Az eretnekség bűnének vádján túl – a keresztény egységtörekvések jegyében Esztergomban

A tanácskozás második napjának délutánján Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök és Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke tartott előadást az Úrvacsora teológiájáról, evangélikus és református gyakorlatáról. Az előadók a párbeszéd jegyében Kocsis Fülöp érsek-metropolitával együtt felekezetközi kerekasztal-beszélgetés keretében válaszoltak a jelenlévők kérdéseire.

A kerekasztal-beszélgetésben Fekete Károly református püspök reagált arra a kérdésre, hogy várható-e módosítása a magyarországi reformátusok 2012-ben megtartott XIII. zsinati ciklusa 10. ülésén meghozott döntésnek, amelyen többségben igennel szavaztak a 450 évvel ezelőtti Heidelbergi Káté (HK) új fordításáról, annak 80. paragrafusáról, mely szerint a katolikusok miséje, az Eucharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás”. Fekete Károly püspök elmondta, hogy a 80. paragrafussal kapcsolatban az erdélyi reformátusok bölcsen gondolkodtak, amikor 1930-ban a HK első kiadását fordították le, ebben a kiadásban ugyanis ez a 80. kérdés nem volt benne.

Az a sajnálatos vita, ami pár évvel ezelőtt kialakult, egy előkészítetlen, református egyházi közegben át nem beszélt akció miatt robbant ki, nagyon sajnálom, hogy így történt. A HK új fordítását előkészítő bizottságban én is benne voltam, és a teljes protestáns nyugati mintára hivatkozva mi nem szerettük volna, hogy ez a kitétel (a „kárhozatos bálványimádás” – a szerk. ) benne legyen a szövegben, mert ezen a kijelentésen túlhaladt a történelem. Rengeteg olyan érv van, köztük történelmi tényeken alapulók, amelyeknek a megismerése után nem kérdés, hogy a 80. pontban ezek a botránkoztató szavak egy indulatos betoldás eredményei, s ezt a neves, mértékadó református professzor, Török István mondta ki – hangsúlyozta a református püspök.

Míg a HK összes többi kérdése normális, higgadt, biblikus és testvéri szellemű (pedig rendkívül viharos körülmények között, a nagy heidelbergi úrvacsora-vita idején készült ez az irat), a trienti zsinat sokkja után néhányan beletoldottak a HK harmadik kiadásába. Ez a harmadik kiadásban megjelenő kiegészítés valóban korhoz kötött, indulatos betoldás volt, ezt meg is szokták csillagozni a fordításokban, jelezve, hogy méltatlan, és az egyháztagokra nem kötelező kijelentés. Ha a 2012-es református zsinati döntés is ez utóbbi szemlélethez tartja magát, akkor a problémakör által okozott seb begyógyult volna – folytatta Fekete Károly.

Azt gondolom, hogy éppen az eucharisztikus világkongresszusra való előkészület segíti azt, hogy adhassunk magunknak lehetőséget, időt átgondolni a szempontjainkat, azokat a tényeket figyelembe véve, amit az előbbiekben elmondtam. 2013-ban nem voltam zsinati tag, egyetemi rektor voltam, és életem nagy ajándéka, hogy megírhattam a HK 129 kérdésének kommentárját egy több mint 500 oldalas könyvben, és jelenleg ebből tanulnak a diákjaim. Remélem, hogy a most felnövekvő nemzedékkel – amely egy másfajta Katolikus Egyházzal találkozik, mint a nagyatyái, dédatyái – meg lehet beszélni ennek a kérdésnek az értelmezését. Nagyon röstellem, hogy az említett méltatlan zsinati ülés keretében szavazás útján egy ilyen komoly teológiai kérdésben elhamarkodottan döntött a testület. Bízom abban, hogy ez még a mi nemzedékünkben változni fog – tette hozzá a református püspök.

Fekete Károly püspök reagálását nagy taps kísérte, és Erdő Péter bíboros, prímás is hozzászólt az elhangzottakhoz, megköszönve a püspök alaposan és „mélyen átgondolt szavait”. A bíboros hozzátette, hogy a 16. században a római joggal operált mindkét fél (a katolikus és a protestáns is), főleg a világi hatalmak. Kr. u. 380 után a római birodalomban mind a bálványimádás, mind az eretnekség (herezis), mind a superstitio bizonyos minősített esetei olyan bűncselekménynek számítottak, amiért halálbüntetés járt. Tehát amikor leeretnekezte, lebálványimádózta az egyik fél a másikat, az éppen a világi hatalom legbrutálisabb segítségül hívását jelentette, mintegy annak intézkedését próbálta kiprovokálni. Ehhez képest – azt hiszem – eljutottunk napjainkra az emlékezet megtisztításának a koráig, és persze mindkét félnek van magyaráznivalója. Hálás vagyok azért, mert a II. vatikáni zsinat után az ökumenikus direktóriumban a Katolikus Egyház világosan kimondta, hogy nem vádolhatjuk eretnekség bűnével azokat, akik a Katolikus Egyházon kívül keresztelkedtek meg és nevelkedtek. A püspök úr szavaiból úgy érzem, hogy létezik olyan lelkület a protestáns testvéreink körében is, amely hasonlóan nyitott és érzékeny erre a témára nézve – tette hozzá Erdő Péter.

A kerekasztal-beszélgetésen több, az Eucharisztiával kapcsolatos egyházi gyakorlatról is szó esett, s a hozzászólók – többek közt Makariosz hrisztupoliszi püspök (aki a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka küldötteként tartott előadást a konferencián) – e kérdésekkel kapcsolatban hangsúlyozták a szentség misztérium-jellegét. Ezen kívül a protestáns püspöki identitásról szólva az apostoli folytonosság (apostolica successio) kérdésében protestáns részről rámutattak a bibliai gyökerű (ApCsel), a közösség egészéből eredő successio tényére, ami azon alapul, hogy a Szentlelket nem egyes emberek (apostolok), hanem maga az ősgyülekezet kapta meg. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök hozzátette, hogy emellett az evangélikus egyházban formailag is kimutatható az apostoli folytonosság.

A konferencián Fekete Károly püspök előadásában ismertette az Úrvacsorával kapcsolatos református gyakorlatot, a hívők lelki hozzáállását, és a református szemlélet hátterében álló teológiát. Beszélt a sákramentumi jel és a sákramentum lényegét adó jelzett dolog közötti analógiáról, a sákramentumi jel és a sákramentum lényegét adó jelzett dolog közötti metonímiáról (névátvitel), a Szentlélek szerepéről a Krisztussal való titokzatos egységben. Az Úrvacsora hatásáról szólva többek közt emlékeztetett Krisztus keresztáldozatának egyszeriségére, az analógia üzenetére. Elemezte a jel és a jelzett közötti kapcsolatot a református gondolatkör alapján.

A püspök felhívta a figyelmet arra, hogy mind református, mind katolikus részről vannak téves feltételezések a másik fél hitéről, hitgyakorlatáról. Ezért is kívánatos lenne a termékeny párbeszéd, egymás lelki kincseinek megismerése. Példaként említette, hogy a trienti zsinat szövegei nem beszélnek a keresztáldozat megismétléséről (református félreértés), hanem annak megjelenítéséről (repraesentatio), emlékezetéről (memoria) és a résztvevők részesedéséről annak gyümölcséből, a bűnbocsánatból (applicatio).

Az Úrvacsora értelmezésével kapcsolatban a református püspök többek közt Kálvin Jánost idézte, aki Rövid értekezés az úrvacsoráról című tanulmányában (1541-ben) a következőket írta: „Az ige azért kenyerünk, mert benne Jézus Krisztust, egyetlen életünket vesszük… Nekünk közösségünk van Jézus Krisztus testével és vérével … Azért rendelte az Úr számunkra a szent vacsorát, hogy azzal a Krisztus testében és vérében való részeltetésünket illetőleg jelölje előttünk evangéliumában foglalt ígéreteit…, mivel Jézus Krisztus tagjai vagyunk… Az úrvacsorát tükör gyanánt adja, amiben szemlélhetjük Urunk Jézust, amint keresztre feszíttetett, hogy bűneinket… eltörölje, és amint feltámadott, hogy minket a halálból és romlásból megszabadítson… Odavezet Jézus Krisztus keresztjéhez és feltámadásához… igazként ismerni és fogadni minket, …lelki kegyelmének minden kincsét kitárja előttünk…

Szükséges, hogy elsősorban ő adassék nekünk az úrvacsorában… a szentség anyaga és állaga (substantia) az Úr Jézus, akinek testében és vérében részesedünk… Az úrvacsorában Jézus Krisztus valódi közöltetése van ajánlva nekünk… Ő maga saját szájával kinyilatkoztatja, hogy teste valóban étel és vére valóban ital (Jn 6,55). A kenyér és a bor nem puszta alakzat, hanem össze van kötve a dolog valóságával és állagával. Teljes joggal neveztetik tehát a kenyér testnek, mivel nem csupán jelképezi, hanem egyúttal nyújtja is azt… Az Úr sákramentumait nem szabad elválasztani valóságuktól és állaguktól… Különbséget kell tenni, de nem szabad elválasztani… Jézus Krisztus valóságos teste egyedül hit által vehető… A sákramentum belső állaga össze van kötve a külső jegyekkel… Krisztus teste és vére azért közöltetik velünk, hogy részesei legyünk annak… mindaz a haszon, mely az úrvacsorából ránk háramlik, megsemmisül, ha Jézus Krisztus nem adatik nekünk abban, mint aki mindennek állaga [substantia] és alapja.”

Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök előadásában felvázolta az úrvacsoráról szóló teológiai felfogást és az úrvacsora gyakorlatát az Evangélikus Egyházban. Hangsúlyozta a szentség lényegét: külső jelrendszer, amely belső lelki változást idéz elő és nyilvánvaló kapcsolatot hoz létre Isten és ember között. A szentség tartalma pedig nem más, minthogy „Isten a bűnöst elfogadja, magához öleli s új kezdetre biztatja”. A szentség által Isten építi gyülekezetét, az úrvacsora közösségében pedig Krisztus áll a középpontban.

Luther Márton a Nagy kátéjában így fogalmaz: „Mi tehát az oltári szentség? Felelet: Krisztus Urunk valóságos teste és vére kenyérben és borban, amely Krisztus igéjével rendeltetett nekünk keresztyéneknek arra, hogy együk és igyuk.”

Szebik Imre előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy Ulrick Wilkens nyugalmazott evangélikus püspök (Walter Kasper bíborossal együtt írt Felhívás az ökumenére című könyvükben) utalt arra, hogy Luther teljesen osztozott az egész nyugati és keleti egyház hitében, vallotta Krisztus testi jelenlétének csodáját a szent úrvacsorában (Ezért vált külön Ulrich Zwinglitől ebben a kérdésben).

Szebik Imre püspök a vegyesházasságokkal kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy Ferenc pápa tavaly a Rómában élő evangélikus gyülekezetben tartott látogatásakor az evangélikus-katolikus eucharisztia közös ünnepléséről szólva egy katolikus asszony kérdésére azt felelte: a házaspár beszélje meg egymás közt és az Úrral ezt a kérdést, és döntsenek jó lelkiismeretük szerint.

„Keressük egymás iránti bizalommal és megbecsüléssel közös kincsünk áldásainak együttes megélését, anélkül, hogy meggyőződésünkből bármit is fel kellene áldozni az úrvacsora oltárán” – zárta előadását az evangélikus püspök.

Az eucharisztiáról szóló tudományos konferencia második napja az esztergomi bazilikában megtartott szentmisével zárult, amelyen Erdő Péter bíboros volt a főcelebráns és a szónok.

A bíboros beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Főtisztelendő Apostoli Nuncius Úr, Püspök Urak, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Tudományos konferenciát tartunk az Eucharisztiáról. Készülünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Ez a szentség pedig Egyházunk hite szerint áldozat, lakoma és szent jelenlét. Krisztus adja értünk önmagát. Üdvösségünkért, szeretetből és az Atya iránti engedelmességből. Áldozata vérontás nélkül megújul, vagy pontosabban jelenvalóvá válik minden szentmisében. Egyszeri és egyetlen a keresztáldozat, de jelenléte a szentmisében meg-megújuló valóság. Hogyan történik mindez? – Felőlünk nézve, az emberek oldaláról tekintve nagy titok ez, igazi misztérium. Isten oldaláról nézve azonban nem jelent korlátot az idő. Az előbb és a később csak ebben a világban létezik. Isten élete maga az örökkévalóság. Öröktől születik a Fiú, örök főpap lesz. A földi létben, az időben vállalja a halált, áldozatának értéke azonban örök. Egyszer s mindenkorra lépett be a szentek szentjébe, mégpedig nem bakok és borjak vérével, hanem a saját vérével, és örök megváltást szerzett – ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvassuk (vö. Zsid 9,12).

2. De lakoma is az Eucharisztia: Krisztus valóságos testét és valóságos vérét vesszük magunkhoz. Ezt vallotta Szent Pál apostol. Ezt hitte szilárdan a római és a keleti egyház. „Aki halálos bűnben van és az Oltáriszentséget magához szeretné venni, annak bűnét szívből meg kell bánnia és az Egyház szabályai szerint meg kell tőlük szabadulnia, vagyis gyónnia kell” . Boldog Suso Henrik költői szavakkal beszél a méltó szentáldozásról: még ha az emberben meglenne is „az összes angyal természetes becsületessége, az összes szent tisztasága és minden ember jótettei… még akkor is méltatlan lenne” . Isten kegyelme tesz méltóvá minket a szentáldozásra a keresztség szentségében. Ha pedig keresztségünk után halálos bűnt követtünk el, a bűnbánat szentségében tisztít meg minket. Aki viszont bocsánatos bűnökkel küzd és megbánja azokat, annak a számára maga az Eucharisztia is megtisztulás és bőséges kegyelem forrása. Ahogyan Ferenc pápa is hangsúlyozza, az Eucharisztia nem a tökéletesek kiváltsága. Ezen a földön senki sem tökéletes, Isten irgalma folytán kaphatjuk vissza a kegyelmi állapotot a gyónásban, hogy újra a szentáldozáshoz járulhassunk.

3. A hagyomány a tanítómesterünk, nem az emberi spekuláció. Puszta emberi értelmünk rányílik ugyan a végtelenre, vágyunk ugyan szívünk mélyén az Istenre, de saját erőnkből nem tudjuk sem felfedezni, sem megérteni létének gazdagságát. Ő az, aki szól hozzánk, ő az, aki kinyilatkoztatja nekünk mindazt, amit boldogságunk érdekében közölni akar velünk. Ha pedig hitünk kinyilatkoztatáson alapul, akkor az az igazi kérdés, hogy az eredethez, Krisztushoz és az apostolokhoz visszavezethető-e a hitbeli meggyőződésünk, mert ez az igazság ismertetőjegye. Éppen ezért az Eucharisztiában való szent jelenlét tartós megmaradását is bátran hisszük és valljuk. Nemcsak a szentáldozás pillanatában, hanem a szentmise után is valóságosan jelen van Krisztus az átváltoztatott szent színekben. Az ókori keresztények is vittek az Eucharisztiából a szentmise után a betegeknek és a foglyoknak. Félretették, megőrizték Krisztus testét, gyakran nemesfémből készült edényben, vagy később az oltár fölé akasztott, mívesen kidolgozott, galamb alakú szentségtartóban. Nemcsak tárolták azonban az Eucharisztiát, hanem imádták is. Már Szent Ambrus azt írja a IV. században, hogy az átváltoztatás után imádjuk, majd magunkhoz vesszük az Urat. Ez tehát az egy igaz Isten méltó imádása lélekben és igazságban.

A keleti és a nyugati egyház már az ókorban is ismerte az előszenteltek liturgiáját. A nagyböjt bizonyos hétköznapjain nem végeztek szentmisét, de liturgikus könyörgéseket tartottak, és utána a korábbi napokon átváltoztatott Oltáriszentséget vették magukhoz. A latin egyházban is ezt az ősi szokást őrzi a nagypéntek liturgiája, amikor szentmisét nem tartunk, de a szentáldozásra van lehetőség. Őrizzük tehát és imádjuk az Oltáriszentséget. A szentségimádás pedig manapság fellendülőben van az egész világon. A több órás szentségimádás Európától Amerikáig újra terjed sok plébánián. Nem Isten dicsősége lesz nagyobb a mi dicséretünkkel, de különleges jelenlétének kisugárzása járja át az életünket. Új, szükséges erőforrás számunkra Krisztus közelsége az Oltáriszentségben.

4. Isten mindenütt jelen van. Egyszerre van túl az időn és a téren, túl a világon, és egyszerre van benne az anyagvilág mélységeiben. Ő valóban mindenek fölött áll, mindent átjár, és mindenben benne van – ahogyan Szent Pál apostol mondja (vö. Ef 4,6). De képes arra is, hogy egyszersmind különleges, intenzívebb módon legyen jelen az Eucharisztiában. A világ teremtője és alkotója, fenntartója és kormányzója művészként képes játszani a lét egész skáláján. Jó tudni, hogy külön a mi számunkra, emberek számára, a nekünk legjobban megfelelő módon akar jelen lenni. Így akar közel állni hozzánk az Eucharisztiában.

5. De az Eucharisztia elsődlegesen magát a hálaadást, a szentmise ünneplését jelenti. Ez Krisztus és az egész Egyház cselekménye. Benne a püspök vagy a pap Krisztus személyében cselekszik. A szentmise tehát papságunk alapja és erőforrása is. Az eucharisztikus ünneplésben jelenik meg teljes gazdagságában maga az Egyház, amelyről valljuk, hogy Krisztus titokzatos Teste. Kérjük a mai szentmisében, hogy a mostani konferencia és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus lelki megújulás forrása legyen Egyházunk és az egész világ számára. Ámen.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír