25 éves az akolitusi szolgálat a 25 éves Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében

Hazai – 2018. október 24., szerda | 19:23

Az egyházmegye eddigi történetének szerves része a lelkipásztori kisegítők és akolitusok szolgálata. Csermely Tibor akolitus személyes emlékeit idézi fel a jubileum alkalmából.

Idén ünnepli a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megalapításának 25. évfordulóját, amiről a nyár eleji egyházmegyei liturgikus rendezvényeken méltó módon emlékeztek meg.

Az egyházmegye eddigi történetének szerves része a lelkipásztori kisegítők és akolitusok szolgálata – az országban elsőként itt képeztek akolitusokat. A szolgálat negyedszázados évfordulóján Bosák Nándor, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye első, immár nyugalmazott püspöke hálaadó szentmisét mutatott be október 20-án Nyíregyházán, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban.

* * *

Az alábbiakban Csermely Tibor akolitus személyes emlékeinek felidézésével ad hálát társai nevében is a 25 éves szolgálat kegyelméért.

Aranyfényben ragyogott a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház oltára 1993. október 17-én, amikor Bosák Nándor püspök úr lektorrá és akolitussá avatott bennünket. A fehérbe öltözött férfiak csoportja a felelősség és a lelkesültség érzésével vette át a püspök úrtól a liturgikus szolgálat jelképét, az olvasmányoskönyvet és a kelyhet. Jól emlékszem, az ünnepi szentmise alatt végig visszhangzott bennem, hogy ezt a most kapott szolgálatot az Isten nagyobb dicsőségére és a hívek üdvére méltó alázattal és felelősséggel kell végeznem.

Most, huszonöt év után jóleső érzéssel tölt el, hogy a kapott feladatokra mindig készen álltam, soha nem éreztem fárasztónak a teendőket, sem az időjárás, sem a távolság, sem az időpont nem jelentett nehézséget. Mindig örömmel, a kapott hivatás tudatával és felelősségével készültem, amikor arra szükség volt.

Az első feladatokat a szentmiséken az áldoztatás jelentette. Az atyák átadták a cibóriumot, s többnyire mellettük állva emeltük fel a szentostyát, és nyújtottuk át az áldozónak. A konkrét teendő lelki élménye ragadott meg először engem: jönnek a hívek, ismerősök és ismeretlenek, és én Krisztus testét nyújtom nekik. Immár részese vagyok a jézusi meghagyásnak: „Vegyétek, és egyétek!”. Sík Sándor Acélember című versének egyik sora a szubjektív felelősséget juttatta eszembe: „rajtam keresztül megy az üzenet”.

Néhány héttel az avatásunk után a nyíregyháza-rókahegyi kistemplomban kaptam megbízást igeliturgia végzésére és áldoztatásra. Váradi József atya, a plébános, amikor a szentostyákkal teli burzát a nyakamba akasztotta, szerető gesztusként megölelt, és mint atya a fiát, a „Legyen veled a Szentlélek!” szavak kíséretében útnak indított.

1994 nyarán a keresztény pedagógusok nyári egyetemén előadásra kértek fel Kereszténység a magyar irodalomban címmel. A programból tudtam, hogy kirándulást teszünk Püspökszentlászlóra, ahol egykori szegedi prefektusom, Vácz Jenő jezsuita atya szolgál a nővérek szociális otthonának templomában. Bíztam benne, hogy találkozunk. Amint megérkeztünk, Aquinota nővér, a sekrestyés igencsak kérte az elnézést, mert a megbeszélések ellenére Vácz atyát felkérték lelkigyakorlat vezetésére, így most nincs pap, aki misézzen. Ekkor elmondtam, hogy én püspöki felhatalmazással bíró akolitus vagyok, és tudok igeliturgiát tartani; és ha van elegendő szentostya a tabernákulumban, áldoztathatok is. A nővér kikészítette az albát, felvettem a magammal hozott zöld színű vállgallért, kezembe adta a tabernákulum kulcsát, az ambóra rakta az olvasmányoskönyvet, és megrántotta a kezdést jelző csengőt. A nővérek és a nyári egyetem hallgatói elkezdték énekelni az aznapi miseéneket. A bevezetés után elmondtam, hogy az atya távollétében a mai vasárnapot igeliturgiával szenteljük meg. Az evangélium után – amint végignéztem a templom hívőközösségén – éreztem, hogy itt most meg kell szólalnom. Szóltam az idős, beteg nővérekhez, a keresztény pedagógus kollégáimhoz, majd egyre inkább az evangéliumhoz kötöttem mondanivalómat. Ma már, ennyi év után csak arra emlékszem, amit feleségem, Zsuzsa mondott, aki a hallgatóság soraiban volt: „Nagyon veled volt a Szentlélek!”

Nyíregyházához közel, a nyírjestanyai iskolából átalakított kápolnába szombat délutánonként járt misézni Keresztes László atya. Egy alkalommal – amikor más irányú elfoglaltsága miatt arra kért, hogy helyettesítsem – azt tapasztaltam, hogy az épület előtt több kocsi áll – a helybeliek pedig ott csak gyalog vagy kerékpárral közlekedtek. Amint beléptem az ajtón, azzal fogadtak, hogy a nemrég meghalt Mária néniért most lesz a gyászmise, azért vannak itt Dombrádról a rokonok. Uram Isten! – nyilallt belém – László atya nem is tudhatott erről az esetről, hogy a család úgy gondolta, ha jön szombaton az atya, még a temetés előtt elmondja a „gyászmisét”. Éreztem, hogy a helyzetet meg kell mentenem. Elmondtam, hogy bár most szentmise nem lesz, de az igeliturgiában minden imádságunkat, a szent olvasmányokhoz fűződő minden elmélkedésünket, minden könyörgő szavunkat érte ajánljuk fel, érte fohászkodunk. Természetesen az egyetemes könyörgésünkbe is belefoglaltuk Mária néni nevét, és a gyászmisében szokásos záró fordulatot is elvégeztem a „Ments meg engem, Uram!” eléneklése közben.

Jóleső érzéssel és hálatelt szívvel emlékezem vissza az örökösföldi adventi és karácsonyi irodalmi ihletettségű igeliturgiáimra, a Szent Imre-gimnázium kápolnájában töltött több mint húsz évre, a lengyel származású atya helyett mondott prédikációkra, a kórházi kápolnában, az idősek otthonában, a rókahegyi kistemplomban végzett tizennyolc éves szolgálatra, a szent három napon – Zsuzsa kántori közreműködésével – végzett liturgiára, a görögkatolikus kispapokkal – tanítványaimmal – végzett Sík Sándor-keresztutakra, májusi litániákra, októberi rózsafüzérekre, feltámadási körmenetekre, és hosszú éveken keresztül a szombat esti misék lelki élményére, hangulatára, melyeket Váradi atya celebrált, majd pedig betegeskedése idején a szelíd segítségnyújtás kötelességére.

Mindezeken túl is sokasodnak az emlékek: a közös zsolozsmákról, a környék templomaiban végzett szolgálatról, a KÉSZ küldöttértekezletén Kiss-Rigó László püspök úr melletti asszisztenciáról, az egyházmegyei máriapócsi búcsún való helytállásról, a máriabesnyői lelkigyakorlatokról, a főiskolai „roráteórákról”, két tanítványunknak kispap fiunkká fogadásáról...

Az egyik egyházmegyei akolitusi továbbképzésen Bosák püspök úr azt mondta: „Ti vagytok a papság kinyújtott keze.” Ezért a kegyelemért adok most hálát.

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Kardos György

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria