelyt alapított, s nemcsak a misszió templomépületei és berendezésük elkészítésében vett részt, de számos buddhista és más helyi vallásokhoz kapcsolódó szobrot is faragott a lakosság megrendelésére.
Az emberszeretet főiskolája
A Manréza megnyitásától fogva fokozatosan egyre több lelkigyakorlatozót vonzott. A különféle férficsoportok és egyéni jelentkezők mellett a ház fontos célközönséget látott a jezsuita kötődésű férfiszövetségekben és -ligákban, a Szívgárdák vezetőiben és a Jézus Szíve Szövetség férfi tagjaiban, illetve a fővárosi és a vidéki egyházközségek számára is szerveztek alkalmakat. Utóbbiakat nem titkoltan azzal a céllal, hogy a háromnapos elvonulások után a résztvevők szervezzék meg a helybéli férficsoportokat, műveljék és terjesszék a Jézus Szíve-tiszteletet, és maradjanak kapcsolatban a jezsuitákkal. (A folyamat nyilvánvalóan öngerjesztő volt, de az ország távolabbi részeiről nem volt olyan egyszerű elszakadni, úgyhogy egyre több vidéki misszióra, helyben megszervezett „kitelepülésre” hívták aztán el/vissza az atyákat.)
A többség a háromnapos alkalmakon vett részt (melyek az érkezés estéjétől az utolsó este után esedékes reggeli távozásig öt naptári napra terjedtek), papok esetében az öt–nyolc napos elvonulás is gyakori volt, a teljes, harmincnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot viszont csak kevesen végezték el. A házban eleinte átlagosan évi kétezer ember fordult meg, később háromezernél is több. „A csoportokat azonos vagy hasonló foglalkozású emberekből alakították ki. Az évek során az ország felső politikai és katonai vezetésétől kezdve, az értelmiségi rétegeken keresztül a diákokig és a mezőgazdasági cselédekig minden hivatásrend rendszeresen képviseltette magát. A klérus vezetői az egyházmegyés és szerzetes papsággal karöltve látogatták a lelkigyakorlatokat” – írja Bikfalvi Géza. Mai szemünknek e társadalmi csoportok közül a legizgalmasabbnak a politikusok aktív lelkigyakorlatos életéről olvasható sajtóbeszámolók tűnhetnek. A Nemzeti Újság 1929. március 15-i száma így számolt be a katolikus honatyák éves lelkinapjairól: „Az istenimádás és az emberszeretet főiskolája, a Manréza világítótorony a sötét magyar éjszakában, amelyben a betlehemi csillag fénye ragyog, örök értékek kincsestára. […] Soha nagyobb szüksége nem volt még az országnak tizenhárom próbás, hithű férfiakra, mint ebben a sivár és siralmas jelenben. A hitélet javulása szempontjából felbecsülhetetlen ez a haladás. A pápa őszentségének követe és a bíboros hercegprímás áldoztatták az országgyűlés két házának tagjait, ezzel is jelezvén, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a törvényhozók elöl járnak a vallási kötelmek megtartásában.”
Egy évvel később „Zsitvay Tibor igazságügyminiszter vezetésével negyvennyolc törvényhozó és közéleti nagyság hallgatta P. Bangha Béla háromnapos lelkigyakorlatát” címmel számolt be az Új Nemzedék 1930. április 8-i száma a Manrézában megtartott centenáriumi lelkigyakorlatról. Az újságíró Jámbor László SJ igazgatót idézi: „Az volt a célunk, hogy ezzel a lelkigyakorlattal, amely tulajdonképen századik lelkigyakorlatunk, a törvényhozás két háza példát adjon az egész katolikus társadalomnak, főleg pedig az intelligenciának. Mert tagadhatatlan, hogy nagy hatása van annak a példának, hogy azok az urak, akiktől az ország sorsa függ, s akik a törvényeket hozzák, néhány napra magukba szállnak és visszavonulnak ide, a Manréza csendjébe, megvizsgálni lelkiismeretüket.” Amint az újságcikk a folytatásban utal rá, a politikus-lelkigyakorlatok híre eddigre már külföldre is eljutott, és a bécsi és berlini sajtó egyenesen reklamálta a német katolikus törvényhozók számára tartott lelkinapokat.
A jó példa – és a jó sajtó – minden jel szerint megtette hatását. Az első öt évben kicsivel több mint tízezren jártak a Zugligetben. A Manréza fennállásának tízéves jubileuma alkalmából Az Est 1939. február 19-i száma P. Révay Tibor SJ igazgatótól kért statisztikát: „A lelkigyakorlatokon kezdettől fogva 25 683-an vettek részt. 147 személy tíz év óta minden esztendőben megfordul a Manrézában. Legtöbbször lelkigyakorlatozott egy alispán, aki 10 év alatt tizenöt lelkigyakorlatot végzett. Leggyakrabban munkások fordulnak meg; tíz év alatt 15 730 munkásember vett részt a lelkigyakorlatokon.” A Manréza vonzerejét jelzi, hogy ez a bizonyos Révay páter 1926-ban még világi papként, a Kalocsai Főegyházmegye kanonokjaként vett részt az ünnepélyes alapkőletételen, majd négy évre rá, ötvenhat évesen novíciusként tért vissza, hogy az újoncidőt követően rögtön átvegye a lelkigyakorlatos ház igazgatói teendőit. Bár 1947-től nyugdíjasként visszavonult az intézményvezetéstől, később sem hagyta el a házat. A német, majd szovjet megszállás évéig, 1944-ig eltelt tizenhat év alatt összesen több mint negyvenhétezren fordultak meg a Manrézában. Mindezt a ház negyedéves nyomtatott hírleveléből tudhatjuk, melyet 1928-ban még csak háromezer, 1944-re viszont már huszonháromezer-ötszáz példányban postáztak a lelkigyakorlatokon részt vett személyeknek és a jótevőknek. Volt a Manrézának általános tájékoztató füzete, képes albuma és három kiadást megért saját imakönyve is, melyet Mezei Gergely jezsuita állított össze, és amelyben a lelkigyakorlatok menete szerint csoportosított imák, énekek és magyarázatok mellett meg lehetett találni a ház napirendjét is. Sőt további könyvek is megjelentek a ház kiadásában, többek között a Mócsy Imre SJ szerkesztette Szikrák Loyolai Szent Ignác lelkéből.
AZ 1944/45-ös háborús évfolyam, soraiban Nemeshegyi Péterrel és Őrsy Lászlóval
Ahogyan a jezsuiták hazai népszerűsége nőtt, a világháború kitöréséig a Manrézában is egyre több novícius lakott. A két „évfolyam” újoncidős száma legtöbbször meghaladta a negyvenet, köztük tíz felett voltak a testvérnek, azaz nem papnak készülők. A Manrézában oktatták azokat is (a háború előtt évente általában tíz-húsz főt), akik a noviciátust olyan fiatalon kezdték meg, hogy az azt követő filozófiai képzésük előtt még be kellett fejezniük a középfokú tanulmányaikat. A rekordévben, az 1930– 31-es tanévben harminchét papnak és húsz testvérnek készülő novícius lakott a házban, mellettük pedig tíz tanuló, vagyis összesen hatvanhét növendék. 1934–35-ben pedig hatvanhatan voltak, amikor (a ma boldoggá avatás előtt álló) Kaszap István az első évét töltötte a noviciátusban. Rajta kívül olyan neves személyek végezték itt a próbaidőt, mint Jálics Ferenc, Vácz Jenő, Muzslay István, a nemrég százkettedik életévében elhunyt Jaschkó Balázs, de sokak számára ismerős lehet Pálos Antal, Ádám János vagy Bálint József neve is. E sorok írásakor az intézmény egyetlen még élő növendéke az 1921-es születésű P. Őrsy László SJ, nemzetközi hírű egyházjogász. A Manrézában lett jezsuitává Nemeshegyi Péter is, aki szokott derűjével rendszeresen felidézte a legendák homályába vesző történetet, mely szerint Budapest ostroma alatt (1944–45 telén, amikor a front átvonult a budai hegyvidéken, Péter atya pedig a noviciátus többi növendékével együtt néhány hónapra Kalocsára menekült) a családja ezüstjeit a Manréza kertjében rejtették el egy fa tövében. Amikor csaknem fél évszázaddal később, a rendszerváltást követően 1993-ban hazatért a japán misszióból, és megtudta, hogy a zugligeti házat nem kapja vissza a rendtartomány, külön hatósági engedéllyel felásatta a kertet, hogy a megtalálni remélt kincs árából a nulláról újrainduló jezsuita műveket támogassa meg – de vagy még az oroszok, esetleg az ávósok találták meg a ládikát, vagy nem jól emlékezett, melyik fa tövében kellett volna keresni. Az sem lehetetlen, hogy a kertben eltemetett orosz és német katonák, környékbeli lakosok sírgödreinek kialakítása során kelt lába. Bárhogy történt is, a Nemeshegyiek családi kincse a zugligeti telekkel együtt örökre elveszett.
A közös épületben elhelyezett két intézmény kölcsönösen profitált a másik jelenlétéből. Ahogy egy 1933-ban belépett növendék visszaemlékezett: „A rendkívül nagyszámú, időt nem kímélő, intenzív életet élő személyzet szokatlan lehetőségeket teremtett, pl. a fogadásra rendelt novíciusok, az asztali szolgálat, a keresztút, az asszisztencia a kápolnában stb., és az egész hátterében a noviciátus maga, a folyamatos rejtelmes csengőjelekkel, a lesütött szemmel, de vidáman mozgó novíciusokkal. […] a noviciátus is nagyon érezte a lelkigyakorlatos ház közelségét. Igaz, magányos volt a Manréza, de az egymást követő lelkigyakorlatok során a noviciátus szeme elé került az egész ország.”
A kápolna napjainkban mint előadóterem (fotó: Pásztor Péter)
Belügyi szolgálatban
A háború alatt az épület egy részében hadikórház működött, a telken 1945 elején az élelmiszerhiány enyhítésére még lómészárszék is nyílt, sőt a jezsuiták mellé a saját szobáikba időről időre orosz katonák és magyar menekültek költöztek. Lényegében mégis sértetlenül vészelte át a németek vissza- és az oroszok bevonulását, annak ellenére, hogy – Kráhl József, későbbi távol-keleti misszionárius 1947-ben papírra vetett szavaival – „a ház környéke ágyúkkal volt teletűzdelve”. Nem sokkal a front átvonulását követően a novíciusok is visszatértek, és újraindultak a lelkigyakorlatok is. A Manréza háború utáni története mégis hamar véget ért. A szerzetesrendek feloszlatásakor a zugligeti lelkigyakorlatos házat is kisajátította az állam. Lakói 1950. május 21-én Te Deummal, ünnepélyes litániával és ünnepi vacsorával vettek búcsút a Manrézától. Az épületet május 23-án kedden déltájban hagyták el a jezsuiták, az ingóságok elpakolását az előző naptól kezdve géppisztolyos rendőrök (az egyik pakoló jezsuita beszámolója szerint „gitáros bácsik”) felügyelték.
A tornyavesztett kápolna-szárny napjainkban (Fotó: Pásztor Péter)
„A rendszerváltásig eltelt négy évtizedben a kápolna elvesztette ugyan a tornyát, a némiképp egyszerűsített homlokzatú, egykori szépségére még mindig emlékeztető főépület azonban csodával határos módon, bár modern épületekkel körbeépítve túlélte az elmúlt hetven évet” – állapította meg a Manréza legutóbbi funkcióváltásakor Vincze Miklós urbanista. A telekre különböző belügyi szervek költöztek be, leghosszabb ideig a Határőrség Országos Parancsnoksága működött benne, egészen 2008-ig. Az intézmény jelentősége, illetve a feltehetően ott elhelyezett szenzitív berendezések miatt a rendszerváltozást követően az ingatlant sikertelenül igényelte vissza a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. A visszaemlékezések szerint egy jó szándékú állami hivatalnok „súgta meg”, hogy érdemes lenne a dobogókői állami üdülőt kérni helyette csereingatlanként. Így került hosszas tárgyalások után a jezsuiták tulajdonába 1993-ban a dobogókői volt Kádár-villa a kormányőrségi épülettel és a közeli pártüdülővel együtt, melyek immár több mint harminc esztendeje az – egykorinál befogadóképességét és sajnos országos hatását tekintve is szerényebb – Manréza Lelkiségi Központnak, a dobogókői rendháznak, valamint az utóbbi években teljesen átépített és néhány hónappal e sorok megjelenése előtt Cardoner néven újranyitott hotelnek adnak otthont. Mindeközben a zugligeti Manréza több mint tíz éven át üresen állt, mígnem 2019-ben – mintegy hatmilliárd forintos felújítást követően – a Nemzeti Nyomozó Iroda főhadiszállásaként újra belügyesek vonultak be az épületbe. Persze a jezsuita időszak berendezésének, szobrainak, sőt még az épület külső díszeinek sem maradt mára nyoma. A kápolna tárgyalóteremként működik és sajtótájékoztatók helyszíneként szolgál, az egykor az elvonulást és a lelki elmélyülést, illetve a jezsuita utánpótlás-nevelést szolgáló zugligeti telek egy részén pedig egyfajta VIP-börtönt alakítottak ki. „A szakmai munkát jól felszerelt irodák, kihallgatóhelyiségek, irattárak és a minősített adatok védelmét biztosító technikai eszközök is támogatják. Az őrzésvédelem magas szintje biztosította azt, hogy a fogva tartott személyek elhelyezése az újonnan kialakított objektum területén megvalósulhatott” – írta büszkén a police.hu 2019. december 12-én. Azaz, ha nem is egészen úgy, ahogy P. Csávossyék elgondolták, de az egykori lelkigyakorlatos ház végső soron ma is a beteg lelkek gyógyító intézeteként működik s a hazai erkölcsök jobbítását szolgálja.
