A talentumok embere – Seregély István nyugalmazott egri érsekre emlékeztek Budapesten

Hazai – 2019. január 21., hétfő | 15:59

Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) rektora mutatott be szentmisét Seregély István nyugalmazott egri érsek, a PPKE első nagykancellárja (1992–2005) emlékére január 19-én Budapesten, az Egyetemi templomban.

Szuromi Szabolcs homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

„A lelki adományok ugyan különfélék, a lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.” Hallottuk erről Szent Pál apostol szavait a szentleckében.

Amikor az évközi második vasárnap előesti szentmiséjén, a kánai menyegzőről szóló evangéliumi szakaszt olvassuk, visszacseng fülünkbe az a csodálatos himnusz, amelyet Vízkereszt első és második vesperásában egyaránt énekelünk. Az Egyház három héten keresztül ugyanazt a csodát ünnepli ezekben a jelekben: a háromkirályok látogatásában, Jézus Krisztus megkeresztelkedésében és a kánai menyegzőben, amikor Jézus Krisztus az ő akarata szerint átváltoztatta a vizet borrá.

Ezt a három eseményt hajdan az Egyház egyszerre ünnepelte, amelyet kifejeznek a vesperás himnuszának szavai, leírva a Megváltó megjelenését a konkrét közösség, az idegenek, és a világ előtt azzal, hogy megtestesülésével eljött közénk a második isteni személy. Ekkor megkezdődött a megváltás magával ragadó műve; megkezdődött az az öröm, amely megszabadít minket a bűn és a halál fogságától, amelynek beteljesedése húsvét szent titkának ünnepével történik meg, és megjelenik az eucharisztikus áldozatban.

A mai napon nemcsak ezekről emlékezünk meg a szentmisében, hanem visszaidézzük a 2018. december 31-én elhunyt Seregély István nyugalmazott egri érsek emlékét is. Január 8-án vettünk búcsút tőle, de nem remény nélkül, hanem azzal a hívő szívvel, amely megtalálja a fájdalom, a keserűség és az elhagyatottság közepette is a boldogságnak a valódi forrását: Krisztusnak a tiszta, kiáradt kegyelmét, amely megerősít minket a karácsony erejében, és egyúttal felkészít az évközi időben arra, hogy méltó módon tudjuk a nagyböjti időszakot végigelmélkedni, és megértsük a keresztáldozatban nyugvó reménységnek az értelmét.

A lelki adományok – ahogyan hallottuk – különfélék. Mindannyian részesedtünk ezekben az adományokban; mindannyiunk megkapta azokat a talentumokat, amelyekkel lelkiismereti kötelességünk felelősen gazdálkodni. Mindannyiunk számára adott a megváltó Krisztus, akibe vetett hitünk, bele vetett reményünk és e világi legtisztább szeretetünk képessé tesz minket arra, hogy a talentumokban rejlő legteljesebb szépséget ki tudjuk bontakoztatni, és vissza tudjuk adni Annak, aki ingyen, tökéletes módon, méltatlanságunk ellenére mindazt számunkra ajándékul adta.

„Egy ember az örökkévalóságnak.” Jól ismerjük ezt a mondatot, hiszen Morus Szent Tamás kapcsán számos esetben említjük. Azonban meggyőződéssel állíthatjuk ugyanezt Seregély István érsek személyéről is. Valaki, aki megkapta saját talentumait; megkapta azokat a talentumokat, amelyek számára a pásztori feladatot jelentették. Korán lelkébe vésődött az a küldetés, amelyet a legnagyobb alázattal tudott vállalni. 1955-ben történt papszentelésével mindannyiunk számára azt üzeni, hogy a legnagyobb nehézségek és a sötétség árnya közepette is, az isteni szeretet, az isteni hívás, és a megváltás kegyelme újra lángra tudja lobbantani a szívet, hogy ugyanúgy tudjon lángolni, ahogyan a még mindig közöttünk lévő karácsonyfák fénye ezt kifejezi.

Nagyon komolyan vette hivatását. Tudta azt, hogy szeretettel tartozik mindazért, amit kapott. Ezt a szeretetet úgy viszonozta, hogy ő is igyekezett mindenkit szeretni, és megtalálni a szívéhez vezető utat. Megkapta ennek e világi jutalmát, hiszen nagyon sokan viszontszerették őt. Nem „érsek úr” volt az emberek szemében, hanem „érsek atya”. Ő, aki ismerni és érteni akarta a híveket, velük volt minden pillanatban, örömben és szomorúságban, mint valódi pásztor.

Felejthetetlen az 1987-es dátum, amikor útjára indult a Szombathelyi Egyházmegyéből egy Trabant gépkocsin, hogy időben megérkezzen az egri beiktatási szentmisére. Egész úton arról beszélgetett az őt kísérő paptestvérrel, hogy milyen szokások, milyen hagyományok, milyen mindennapos lelki élet található az Egri Főegyházmegyében. Hiszen minden egyházmegye, minden terület más-más jellegzetességekkel írható le. Eger különbözik Kőszegtől. Más az emberek érdeklődése, másmilyen a vallásosság megnyilvánulása, az istenszeretet kifejezése, mint az ország más területein. Nem jobb – nem rosszabb, de mégis más. Alapos lelkipásztori bevezetést hallgathatott arról, miként is működött a történelem során az Egri Főegyházmegye és miként formálódtak a terület települései Istent személyesen szerető és dicsőítő közösséggé. Amire megérkeztek, addigra Seregély István szívébe véste mindazt, amit hallott, és ezzel felvértezve jelent meg a szentelési misén, július 25-én. Ott, ahol egy tizenöt éves fiú életében először ministrálhatott olyan püspökszentelésen, ahol érseket szenteltek; olyan püspökszentelésen, amikor az addigi plébánosból érsek lett, Magyarország legnagyobb méretű főegyházmegyéjének a vezetője, és aki mindezt olyan alázattal fogadta, mintha életében még semmit nem tett volna a rábízott lelkekért. Pedig nagyon sokat is tett, fáradozott, meghallotta az emberek szavát. Útitársa volt a Biblia és sokat fordított. Közvetlen közelségből ismerte a II. vatikáni zsinat dokumentumait, hiszen közreműködött azoknak a magyar nyelvre történő átültetésében.

Nem szerette a parttalan, hosszú beszédet. Határozottan beszélt, és mindig megnyugtató módon. Tudta, mit jelent a fölszentelt személy számára az, hogy valaki az 1980-as évek végén, a változás szelében egy egyházmegye vezetését kapja feladatául. Ugyanúgy tekintett erre, mint a Jóisten által ajándékozott talentumokra és arra a kezdeti hívásra, amelyet fölismert szívében, mielőtt átlépte a szeminárium kapuját.

Életévé vált az Egri Főegyházmegye. „A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz.” Plébánosa volt az Egri Főegyházmegyének, az Érsekségnek. Ismert mindenkit, a rábízottakat. Ismerte a családokat, ismerte a szülőket, ismerte a gyermekeket. Alatta születtek meg azok az intézmények saját egyházmegyéjében, majd pedig amikor 1990-ben ő lett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia vezetője, azok az országos intézmények, amelyek mind a mai napig a legnagyobb feladatot vállalják magukra, a legnagyobb felelősséget hordozzák azért, hogy ez az Ország megőrizze a katolikus hitet, tanítsa a lelki adományok fölismerését: azt, hogy a talentumokat nem elföldelni, hanem kamatoztatni, mások javára kell fordítani. Életpéldát adott arról, hogy a legszomorúbb és a legsötétebb időszakban sem szabad elkeseredni, hanem nyíltan, tisztán vállalni kell a saját hívő meggyőződést, az igazság kristálytiszta megbecsülését, azt a meggyőződést, amely azonos az Egyház küldetésével. És mi lenne más ez a küldetés, mint az, amit Jézus Krisztus adott át számunkra? Hiszen ugyanaz a Lélek műveli mindezt bennünk is, aki művelte az Egyház történelme folyamán annak fejlődését, annak értékeit, a megszentelődés lehetőségét nyújtva mindenki számára.

Elmélkedő ember volt. Elmélkedéseit nemcsak a szószékről hallhatták, hanem írásban is olvashatták a hívek, és olvassák ma is. Az egyszerű mondatok olyan mélyen hatottak az emberekre, hogy megindították a szívet, és felélesztették a vágyat arra, hogy több időt töltsenek el a falvakban, a városokban a templomon belül. Minél többet legyenek jelen az Oltáriszentséghez közel. Minél jobban ki tudják fejezni hűségüket Krisztus és az Egyház iránt. Jól tudta István érsek atya, hogy mit is jelent, ha valakit Krisztusért üldöznek, de azt is, hogy ez – bár ezen a világon szenvedést okoz – az örökélet boldogságának az útjára vezet. Ezért volt határozott, ezért pártolta mindazokat a kezdeményezéseket, amely mások – sokak – számára újdonságot és meghatározó értéket tudtak hordozni: mert tanította őket az erényekben történő előmenetelben. Ezért szerették, és minden egyes tekintetével, amelyet lassan végighordozott a híveken, mindenkivel megosztotta a szeretetét, megnyugtatva az őt hallgató, a ráfigyelő embereket, hogy biztonságban vannak. Nem azért, mert 1990 után élünk, hanem azért, mert együtt vagyunk, az Egyházban vagyunk, Krisztust valljuk megváltónknak, és a megváltó Krisztust hirdetjük halálunk napjáig, utolsó leheletünkig.

Két évvel ezelőtt még ő nyitotta meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem akadémiai évét, mert nyugalmazott püspökként is azt képviselte, amivel megajándékozta a kegyelem, Istennek az egyedi szeretete: az Egyház megjelenítését határozottan, kristálytisztán és a lelket megnyugtató módon.

Az „Öreg érsek”. Ezt a kifejezést használta saját magára, nyugdíjba vonulása után. Így írta alá leveleit, így fejezte ki azt, hogy visszavonult az imádságnak, visszavonult az egyszerűségnek; tudomásul vette betegségnek a hordozását, tudomásul vette a gyengeséget. Másfelől, tisztában volt azzal, hogy az öregség, a betegség, a fájdalom továbbra is megtartja benne a pásztort, a Jézus Krisztus személyét hordozót, azt, aki még halálos ágyán is vigasztalást tudott nyújtani az őt meglátogatóknak, miközben a külső szemlélő szemében ő szorult volna vigasztalásra.

Szerette azokat, akik hozzá jöttek, és ez a szeretet visszatükröződött látogatóinak az arcán. Mélységesen megindult szívvel, megrendült lélekkel, a szeretet kincset érő ajándékával távoztak tőle, és az idős, beteg érsekükben továbbra is ugyanazt a megnyugtató szempárt látták, amely oly sokáig erősítette a lelküket, és biztatta őket abban, hogy megmaradjanak a hitben, hirdessék a szeretetet, és reménnyel nézzenek a jövőbe, mert a lelki adományok mindenki számára adottak. Ezek a lelki adományok – ahogyan a víz borrá változott – igaz tettekké tudnak válni, azzal a Krisztussal való együttműködésben, aki megjelent közöttünk, megjelent a népeknek, megjelent az embereknek, tanította őket a jóra, az igazra és a szépre. Fölfedte előttük annak a lehetőségét, hogy miképpen ismerhetik fel szívükben azt a feladatot, amelyet kaptak, hogy egész életükben hűségesek legyenek hozzá. Amikor pedig távoznak az e világi életből – akár mint „Öreg érsek” – akkor tiszta szívvel és csillogó tekintettel tudjanak bízni az Örökkévalóban, mert számukra nem a halál jelenti a végső pontot, hanem az örökkévalóság és a Mennyek Országának öröme. Ámen.

Forrás és fotó: PPKE Rektori Hivatal

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria