– Hogyan jutottál idáig? Honnan ez a hihetetlen akaraterő?
– A baleset előtt 12 éven át versenyszerűen karatéztam, ami a küzdőszellemet, az akaraterőt alaposan megerősítette bennem. Újra lélegeztem és gyógyulni akartam. Megkezdtük a rehabilitációt, a gyógykezeléseket, a lehető legtöbbet akartuk kihozni ebből a drasztikusan új helyzetből.
– Milyen volt az út mostanáig?
– Nehéz és küzdelmes volt az út idáig, és folyamatos kihívások vannak ebben az állapotban. Kórházi és rehabilitációs kezelések sorozata áll mögöttem, lovasterápia, gyógytorna, a házunk akadálymentesítése. Újrakezdtem a karatét, mert nem lehet visszanézni és csak sajnálkozni. Kis célokat kell kitűzni, mint például fejlődés a karatéban, vagy hogy minél önállóbb legyek, és persze munkalehetőséget keresni.
– Ha már karate: ezt hogyan lehetett folytatni és milyen eredménnyel?
– Létezik kerekesszékes karate is, melyhez a törzsizomzat erősítése, valamint a karok erősítése és gyorsítása rendkívül fontos. 2017 elején kezdtem edzésekre járni, és hamarosan újra versenyezni akartam. A WKF Karate Magyar Bajnokságán indultam először formagyakorlatban, a katában. Nagy büszkeségemre aranyérmet nyertem.
– Mi volt a folytatás? Világbajnokság?!
– Pontosan! Írországban rendezték, IJKA World Open Karate Championships a neve, és bár első indulóként nehéz dolgom volt, de mégis világbajnokként tértem haza! De még van tervem: a paralimpiára kijutás a legnagyobb jövőbeli célom.
– Hogyan sikerült munkát találni?
– Hallottam, hogy van egy pályázati lehetőség Megváltozott munkaképességű emberek támogatása címmel. Így kerültem a községem, Karácsond iskolájába. Jelenleg itt koordinálom és készítem elő a Gönczy Pál Katolikus Általános Iskola pályázatait. Érzékenyítő előadásokat is szoktam tartani, több iskolában is, mert célom, hogy minél több ember megismerhesse a kerekesszékesek életét és mindennapjait.
– Milyen érzés újra dolgozni?
– Jó érzés, hogy újra dolgozhatom, ráadásul ismerős környezetben. Jó érezni, hogy hasznos vagyok és hasznos dolgot csinálok, egyúttal anyagi terhet is levehetek szüleim válláról.
– Kiknek szeretnél köszönetet mondani, hogy ma itt tartasz?
– Elsősorban szüleimnek, hogy ezt az életminőséget élhetem, edzőmnek, Prondvai-Pacsika Ferencnek, hogy a Kowax Egyesületben edzhetek és felkészít a versenyekre. Rajtuk kívül az iskolának és az Egri Főegyházmegyének, hogy itt dolgozhatok, és minden ismerős és ismeretlen jó szándékú embernek, aki támogatott céljaim elérésében.
Forrás és fotó: Egri Főegyházmegye
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria