„Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni” – A 40. márianosztrai ifjúsági zarándoklaton

Hazai – 2019. május 12., vasárnap | 19:15

A negyvenedik, ma már legendásnak számító márianosztrai ifjúsági zarándoklaton két fővel a Magyar Kurír és az Új Ember is képviseltette magát. Az élmény, amit kaptunk, minden túlzás nélkül revelatív, lélekébresztő volt.

„Távkalauzunk”, Varga Miklós Péter regnumi atya a telefonban már pénteken mindkettőnknek külön-külön elmondja, hogyan találhatunk majd rájuk autóval, ami azért lehet bajos, mert hol itt, hol ott lesznek az erdőben. Olyan helyneveket sorol, amelyek az autót vezető kollégának nem sokat mondanak. Megtudjuk, hogy pihenőt fognak tartani a Kaán-forrásnál, aztán egyszer csak felbukkannak az Apátkúti-völgy bejáratánál, és végül a Magda-réten lesz a kiscsoportos beszélgetés. Hol várhatnak bennünket a megjelölt pontok közül? – kérdezi Péter atya. Na ez az, amit nem tudunk. Addig-addig aggodalmaskodunk, hogy ebből nem lesz erdei randevú, hogy végül úgy döntünk, inkább már kilenckor, a pilisszentlászlói napindító misén csatlakozunk hozzájuk. Mise után én a zarándokokkal tartok, Attila, a fotóriporterünk pedig autóval, kerülőúton jön utánunk a helyszínen kapott információk alapján.

* * *

Péter apostol meggyógyít egy nyolc éve béna férfit, majd feltámasztja a joppéi gyülekezet buzgó tagját, Tabitát. Jézus mint ételről beszél a testéről, ezért sok követője megbotránkozik, és elhagyja. A tanítványok azonban maradnak. Nekik mondja: „A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.”

Tóth Bertalan süttői plébános prédikál. Csodákról, gyógyításokról hallottunk az imént, mondja, amelyeknek a hit és a bizalom volt a feltétele. A zarándoklaton az életszentségről és akadályairól elmélkedünk. A hit hiánya, gyengesége is ezek közé tartozik. Meg az, ha feladjuk a küzdelmet a bűneink ellen. Ne aggasszon, ha mindig visszatérnek, csak az a lényeg, hogy ne barátkozzunk meg velük. A környezetünk visszahúzó ereje is nehézséget jelenthet. Lehet, hogy még a családunk is, ha túlbuzgónak tart. Salkaházi Sára – akinek ma van az emléknapja – arra tanít a példájával, hogy az életszentség útja hosszú és küzdelmes. A sikerhez nagyban hozzájárulhat, ha olyan közösséghez tartozunk, amelyben támogatjuk egymást a jóban.

* * *

A keresztútnak a mellett a stációja mellett ülök a templomban, amely Jézus harmadszori elesését ábrázolja. Régen mindig csodálkoztam, hogy miért kellett három elesést beiktatni a stációk közé, miért nem vonták inkább egybe őket. Most kezdem megérteni az okát, mert egy olyan, az utolsó pad mellé tűzött zászlóra látok rá, amelyre Jézus mennybemenetelének jelenetét festették. A harmadik elesés a már fokozhatatlan kudarc szimbóluma. Akárcsak – így érezhetjük – a mi háromszázharmincharmadik vagy hárommilliomodik elesésünk. De nincs az az akadály, amely erősebb lehetne az isteni kegyelemnél.

* * *

Király Attila soroksár-újtelepi plébános némi kétellyel mustrálja a szandálomat, és valószínűsíti, hogy a következő szakasz végére szét lesz ázva, és orrán-száján dőlni fog a sár. Én meg persze nagyon megijedek ettől, de azzal nyugtatom magamat, hogy egy zarándok számára minden nehézség csak jól jön, mert edződni fog tőle. Ha kilép a világból, lépjen ki radikálisan! Minél rosszabb, annál jobb!

A plébános meséli, hogy hajnalban a harmat ráfagyott a sátrakra. Az első két nap húsz-húsz kilométer a táv, a harmadikon valamivel több mint tíz lesz. Ez a 40. márianosztrai zarándoklat, mégis viszonylag szerény a létszám – valószínűleg azért, mert ma már sokféle zarándoklat közül lehet választani. Maga a műfaj, a zarándoklás egyre népszerűbb, még nem vallásos emberek számára is. Régebben jobb volt a helyzet, mert a plébánosok hozták a plébániai hittanosaikat. De amióta kötelező az iskolai hittan, a plébániai közösségek bajba kerültek. A plébániák újraszervezésére, vonzóvá tételére van szükség. Erről szól az Újraépítve című, Magyarországon múlt év végén megjelent amerikai könyv.

A plébánia és a templom vonzerejének témájáról gyorsan átugrunk a templomi zene vonzó vagy taszító jellegére, a különböző stílusú zenékre, a liturgikus zenére vonatkozó vitákra. Soroksár-Újtelepen három énekkar is van: egy klasszikus, egy gitáros és egy ifjúsági. A gitáros a „régen fiataloké”, az ifjúsági sokkal többféle hangszert szólaltat meg. A lelkiségi mozgalmak annak idején frissülést hoztak, és a zenei színesedés ma is általános tapasztalat egyházi berkekben.

* * *

Amikor kiérünk a faluból, a zarándoklat egyik egykori alapítója, Varga Miklós Péter (bennfenteseknek: VMP) csendet kér, és ünnepélyesen figyelmeztet: pár perc múlva a legszebb és legnehezebb szakasz következik, ezért mindenkit arra kér, hogy változzon negyven percre pálos remetévé, teljes csendben haladjunk. Koncentráljunk a természet templomára, és nem mellesleg ügyeljünk a lépteinkre, mert újra meg újra át kell majd kelnünk a patakon, és könnyen be lehet esni a vízbe, ha rosszul egyensúlyozunk a köveken. Mindenki kézbe kap egy kis elmélkedési alapanyagot, amelynek segítségével a visszaesésein, a radikális keresztény út választásának esélyén és a tökéletességre törekvés lehetőségén vagy lehetetlenségén gondolkodhat.

* * *

VMP „csendparancsa” (itt is hadd köszönjem meg neki) varázsütésszerű változás kiindulópontja számomra. Valami egészen megváltozik bennem. Vagy körülöttem? Valahonnét ismerős a hangulat, a látvány, de először nem tudok rájönni, hol láthattam-érezhettem hasonlót. Áhítat, csend, különös beavatottságérzés. Mintha valami „szent rezervátumba” kerültünk volna át, ahol mindenből Isten beszél. Mintha megváltoztak volna a halmazállapotok is: időnként nem tudni, hogy sáros víz vagy vizes sár, amin-amiben járunk, hogy az utat öntötte el a víz, vagy a patakmeder száradt ki félig-meddig. Látom, ahogyan előttem bukdácsolnak a többiek, egyik-másik zarándoktárs néha egyensúlyát veszti, és szándéka ellenére bokáig-lábszárig a patakba merül. Önkéntelenül énekelgetni kezdem: „Meghívtál, hogy vízre lépjek, hol nélküled elsüllyedek. (…) Ha elbuknék és nagyon félnék, te nem hagysz el. (…) Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni, taníts teljes hitben járni, jelenlétedben élni.” Hirtelen megvilágosodom: ez a hely a Zóna a Stalkerből. Belső táj, misztikus terület. Titkok földje, ahová csak jó kalauzzal szabad merészkedni.

Már majdnem kiérünk a patakvölgyből, amikor úgy megcsúszom, hogy csak nagy-nagy lélekjelenléttel sikerül megúsznom a hanyattesést. Ez éles határvonalat von az elvarázsolt zóna és a „való világ” közé, amelyre itt kilépünk.

* * *

A Kaán-forrásnál arra kérem Varga atyát, aki negyvenedszer vesz részt a másokkal együtt általa is alapított zarándoklaton, hogy mondja el, hogyan kezdődött, és mi adott neki erőt kitartani ennyi éven át. 1978-ban, egy częstochowai zarándoklaton született a gondolat. Kezdetben túrának nevezték, és egy idő után óriási létszámú – háromszáz-hatszáz tagú – kirándulósereg járta végig az utat – a nagy plébániai közösségeknek, hittancsoportoknak, a sok ministránsnak köszönhetően, akiket az atyák elhoztak. II. János Pál pápa új meg új megnyilatkozásait dolgozták fel, és sok kreatív ötlettel, jelmezben előadott jelenetekkel elevenítették meg a hitigazságokat vagy a pálosok történetének epizódjait. Volt idő, hogy szinte megszállással ért fel Nagymaros számára, amikor a zarándoksereg megjelent, és a lakosok nagylelkűségéből megszállt a házaknál. VMP számára azért is emlékezetes ez a zarándoklat, mert sok év után itt hallotta újra a Szívem első gondolata kezdetű imát. Egy egyetemista fiú mondta el a reggeli dicséretkor, de olyan szépen és komolyan, hogy nagyon megtetszett az atyának, noha addig gyerekesnek tartotta. Azóta viszont – több évtizede! – minden reggel ő is elimádkozza.

* * *

Édeni, szélein hatalmas fák által őrzött rétre érkezünk. A plébániai csoportok egykettőre megterítenek, és a soroksár-újtelepiek bennünket is kedvesen és bőségesen megvendégelnek. Közben azért én portyázgatok: a régi zarándoklatokról kérdezem például Koller Mariannt, aki 1986-ban volt először, és azóta harminckétszer újra. Ő a régi, úgynevezett kutyaólsátrak felállításának nehézségeiről számol be, majd a csehszlovák hálózsákokban való didergés élményére tér ki, ami ellen a három zokni sem sokat használt. Aztán Bertalant, a mise prédikátorát szólítom meg, aki nem zarándoktípus ugyan, de időnként fontosnak tartja a megszokott környezetből való kiszakadást, a lelki és a testi erőfeszítések összekapcsolását, a lelkigyakorlatnak ezt a rendhagyó típusát.

* * *

Bő félórával később kiscsoportos beszélgetés kezdődik, én a hármas csoport „kültagja” leszek. A táskámra ülök, mégis azonnal szembesülök a rét lakóinak élénk életével. A kezemre, majd a karomra zöld hernyócska mászik, a lábamon fekete cincérszerűség őrjáratozik, és valami nagyon meg is csíp.

A résztvevők nagyon színesek életkori szempontból, de a többség már többedszerre vagy sokadszorra van itt. A téma a völgybeli elmélkedésünk, külső és belső akadályaink. Szóba kerül a gyávaság, a lustaság, vagy az, hogy a rossz szokásaink könnyen eluralkodnak rajtunk, rendszer lesz a mulasztásainkból. Fontos lenne, hogy több olyan alkalmat találjunk a csendre, mint amilyen ma megadatott. A külső akadályok között egy lány a munkahelyi szekatúrát, a negatív környezet visszahúzó erejét említi meg. Fontos, hogy ne idomuljunk a környezetünkhöz, hangsúlyozza Péter atya, mert egy ír közmondás szerint csak a döglött halak úsznak az árral. Ne tartsuk természetesnek a környezetünk rossz beidegződéseit, ne toleráljuk és mindig nevezzük nevén a rosszat, különben a lelkiismeretünk észrevétlen eltorzulásával fogunk fizetni. Nagyon higgyünk viszont közösségeink jó gyakorlatainak erejében, amely mindenkit: a kételkedőket, elbizonytalanodókat is képes megtartani.

* * *

A menet a visegrádi révhez indul. Este a Nagymaros fölötti Törökmezőn fog sátrazni a csapat, bográcsban készült paprikás krumpli lesz a vacsora. És vasárnap, kora délután Márianosztrán zárul a zarándoklat.

A zászlókkal, rózsafüzért imádkozva távolodó csoportot sok kiránduló megbámulja. „Katolikusok, és egyházi szabályaik szerint viselkednek” – jegyzi meg egy úr nagy szakértelemmel.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria