„Ne borongjunk a »régi dicsőségünkön«, hanem most akarjunk megtérni” – Papi zarándoklat Máriagyűdön

Hazai – 2019. május 23., csütörtök | 16:19

Május 21-én búcsún vett részt a Pécsi Egyházmegye papsága Máriagyűdön. Udvardy György megyéspüspök meghívására Varga László kaposvári főpásztor tartott előadást.

A templomban miseruhába öltözött papok ülnek a padokban. Ennek van valami nagyon méltóságteljes, már-már misztériumot közvetítő jellege. Filmjelenetnek is hihetné az ember. A néhány „betolakodót” leszámítva, mint én is, itt minden résztvevő egyszerre misehallgató és miséző. Látom, amint egy idős hölgy az előtérben, az üvegajtón át bekukucskál és megszeppen: érzi, hogy itt ma valami különleges történik, ahová talán neki illetlenség is lenne bejönnie. És talán megérzi annak az erejét, hogy „mily gyönyörűséges a testvérek egysége”, a papi szolgálatukra együtt áldást kérő atyák közössége.

A mise kezdetén a vendéglátó Udvardy György megköszöni püspöktársának, hogy az első szóra vállalta a mai előadást, majd az ehhez hasonló alkalmak fontosságáról beszél, amikor a paptestvérek összegyűlnek, hogy egy napon át magukra figyeljenek, nehogy ők maguk meggyengüljenek reménységük megvallásában. Varga László megköszöni a meghívást, és elmondja, mennyire kíváncsian várja, mit készített a Szentlélek a megjelentek számára.

Az olvasmány Pál sikertelen megkövezéséről, majd az elöljárók gyülekezetlátogatásairól szól, amelyek során mindenhol elmondják, miket tett az Úr általuk, és sok pogányhoz is eljutnak az örömhírrel. A zsoltárválasz ez: „A te barátaid, Uram, ismerhessék meg országod dicsőségét.” Az evangéliummal Jézusnak az utolsó vacsorán mondott búcsúbeszédébe hallgatunk bele, amelyben békességet hagy tanítványaira, de a világ fejedelmének jövetelére is figyelmezteti őket.

Varga László kaposvári püspök hol kifejezetten paptársaira vonatkozó, hol minden keresztényre érvényes prédikációjában arról beszél, hogy Jézus a szolgálatát választóknak mindent megad, ami országának hirdetéséhez szükséges. „Isten szereteturalma, országa bennünk, köztünk van. Tanúságot kell tennünk róla. Hogyan és mennyit beszélünk erről, és látszik-e az életünkön, hogy ennek a hírnek a hírnökei vagyunk? Béke és öröm jellemez bennünket?

Mindent megtanultunk hozzá, hogy a feladatot elvégezzük. De betölt-e bennünket az igazság? Vagy inkább a saját igazunkat védjük? Sokszor vesz erőt rajtunk a békétlenség, örömtelenség, erőtlenség. Szükségünk van a Szentlélek Jézus által megígért ajándékaira, a bátorság és az erő Lelkére, hogy tanúságot tudjunk tenni – és ne csak a szószékről. Mi magunk vagyunk az üzenet.

A mai nap lehetőség. Lehetőség az elcsendesedésre, a Szentháromsággal való kapcsolatunk tudatosítására. Jézus a barátunk, a Szentlélek pedig állandóan jelen van bennünk. A Szentháromság kapcsolatrendszerének részei vagyunk.”

Megragad bennem a prédikáció egy mondata: „Nem járok mások miséjére” – említette meg a püspök. Milyen sajátos – sajátosan nehéz – lehet, amikor valaki mindig csak az oltár egyik oldalán áll: csak ad, csak igét hirdet, csak kiszolgáltatja a szentségeket. Ma viszont, ezen a papi napon minden résztvevő vendég lehet. Megszólított. Az ige hallgatója.

A mise vége felé turisták áradnak be, egy hölgy bőszen videózni kezd. Fél tizenkettőkor, körülbelül húsz perc múlva, püspök atya előadásán újra itt találkozunk, hirdetik ki.

* * *

Egy ideig félszegen álldogálunk a templom mellett, majd beinvitálnak a gyóntatóudvarra, amely a mai papi búcsú háttérbázisa. Vendéglátónk kávézás közben elmeséli, hogy az udvar legfőbb dísze, egy Madonna a gyermek Jézussal ikon kőmozaik változata annak idején éppen a megáldása közben esett le és tört össze. Az esetből tanulva már nem felerősítették, hanem a fal síkjába illesztették, beragasztották. Bűvölni kezdem a képet, az aggódó Máriát és az arcához bújó, védelmet kereső, noha egészen felnőttes arcú Kisjézust. Nagyon él ez a mozaik, és külön tetszik, hogy mindkét alakja egészen emberi. Nem távoliak, nem az ikonvilág örökkévalóságából tekintenek ránk, itt és most élő emberekre, hanem itt velünk vannak, és átérzik a gondjainkat.

* * *

Amikor visszatérünk, a templomkapun már kinn a tábla: „A bazilika ma nem látogatható”. A zömükben a 2020-as eucharisztikus világkongresszusra vonatkozó hirdetések után Varga László elsőként köszönetet mond paptársaiért. „Nem vagyunk tudatában, mekkora ajándék vagyunk, hogy mit jelent a szolgálatra való kiválasztottságunk – kezdi előadását. – Mint Vianney Szent János mondta: »Ha tudatában volnánk, bele is halnánk.« Nem a kiválóságunk miatt, hanem Isten belénk, papokba vetett bizalma miatt. És amiatt, hogy a bizalma kétezer év alatt sem tört meg. Személy szerint mindegyikünk iránt bizalommal van az Isten. Ennek azonban nem a különb, hanem a küldött voltunk az oka. Az egészséges kiválasztottság tudatról beszélek. A háláról, amely azért él bennünk, mert Isten kiválasztott és mások szolgálatára küldött bennünket. Gyakrabban vissza kellene térnünk létünk forrásvidékére, hogy az identitásunk, amely manapság tűz alatt van, megerősödjön. Hogy tudatosítsuk, kik vagyunk valójában. A forrásvidék nem a szentelés, nem is a keresztelésünk. Hanem a Szentlélek és a vele való kapcsolatunk. Assisi Szent Ferenc gyakran imádkozott így, akár egész éjszaka ezt a mondatot ismételgetve: »Ki vagy te, Isten, és ki vagyok én?« Ha nem tudom, ki vagyok, elsodródom. Előbb voltam az Atya teremtménye, Jézus testvére és a Szentlélek szentélye, mint pap. Sok pap azonosítja magát a munkájával, ezért ha megbetegszik, könnyen kiszalad a lába alól a talaj. Pedig Istenben való létünk és az ő bennünk való léte a lényeg. Ez ingyenes ajándék, nem pedig valamiféle erkölcsi verseny, különböző szabályok megtartásának jutalma. Isten bennünk él, és ezt szentségeivel is megerősíti. Mégis sokszor félünk, csüggedünk. Pedig a mennyei Atya kezében vagyunk.

Istenhez közel menni »veszélyes«. Mi lesz a szabadságunkkal? – kérdezzük. Pedig ha önként, szabadon függeni akarok az isteni jelenléttől, éppen akkor válok szabaddá. Az engedelmességet gyakran hisszük valami katonai, infantilis dolognak. Mintha egyenlő lenne azzal, hogy nem lehetünk a magunk életének urai. De Jézusnál egészen mást jelent az engedelmesség. Őt nem a szögek, hanem az Atya iránti engedelmesség tartja a kereszten.

Hogyan állunk az örömmel, amit Assisi Szent Ferenc a hithirdetés alapjának tartott? Sajnos sokszor hibáztatunk mindent és mindenkit, nekifeszülünk a körülményeknek, és mindent meg akarunk változtatni, csak önmagunkat nem.

Más nézőpont kell. Ha igent mondtam Krisztusra, nem menekülhetek a szenvedés elől. A nézőpont megváltoztatására van szükség más ügyekben is, például a migránskérdésben. Nemrég egy asszony, akinek menekülnie kell az Emirátusokból, levélben megkérdezte tőlem, migránsnak tartom-e őt és a gyermekeit. Azt válaszoltam neki: számomra mindenki az Isten gyermeke. Úgy gondolkodunk a migránsokról, ahogyan az evangéliumokban áll, vagy ahogyan aktuálisan tálalják a kérdést? Le kell mondanunk az ítélkezésről. El kell felejtenünk azt a szemléletet, hogy mi többek vagyunk európai voltunkból, bőrünk színéből, kereszténységünkből fakadóan. Mid van, amit nem kaptál?!

Az Atya szeretett gyermeke vagyok. Ha az istengyermekségemet megélem, mindenkire, paptestvéreimre is másképpen fogok tekinteni. Akkor valóban testvérek leszünk. Hiszen egy szeretetközösség képmásai vagyunk. Váljunk függővé az Istentől, hogy szabaddá váljunk megkötözöttségeinktől, szokásainktól, bűneinktől. A Szentlélek újjá tud bennünket teremteni.

A hit titkáról van szó, nem az érzéseinkről, a hangulatainkról. Merünk-e hinni? Minden bűnünk a hitünk gyengeségéből, hiányából fakad. Más a tanult hit, és más a szívbéli. Egy hitoktató is lehet hitetlen, sőt még egy pap is. Volt pap, aki azt mondta nekem: neki hirdetnie, és nem élnie kell a hitigazságokat. A szemináriumban soha nem kérdezték tőlünk azt, hogy megtértünk-e, hogy akarunk-e Jézus tanítványai lenni. Pedig ez lenne a legfontosabb: hogy Jézus példáját akarjuk követni.

A Szentháromságban való lét ajándékozást jelent. Önmagunk odaajándékozását. Végtelen bizalmat, kölcsönösséget. Jézus az Eucharisztiában egészen a kezünkre adja magát, végtelen bizalommal. Ennek a bizalomnak meg kellene bennünket rendítenie. Egyházunkban csak annak a főnek van tekintélye, aki a Főhöz akar hasonlítani. Szolgál, és nem uralkodik. Ne vágyjunk hamis tekintélyre, tiszteletre! Ha krisztusi vagyok, tisztelni fognak.

Ne idealizáljuk a múltat, ne borongjunk a »régi dicsőségünkön«, hanem most akarjunk megtérni. Ne a romokon üljünk, ne restaurálásra törekedjünk, hanem kérjük az Urat újjáteremtésre. Ha megengedjük neki, ő képes mindent újjáteremteni. Ne azt nézzük, miben különbözünk másoktól, hanem hogy miben hasonlítunk Krisztushoz. Ne azt, hogyan néznek rám mások, hanem hogy én milyennek tűnhetek mások számára.

Együttérzéssel reagálunk mások szenvedésére? Gyengéd figyelemmel fogadjuk, vagy megítéljük, kizárjuk elvált és újraházasodott testvéreinket? Csak szidjuk azokat, akik az Egyházat támadják, vagy megpróbáljuk azt is megérteni, miért nem vagyunk számukra elég hitelesek?

Nem az elvilágiasodás a legnagyobb gond, hanem a hit, a remény és a szeretet krízise.”

* * *

Az előadás után csendes szentségimádás következik. Óriási tapasztalat számomra ez a mai csend. A csend, amelyre nehéz rátalálni, és amit újra meg újra megtör valami. Mi magunk törjük meg különböző módokon, például mobiltelefon-rezgéssel, vagy például majdnem leesik a hátizsákom – lelki füleimmel már hallani vélem a robajt, amellyel a kőre esik, és tönkreteszi az áhítatot. Noha menekülünk tőle, valójában vágyunk a csendre. Várunk tőle valamit, jelentéstelinek akarjuk tudni. Ez egészen más csend, mint ami akkor van a templomban, amikor üres. Az együttlét csendje. Újra meg újra apró zörejek, köhögések bontják meg: az élet hangjai. Ez a csend mégsem a halál csendje, hanem egy másik életé. A csend, amiben kitartunk.

* * *

Ebéd után terv szerint a hegyoldalba mennénk, hogy rózsafüzért imádkozzunk a Rózsafüzér úton. Ez végül a készülőben levő vihar miatt elmarad, az imát a bazilikában mondjuk el. Udvardy püspök búcsúszavai után mi ketten, a fotóriporter kolléga meg én mégis nekivágunk a hegynek, és rövid úton el is tévedünk. Még szerencse, hogy ekkorra már kisüt a nap, a vihar pedig elmarad. A jól kikövezett utat elhagyva olyan ösvényre tévedünk, amely egyszer csak bokrok között ér véget. Telefonos segítséget kérünk, de ez sem hat: azt az utat, amelyen az imát hivatalosan mondani kellene, nem tudjuk megtalálni. Egy újabb ösvény, egy csipet kalandvágy, és a hit, hogy ennek az egésznek van valami értelme, végül hozzásegít, hogy a hegy legmagasabb pontján álló kereszthez feljussunk. Felirata: „Te is légy áldozat a mai világért”. Egy közeli fán rozsdamarta tábla lóg, egykori zarándok verse 1975-ből. Néhány sora megérint. „Felértem, ahová oly vágytam, / ott vagyok, ahol lélekben oly sokszor jártam. / Csend van. Hála, hogy nálad lehetek, / szent keresztet imádkozva átölelhetek.”

A mi búcsúnk ma itt, ezzel ér véget.

 

A bőrünk alá bújt Isten – Varga László kaposvári megyéspüspökkel beszélget Bodnár Dániel című kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria