„Nevük fel van írva az élet könyvébe” – Elhunyt hajléktalanokért mutattak be szentmisét Budapesten

Hazai – 2018. február 5., hétfő | 9:50

A Szent Egyed közösség szervezésében, hajléktalan barátaik jelenlétében Michels Antal plébános mutatott be szentmisét február 4-én, vasárnap Budapesten, a Horváth Mihály téri Szent József-templomban azokért, akik az utcán éltek és haltak meg.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

A Szent Egyed közösség évről évre Európa-szerte mindenütt megemlékezik azokról a hajléktalanokról, akik az utcán, nagy szegénységben éltek és haltak meg. A lista egyre hosszabb, a közösség tagjai hosszú évek óta látogatják az utcán élőket, a barátaikká váltak, és amikor – a zord életkörülmények miatt sajnos sokszor fiatalon – valamelyikük meghal, elbúcsúznak tőle a temetésen, illetve segítenek megszervezni a végső búcsút, ha a hozzátartozók nem teszik meg. „Modesta miséjén” a Szent Egyed közösségen kívül jelen voltak a Szeretet Misszionáriusai rend nővérei, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat képviselője és a József Attila Gimnázium néhány diákja tanáruk, Juhász Dávid kíséretében.

Szőke Péter, a Szent Egyed közösség vezetője felelevenítette Modesta Valenti 71 éves hajléktalan asszony történetét, aki 1983. január 31-én a római Termini pályaudvar mellett lett rosszul. Kihívták hozzá a mentőket, akik azonban nem vitték el, mert piszkos volt. Pár óra múlva az utcán meghalt. Az Úr nem feledkezik meg róla és társairól, mindenkinek a nevét beírja az élet könyvébe – mi pedig könyörgünk ebben a szentmisében azokért, akiket ismertünk és szerettünk, és azokért, akik nagyvárosainkban ma is az utcán élnek.

Michels Antal megköszönte a Szent Egyed közösségnek, hogy évről évre megszervezik a szentmisét az elhunyt hajléktalanokért. Szentbeszédében a vasárnapi evangéliumhoz kapcsolódva arról beszélt, hogy Márk az elbeszélésében tömören írja le Jézus tevékenységét: gyógyította az embereket, és imádkozott, beszélgetett az Atyával. Elment Simon és András házába, és meggyógyította Péter anyósát – a gyógyításban felismerhető Isten ujja. Kiemelte, hogy Pétert személyes barátság fűzte Jézushoz. Vajon mi engedjük-e, hogy a házunkba jöjjön Jézus? – tette fel az első kérdést az evangéliumi szakasz kapcsán, majd felelevenítette, hogy a régi házakban vasárnap terítettek Jézusnak is, vagyis a betérő vándornak, aki így ünnepi asztalhoz ülhetett. Milyen jó lenne ilyen közvetlen kapcsolatban lenni Jézussal, nyitott ajtókkal várni otthonainkban! Mi pedig sokszor válaszfalakat emelünk előítéleteinkből, keményszívűek vagyunk.

Jézus aztán sokakat meggyógyított – írja az evangélium. – Engeded-e, hogy meggyógyítson Jézus? – tette fel a következő kérdést Michels Antal. Sokszor érzéketlenek vagyunk, pedig Jézus a lelki fájdalmakat, a bűn fájdalmát is meggyógyítja. Belép az életünkbe, a vele való személyes találkozásban benne van a gyógyulás lehetősége.

Jézus végül elcsendesedik, Istennel beszélget. Van-e időnk az Istennek való kapcsolatra, tudunk-e megállni, magunkba nézni? – szólt az evangéliumi rész harmadik szakaszával kapcsolatban a kérdés.

A homíliát követően az utcán elhunyt hajléktalan barátaikról emlékeztek meg a résztvevők: akik látogatták őket, és akik ma is osztoznak sorsukban, az utcán élnek, nehéz körülmények között. Ők különösen megrendülten hallgatták a neveket, történeteket, meghalt sorstársaik életének mozaikjait – a megrendülésen túl pedig azzal a reménnyel, hogy életükben és halálukban sem feledkeznek meg róluk azok, akik testvérként tekintenek rájuk, hetente jó szót és ételt visznek nekik Budapest utcáin. És nem feledkezik meg róluk Isten, beleírja nevüket az élet könyvébe.

Hallottunk neveket és történeteket, néhány szóban megelevenedett az emlékezők előtt egy-egy utcán élt ember, szinte láttuk az arcukat. Nevek, arcok, történetek, akikre nem emlékezik a város, amely nap mint nap látta őket, de el vannak rejtve az Úr szívében. Mert Jézus arca ott van a szenvedőkben, megszólít minket, segíteni akar nekünk is, hogy közel kerüljünk hozzá, és együtt, egy tágasabb család tagjaiként élhessünk.

Fájó volt hallani, hogy például Klári néni, akit mindenki szeretett kedvességéért, nem otthon vagy kórházi ágyon, hanem a belváros egyik utcáján halt meg. Imádkoztunk Bajuszért, aki „a csapat bölcse volt, béketeremtő”; Karcsiért, aki bencés diák volt, hajléktalan lett, és a Szent Egyed közösségbeli barátai segítségével újra közel került Istenhez, és „akivel a halála előtti napon együtt ültünk az Úr asztalánál”. Sokféle ember és emberi tulajdonság elevenedett meg: Józsi bácsi „csendes, törékeny ember”; Zsolti „hűséges és igaz barát” volt; Zoli „derűs és udvarias”; Sanyi „büszke és erős, nagylelkű”. József kemény ember volt, menekült a valóságtól, de nyakában mindig ott lógott a rózsafüzér, a remény jele. Árpi költő volt, Tivadar amatőr versmondó, aki csodásan szavalt Csokonait és Babitsot egyaránt. Istvánt Szabó Ervin Könyvtárnak becézték, annyira szeretett olvasni, szemüveget is csináltattak neki; Attila szerda esténként találós kérdésekkel szórakoztatta látogatóit. Megemlékeztünk Istvánról, aki a közösség egyik alkalmán Erdő Péter bíboros áldásában is részesült, és azután azt emlegette: „Most már meg is halhatok, mert a bíboros imájába ajánlottam a hajléktalanokat.” Miközben mécsest gyújtottunk az oltár előtt, imádkoztunk mindazokért, akiknek a neve nem hangzott el, de fel van írva a szívünkben és a mennyben. 

A szentmisét követően a közösség tagjai a templomban agapéra hívták utcán élő barátaikat.

Fotó: Thaler Tamás

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria