A gyerekekért, családokért, közösségért – Erdő Péter a szentendrei Szent András-iskola jubileumán

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Verőfényes, „nyár a télben” idő van; kerülővel, a vakító víztükrű Dunában gyönyörködve sétálok a Szent Péter és Pál-templomhoz a szentendrei hévállomástól. Hosszú sorokban érkeznek a gyerekek, kitartóan szól a harang. Odabent pedig, olyan tisztán, mintha mindenki egy hatalmas angyalkórus tagja lenne, Taizé-dalokat énekel az iskola közössége. Nagy a megilletődöttség és a jólneveltség: a padok mellett álló vagy ülő tanároknak nincsenek fegyelmezési gondjaik.

– Ünnepi izgalommal állunk itt – mondja Blanckenstein György plébános a bevonulás után –, hiszen huszonötödik jubileumot ülünk ma, amely egy ember, de még egy iskola életében is nagy idő. Megtiszteltetés, hogy bíboros úr eljött közénk örömünkben osztozni.

Az olvasmány Dániel látomása a négy vadállatról, hatalmuk elvételéről, majd az ég felhőin megérkező Emberfiáról: a világvégéről. Az evangélium pedig Jézusnak azon szavait idézi emlékezetünkbe, amelyek Isten országának jeleiről, ég és föld elmúlásáról, az ő igéinek azonban örök voltáról szólnak.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban kedves testvérek!

Az egyházi év utolsó napjaiban a szentmisék szentírási olvasmányai az idők végéről szólnak. Keresztény hitünk szerint az idő nem végtelen és nem céltalan, hanem a világmindenség története a teremtő Isten tervének megvalósulása. Az idők végén pedig a beteljesedés áll, az emberiség végső nagy találkozása Istennel. Sokan úgy gondolják, hogy a mai csillagászat és fizika világképe, az ősrobbanás, a táguló világ szintén valami titokzatos folyamatban helyez el minket. Nem tudjuk, hogy az ősrobbanásban magának a teremtésnek a lenyomatát keressük, vagy csak egy epizód az egy még sokkal tágasabb történésben. De a folyamat kezdetén és végén Isten áll. Ő az, aki szeretetével és bölcsességével kíséri a világmindenség és az emberiség sorsát.

A mai napon is egy időszakra emlékezünk. Rövidebb időszakra ugyan, de mégiscsak egy emberöltőre. 25 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit itt, Szentendrén a Szent András Katolikus Általános Iskola. Annak idején, néhány évvel a rendszerváltás után nagy lehetőségnek éreztük, hogy visszakaphatunk iskolákat, hogy újra több katolikus intézményünk lehet. Azóta nagyot változott a világ, sok óvodában, iskolában, középiskolában, de főiskolákon és egyetemeken is meg kell dolgoznunk és meg kell imádkoznunk azért, hogy valóban katolikus szellem költözzön a falak közé. Ebben a munkában mindenkinek van feladata. Nemcsak a vezetőknek, a tanároknak, a dolgozóknak, de a szülőknek és a tanulóknak is. Ha 25 évvel ezelőtt úgy éreztük, hogy nincs elég katolikus szellemű nevelő, később örömmel láttuk, hogy mégis sok iskolánkban őszinte vallásosság és szeretet légköre alakult ki. És ez nemcsak az oktatókon múlott. Hanem ez volt az igénye sok szülőnek, ezt hozta magával otthonról sok tanuló. Ezért nézünk ma derűs várakozással és bizalommal ezekre az iskolákra.

A mai evangélium a világ végének jeleiről beszél. Hasonlatban fogalmazza meg üzenetét. Ahogyan tavasszal kihajtanak a fák, úgy jelennek majd meg a világ végének jelei azokban az eseményekben, amelyekről a ma felolvasott részlet előtt olvashatunk az evangéliumban: háború a népek között, a hívők üldözése, a világ bizonytalansága. De a végső idő nemcsak fenyegetés, hanem Istennel való örömteli találkozás is. Akik Jézus Krisztusban hisznek, imádkoznak az ő eljöveteléért, ahogyan az első keresztények tették, amikor a maranatha ősi arám felkiáltással fohászkodtak és azt kérték: „Jöjj el, Urunk!”

Az ember akkor tud úrrá lenni a saját élete végességén és a történelem mulandóságán, ha megnyitja lelkét a végtelen lehetőség felé, amely Istenben tárul fel számunkra. A szeretet erős, mint a halál – olvassuk az Énekek énekében. Aki imádkozik, aki szereti Istent, és észreveszi Krisztust segítségre szoruló embertársaiban is, az túllép a halálon, egy idő feletti, örök boldogság felé.

Ilyen távlatot nyit meg előttünk katolikus hitünk, ilyen életmódot mutathat meg egy katolikus iskola. Ezért adunk hálát az Isteni Gondviselésnek a Szent András-iskoláért, és kérjük mindannyiótok minden fáradozására és egész életére Isten áldását!

Ámen.

***

Mise után átmegyünk az iskolába, és a feldíszített tornateremben, szűkebb körben folytatjuk az ünneplést. A gyerekek közül csak az műsor közreműködői tartottak velünk, az alsósok ugyanis most kézműveskednek, a felsősök pedig játékos vetélkedőn vesznek részt.

Rövid zenei produkció után, amelyet két volt tanuló ad elő, az igazgatóhelyettes, Pabeschitzné Péter Kamilla fényképeket vetít, és elmeséli az iskola történetét – az 1890-es kezdetektől az 1992-es újrakezdésig és tovább, a tagozatként működéstől az 1993–94-es önállósuláson át a felújításokig, az új szárny 2004-es építéséig, majd az azóta eltelt éveket, a pedagógiai programot, a szellemiséget. Ezután néptáncosok mutatják be tudásukat, és persze elbűvölőek nagy igyekezetükben: hol viccesen szaladgálnak, mint egy játékos tornaórán, hol úgy ugrálnak, mint a cinkék, hol meg valósággal röpködnek – a piros szalagok a kislányok hajában alig győzik őket utolérni.

Az igazgatóhelyettes az iskola versenyeken elért eredményeinek és sok-sok szabadidős programjának bemutatásával folytatja, majd Bukovszkiné Csoba Zsuzsa igazgatónak adja át a szót. Ő arról beszél, hogy a Szent András Szentendre legszebb, legkeresettebb iskolája lett az elmúlt évtizedekben, ami arra kötelezi az itt dolgozókat, hogy megfeleljenek a nagy elvárásoknak. Hiszen egy iskola nem önmagáért van, hanem a gyerekekért, a családokért, a közösségért. A Szent Andrásban kifejezetten törekednek a közösségépítésre, a családiasságra, a hit, a hagyományok és olyan közösségtudat átadására, amelynek később megtartó ereje lehet az ide járt gyerekek életében.

Az igazgatónő emlékérmek átadását vezeti be a szavaival: elsőként Erdő Péter bíborosnak nyújt át egy ilyet, majd még jó néhány jeles vendégnek, valamint a jelenlegi igazgatóhelyettesnek, Kamilla néninek is, akik érdemeket szereztek az iskola létrehozása, működtetése terén.

– Egyházközségünk számára óriási jelentőségű volt az iskola és óvoda alapítása, a sok-sok gyerek és szüleik, családjuk megjelenése felpezsdítette ugyanis az életünket. És mindmáig így van ez – mondja a plébános, majd a köszönet jeleként ajándékot nyújt át az igazgatónőnek.

Mi pedig, miután az ünnepi megemlékezés hivatalos része lezárul, a kis kiállítás tanulmányozásába kezdünk, amely jeles pillanatokat megörökítő fényképekből, régi újságcikkekből és a gyerekek „Mit szeretek ebben az iskolában?” kérdést megválaszoló rajzaiból áll. Az egyik rajzon éppen gólt rúg egy kisfiú, miközben a kapus az ellenkező irányba vetődik, a másik képen piros, kék, lila levelű fák alatt lányok táncolnak, ugróköteleznek, egy harmadikon tábortűz ég. Mellette iskolai füzetet ábrázoló kép, amelybe alkotója ákombákom betűkkel ezt írta: „Peti ma ötöst kapott. Megörült nagyon. Anyukája megdicsérte. Juli beteg volt. Peti meglátogatta.”

– Ön mit szeret ebben az iskolában? – kérdezem Nagy Sándor káplánt, aki két éve hittant tanít itt. – A pezsgő életet – válaszolja –, a fiatalok lelkességét, kezdeményezőkészségét. Ami nemrég például huszonnégy órás szentségimádás szervezésében mutatkozott meg. Ők maguk akarták és valósították meg, és láthatóan nagyon jól is érezték magukat tőle, „buliként” fogták fel. Az éjszakát, este tíztől reggel nyolcig a nyolcadikosok vállalták. A nagy összefogás erősítette az osztályok összetartozás-tudatát. A sok különóra miatt szükség is van az efféle programokra, amikor osztályokként, közösségként együtt lehetnek. Jó látni, hogy ennyire buzgók.

A mindeddig nagyon elfoglalt igazgatónő, Zsuzsa néni is örömmel vállalkozik egy kis beszélgetésre, amikor megszólítom. Vallásgyakorlat és közösségépítés összefüggése, a keresők befogadása, megszólítása a témánk. – Nem azt akarjuk – mondja –, hogy a családok miattunk járjanak misére, legyenek vallásosak, de legtöbbször szerencsére nem is így vetődik fel a kérdés. Hanem úgy, hogy a szülők hasonló gondolkodású barátokat, közösséget keresnek, és örülnek, amikor nálunk megtalálják őket. Ezért roppant aktívak: sok programot, például szülői bált, kézműveskedést, vásárt szerveznek. Mi kis túlzással „csak” a hátteret, a feltételeket biztosítjuk számukra ehhez.

Megkérdezem, hogyan gondolkodnak és gondoskodnak a rossz szociális helyzetű gyerekekről. Mit tudnak tenni annak érdekében, hogy katolikusnak és jómódúnak lenni ne legyen szinonima Szentendrén. – A tanulók többsége valóban jómódú családok gyermeke, de a szociális tudatosság jellemző rájuk – válaszolja. Olyannyira, hogy korábban az iskolában volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szentendrei telephelye. Az egyszülős családok felkarolását kifejezetten feladatának tekinti az iskola. Bizonyos értelemben „katolikus burokban” neveljük a tanulóinkat – teszi hozzá, – de tudjuk, hogy nem zárhatjuk ki a világot. Fontos, hogy együtt tudjunk gondolkodni és egymást támogatóan tudjunk működni a szülőkkel. Ami az alkoholfogyasztást, a dohányzást, a drogot illeti, a megelőzésre törekszünk. A „netes bambulás” nálunk különösebben nem jellemző. Annyi programlehetőséget kínálunk, annyi különórán vesznek részt a tanulóink, hogy nincs idejük unatkozni. És szerencsére közösségi szemléletűek. Legutóbb például a nyolcadikosaink almás pitét sütöttek a kicsiknek. És amikor elkészültek vele, az összes osztályban végigkínálták. Vagyis nem a maguk mulatsága volt a legfőbb céljuk, hanem a többiek szolgálata.

Kamillának, az igazgatóhelyettesnek Zsuzsa mutat be. Az ő családjuk a legnehezebb időkben is kitartott a vallásosság mellett. Amikor a gyerekei iskoláskorúak lettek, némi gondolkodás után őket is ide íratta be. – De az iskolában nem voltam a gyerekeim anyukája, erre nagyon figyeltem! – hangsúlyozza. A hit szerepét központi jelentőségűnek tartja az iskola életében. – De ez csak hiteles vallásosság esetén érvényesül – teszi hozzá. – Belülről kell, hogy jöjjön, a képmutatás gyorsan lelepleződik. A pedagógiai programunk szerves része a hitre nevelés, de csak „kis adagokban”, a mindennapjainkba ágyazva. Fontosnak tartom, hogy mindig konkrét eseményekhez, nehézségekhez, konfliktusokhoz kapcsolódva, azok feloldásaként tudjuk képviselni a keresztény szellemiséget. Csak így hathatunk vele igazán.

Búcsúzófélben még odalépünk a szerényen mosolygó Écsy Gábor atyához, aki a kezdetek nagy tanúja. – Tíz éven át, 1985-től 1994-ig voltam itt káplán, és 1990 körül engem bíztak meg az egyházközség képviseletével iskolaügyben – mondja. – A rendszerváltás idején még éltek, akik annak idején ide, a szatmári irgalmas nővérekhez jártak iskolába, és előkerült a régi zászló is. A plébániáról át is vonultunk vele az iskolába, az újrakezdés jelképeként. Sokakkal együtt én is a nagy változások, megújulás sodrásába kerültem akkor. Ma pedig újra átélhettem valamit azoknak az időknek a lelkesültségéből.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír