Az Eucharisztia átemel a gondjainkból Isten oldalára – Bosák Nándor időseknek tartott előadást

„Uram, nem vagyok méltó..., hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” Az Eucharisztia meggyógyít bennünket – kezdte előadását Bosák Nándor nyugalmazott püspök. A rászorultságnak sok fajtája van. Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy Krisztus átöleljen bennünket. Keresztény életünk középpontja, az Eucharisztia, Jézus Krisztus, útitársunk lett, itt van velünk. Az Eucharisztiát különböző kifejezésekkel illetjük a litániákban, és más-más fogalommal magyarázzuk, mit is jelent számunkra az, hogy Jézus Krisztus a kenyér és a bor színében van jelen. Olykor úti eledelként beszélünk róla, amikor pedig a haldoklóhoz visszük, akkor útravalót jelent a halálra készülő számára. Mindkét kifejezés azt mutatja, hogy életünk fontos alkalmai, eseményei közben az Úr Jézus Krisztus velünk van, kísér és vezet bennünket.

Az időskornak különleges kihívásai és ajándékai vannak. Figyeljünk arra, hogy az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus hogyan lesz életünknek ebben a helyzetében erőforrás, ajándék. Hitünk legnagyobb kincse az, hogy az Úr Jézus az utolsó vacsorán az életét, áldozatát, tanítását belehelyezte abba a lakomába, amit rábízott az apostolokra. A szentmisén ez a valóság történik meg az átváltozásban: a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik, hogy találkozhassunk Vele, amelynek csúcsa a szentáldozás. A szentmise, szentségimádás, a szentáldozás annak a kincsnek az összefoglalása, amelyben Jézus életünk tápláléka, erőforrása és mutatója.

A tanítványok közül ketten, akik nem a tizenkettőhöz, hanem a hetvenkét tanítványhoz tartoztak, húsvét hajnalán Jézusban csalódva – mert nem az ő elgondolásuk szerint történtek az események – elhagyják Jeruzsálemet. Útközben csatakozik hozzájuk az Úr Jézus, akit kezdetben nem ismernek fel, de később ez a találkozás örömmé változtatja életüket. Ők hogyan ismerték fel Jézust?

Hányszor előfordul az, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan mi szeretnénk. Sokszor kéréssel fordulunk Istenhez, de nem történik a semmi. Sok helyzetben hasonlítunk a két tanítványhoz, szomorúan járjuk az életünk útját, elhagyatottnak, magányosnak érezzük magunkat. A tanítványok útközben valószínű panaszkodtak egymásnak, ekkor csatlakozott hozzájuk Jézus, de nem ismerik fel Őt azonnal. Jézus kérdezgeti őket az úton, és elmondják neki őszintén csalódottságukat. Jézus lassan elkezd beszélni a Messiásról, és miközben magyarázza az Írást, a tanítványok szíve nyiladozni, lángolni kezd, és amikor az út végére érnek, már nem a saját gondolataikkal foglalkoznak, hanem felismerik Jézust, és felismerik saját magukat is. Bennünket is így vezet az Eucharisztia, csak meg kell tanulnunk, hogy a gondjainkban, problémás helyzetünkben lassan átvegyük Isten gondolatát, átugorjunk az Ő oldalára, és megértsük életünk igazi értelmet.

A misében nemcsak én állok az Isten előtt, hanem az egész Egyház imádkozik velem, és én bekapcsolódom ebbe az imádkozó áradatba, ennek eredményeként már nem én leszek a fontos, hanem Isten terve, ajándéka. Ez vezet bennünket a szentmise megértéséhez is. Ha rendszeresen részt veszünk a szentmisén, az nem kötelező részvétel lesz számunkra, hanem találkozás Jézus Krisztussal. A közös ima belekapcsol a személyükön túlhaladó dinamizmusba, és megértjük, hogyan él legbensőnkben az Üdvözítő. A szentmise bevezetőjében a közgyónás során elmondjuk, elpanaszkodjuk a bűneinket – mint az emmauszi tanítványok –, azért, hogy elismerjük gyengeségünket, és kérjük a Szentlelket, az angyalokat, testvéreket, hogy álljanak mellénk, és segítsenek, hogy elnyerjük Isten bocsánatát.

A két tanítvány nagyon magányos volt, mert úgy érezték, elhagyta őket minden. Az időskorban szembenézünk a betegséggel, és ami a legjobban gyötri az embert, a magánnyal, az elhagyatottság érzésével, mert már nem tudjuk megtenni azt, amit eddig, már nem értékelnek bennünket úgy, ahogyan korábban. Amikor elfogy a fizikai erő, magára marad az ember. De ha Isten elé viszem életemet, akkor már nem leszek magányos. Mint ahogy a két tanítványt is rávezette erre Jézus. Ha megtanulsz így gondolkodni, akkor felismered Isten gondoskodását, és megtalálod Isten szándékát az életedben. A szentmise az Egyház imádsága, nem egyedül állunk Isten előtt. Mindig Krisztussal, az Egyházzal és keresztény testvéreinkkel vagyunk együtt. Ebben a közösségben formálódik az ember.

A szentmise nem olyan imádság, hogy Isten elé állunk, és követelőzünk. Hányszor csak azért megyünk misére, hogy kérjünk. A szentmisében az Egyház bemutatja az emberi élet valóságát, majd egyesíti Isten gondolatával, hogy az ember megértse, mi az életének a feladata.

Az időskorban a keresztjeinket visszük Isten elé. Az ilyen imádság megtanít jól imádkozni, ez azt jelenti, hogy úgy kezdünk el gondolkodni, ahogyan Jézus gondolkodik. Az emmauszi tanítványok a maguk módján gondolkodtak, majd odafigyeltek Jézus szavaira, és öröm töltötte el őket.

Egy lelki író nagyon súlyos megpróbáltatáson ment keresztül, mert ártatlanul vádolták. Majd amikorra bebizonyította ártatlanságát, súlyos beteg lett. Élete vége felé összefoglalta élete értelmét, és azt mondta, amikor a kapunál áll, hogy átlépje a földi élet határát, békesség és nyugalom van benne, mert életében megtanult úgy imádkozni, hogy a maga dolgait lépésről lépésre Istenre bízza.

Sokszor görcsösen ragaszkodunk saját elképzeléseinkhez, de Isten rávezet bennünket arra, hogy nem minden úgy történik, ahogyan mi szeretnénk. Az imádságban lassan elengedjük markunk görcsös szorítását, és kérjük a Jóistent, hogy vezessen. Amikor ez megtörténik bennünk, megtaláljuk a békességet, életünk igazi tartalmát. Ezért járuljunk tehát Isten elé, és vegyük magunkhoz az Eucharisztiát, hogy átformáljon, átalakítson bennünket, hogy megkapjuk Istentől azt a kegyelmet, amit Szent Pál így fogalmaz meg: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír