„Isten erejét sugározta maga körül” – Végső búcsút vettek Futó Károly atyától Magyarszéken

Hazai – 2017. november 13., hétfő | 16:01

November 13-án, hétfőn vettek végső búcsút Futó Károlytól a Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett magyarszéki kolostorában. A szentmisével egybekötött temetésen Erdő Péter bíboros, prímás búcsúzott Károly atyától.

November 10-én hajnalban, életének 93., áldozópapságának 67. évében az örökkévalóságba költözött Futó Károly protonotárius, kanonok, érseki tanácsos, nyugalmazott plébános; több nemzedék szeretett lelkivezetője.

A Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett magyarszéki kolostorában vettek végső búcsút Károly atyától november 13-án, hétfőn. 

Erdő Péter bíboros, prímás Futó Károly atya temetésén elhangzott szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

„Csak az evangélium fénye oszlathatja el a körülöttünk uralkodó sötétséget. Olyan ez, mint a kötélhúzás: az egyik oldalon a sátán, meg az ő világa, a másik oldalon a Szentlélek, az igazság, a jóság és a szeretet. És úgy néz ki, a rossz áll nyerésre. Ám ne higgyük, hogy a Szentlélek gyönge!” – ezt írta Karcsi bácsi néhány évvel ezelőtt (Futó Károly: Szentté kell lennünk, 113. oldal). Az ő élete példa volt a Szentlélek erejére, amely a gyengeségben mutatkozik meg és árad ki a világba.

Futó Károly kanonok úr, aki ezt a címet is csak alázatból fogadta el, meg tapintatból, hogy meg ne bántson a visszautasítással, egyszerű körülmények közt nevelkedett, papi szolgálatát nem híres, nem előkelő helyeken látta el. Sok évig kölcsönadta őt Esztergom a Csanádi Egyházmegye szolgálatára, ahol szeretettel kísérte a mórahalmi, majd a makó-újvárosi hívek életét. Ezután került a Bakáts térre, ahol nem az ifjúsági csoportok szervezésével tűnt ki. Ott és akkoriban nem is lett volna könnyű ilyesmivel foglalkozni. De a miséiből sugárzott a szeretet. Gyóntatóként pedig mindenkire odafigyelt, mindenki számára volt bátorító szava és nagyon egyszerű, de nagyon egyéni és személyes útmutatása. Látszólag a gyöngeség jeleit viselte magán. Mióta ismertem, bicegve járt. Sosem hallottam, hogy a hatóságokkal meggyűlt volna a baja, de nem azért, mert kedveskedett nekik, hanem valószínűleg azért, mert tőle igazán nem tartottak.

És ahogy teltek az évek, ahogy átkerült a Thököly útra, majd a Terézvárosba, végül a Tömő utcába, rájöttem, hogy nemcsak én követem egyik állomáshelyéről a másikra, mint lelki gyermeke, hanem sokan vagyunk ezzel így, egyre többen. A Tömő utca pedig a Józsefvárosnak ez a templomként soha ki nem épült, kárpitos műhelyből lett kápolnája az idő múltával híres hellyé vált, fogalom lett belőle. Karcsi bácsi mint plébános hittant tanított, fiatalokból álló csoportoknak is, de foglalkozott gyerekekkel is, családokkal. Felismerte és bátorította az induló papi hivatásokat. Nem kérem azt, hogy tartsák fel a kezüket a jelenlévők közül, akik neki köszönhették a hivatásuk felismerését. A felismerését – mondom –, mert maga a hivatás Isten ajándéka. Karcsi bácsi pedig ebben is alázatos eszköznek bizonyult. Ő nem akarta magához kötni az embereket, hanem a legteljesebb közvetlenséggel és azonnal Jézus Krisztusról, a Szentlélekről, szóval Istenről beszélt nekik.

És hogyan beszélt! A prédikációi első hallásra egyszerűeknek, sőt talán esetleneknek tűntek. Nem voltak azok sem stilisztikai, sem retorikai értelemben remekművek. De a lényeget mondta. Olyan közvetlenséggel és olyan egyszerűen, hogy nyilvánvalóvá vált: számára mindez élő valóság, része az életének, nem elméletről beszél, hanem megélt tapasztalatról, amely teljesen kisajátította magának az egész életét. Ezt ismerték fel egyre többen. Ezért készültek vele utolsó éveiben interjúk, videofelvételek. Ezért kérték egyre többször, hogy tartson lelkigyakorlatot csoportoknak vagy magánszemélyeknek. Püspökké szentelésünk előtt Veres Andrásnak és nekem, kettőnknek tartott külön lelkigyakorlatot Leányfalun. Nyugdíjas korában is sokan jártak hozzá. Még amikor Pilisvörösvárra került, a Szent Erzsébet Otthonba, akkor is inkább ő segített másoknak, akkor is Isten erejét sugározta maga körül.

Karcsi bácsi világ életében szegény volt, nagyon egyszerű életet élt. De ő nem lemondott a dolgokról. Egyszerűen nem volt neki. És ezt feltűnés nélkül élte meg. A lemondásban mindig van valami gesztus, valami nagy elhatározás, valami ünnepélyesség. Neki a szegénység valóban a lelkéből fakadt. És tudott örülni minden apró szépségnek.

Nem volt a társadalmi konvenciók embere. Amikor aranymiséjét tartotta, mondták neki: „Karcsi bácsi, ilyenkor szokás aranymisés szentképet is osztani. Lesz szentkép? Lesz, persze” – válaszolta. Mikor az aranymise után a hívek kijöttek a templomból, valóban szentképet kaptak, csak éppen a kép hátulján egy másik papnak egy korábbi aranymiséjéről szóló sorok voltak olvashatók. Nyilván megmaradtak neki, és odaadta Karcsi bácsinak. De ugyanezzel az egyszerűséggel szervezte meg azt is, hogy a Tömő utcai kápolna udvarán volt tea és zsíros kenyér, és senki nem érezte úgy, hogy nem hivatalos erre a vendégségre.

Nemcsak egyének, de közösségek is figyeltek rá. A Világi Szeretet Misszionáriusainak és más szerzetesközösségeknek is eligazítója, lelki vezetője volt.

Az évek haladtával egyre letisztultabb, egyre áttetszőbb volt az üzenete: „Szentnek kell lennünk, ha nem leszünk szentek, kár volt megszületnünk.” Ahogy egyre többen figyeltek rá, egyre világosabb lett egy titokzatos érzés. Ugyanaz, amit jómagam Szent II. János Pál pápával kapcsolatban éltem át: hogy egyre többen ráfigyelnek, szinte mágnesként vonzza az embereket, de nem ő az, aki ennyire szimpatikus, hanem Jézust látják meg benne. És a Jézussal való találkozásra éhezünk és szomjazunk mindnyájan. Ha valaki olyan letisztult és átadott eszköze lesz Krisztusnak, hogy rajta keresztül elemi erővel ragyog át az, akit képvisel, akkor ez a vonzó erő egyre több embert magával ragad. Amikor most búcsút veszünk Karcsi bácsitól, abban a reményben imádkozunk érte, hogy ő már eljutott az atyai házba, ő már elmondhatja: „Az Úristen ránk bízott egy feladatot, és amíg a végére nem érünk – akármilyen életformában, akármilyen helyzetben – addig nem adhatjuk fel, nem unhatjuk meg. Ha pedig meg tudjuk szeretni Istentől kapott hivatásunkat, ha örülni tudunk neki, és lekopik rólunk a nyugtalanság, az aggodalom, akkor életünk végén elégedetten tekinthetünk majd vissza: Érdemes volt élnem!”

„Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk. Mert örökké szeret minket”. Ámen.

* * *

Futó Károly Budapesten született 1925. október 24-én; Esztergomban szentelték pappá 1951. június 17-én. Káplánként szolgált Mórahalmon 1951 és 1960 között, Makó-Újvárosban 1960-tól 1962-ig, Budapest-Ferencvárosban 1962–68-ig, a budapesti Rózsafüzér Királynéja-plébánián 1968 és 1973 között, Budapest-Terézvárosban 1973–74-ben. 1974-től 1996-ig a budapesti Béke Királynője-lelkészségen szolgált lelkészként. 1978-ban érseki tanácsosi címet kapott. 1996 óta volt nyugállományban. A Világi Szeretet Misszionáriusainak országos lelki tanácsadójaként szolgált 2003 óta. 2010. november 27-től volt kanonok.

2016. június 26-án mutatta be vasmiséjét Pilisvörösváron, a Szent Erzsébet Otthonban. „A boldogságot adni egyedül Istennek áll hatalmában. Jézus megtalált, benne én az életet találtam meg, hogy miért születtem, és hova tartok. Azt keresem, mit kíván a Teremtőm. Nem mehetünk üres kézzel Isten elé” – fogalmazta meg a 65 év papi szolgálatáért bemutatott Te Deum szentbeszédében az otthon lakóinak.

Budapesten november 18-án, szombaton 18 órakor Roska Péter mutat be szentmisét Károly atya lelki üdvéért a Béke Királynője-kápolnában (VIII. kerület, Tömő utca 31.).

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye; Futó Károly: Szentté kell lennünk (Szent Gellért Kiadó, Budapest)

Fotó: Merényi Zita; Metanoia; Wikipedia

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria