Diakónust szenteltek Sajóvámoson

A sajóvámosi görögkatolikus templom történetében ez volt az első alkalom, hogy diakónust szenteltek falai között.

„Karácsony visszhangzik még a szívünkben, Krisztus születésének öröme, aki békét hozott a világnak, azonban ma már Szent István első diakónus áll figyelmünk középpontjában, akit megköveztek az Egyház elleni első üldözés során” – hangzott el a homília elején.

Szent István az első vértanú volt, aki Krisztus szenvedéstörténetét követte: Megváltójának oltalmába ajánlotta életét, úgy, ahogy ezt mesterétől tanulta. Megkövezése közben azt mondta: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet” (ApCsel 7,59). Ezek a szavak egészen hasonlítanak azokhoz, amelyeket Krisztus mondott a kereszten. Istennek, a mennyei Atyának a csodája tette lehetővé azt a „rehabilitációt”, amely ma is a karácsonyt ünnepelteti velünk, amely fenségessé és dicsőségessé teszi Jézus Krisztus sorsát, különös és dicsőséges csodaként mutatja be előttünk István életét is. Szent István életét a Mester pályafutása vezérelte, így pályafutása a Mester pályafutásának ismétlése, folytatása, megjelenítése – mutatott rá a főpásztor.

Milyen életpálya vár a szentelés előtt álló diakónusra? – fogalmazódhat meg bennünk a kérdés. „Zoltán testvérünk nem evilági foglalkozásra vállalkozott, hanem a mennyből jött Megváltónak, az Üdvözítőnek a hívását követi, és azét a Szent Istvánét, aki a szenvedéseket, a küldetésével együtt járó nehézségeket is jó lélekkel viselte, hogy igaz és hiteles tanúságot tegyen Istenéről. Szent István diakónus az életpályamodell: ő segítsen, hogy diakónustestvérünk mindig Istenre tudja bízni magát, különösen a nehéz időszakokban!” – fogalmazott Atanáz püspök.

Zoltán testvér a papi pálya egyik „csodájaként” fogalmazta meg, hogy a szolgálat során egy-egy ember életének minden pillanatát végigkísérheti, a bölcsőtől a sírig. „Jó papi példák állnak előttem; a parókusaimra gondolok, és azokra, akik a szemináriumban foglalkoztak velem, készítettek erre a hivatásra. Mindenkitől igyekeztem ellesni a jót, amit láttam tőlük. Meg persze a nagy Tanítótól, aki mindannyiunkat nevel ebben az életben az elkövetkezőre, aki Betlehemben közénk merészkedett az idén karácsonykor is. Őt próbálom követni, ahogy csak bírom.”

Az egyházi rend felé az „első lépést talán nem is én tettem meg, hanem a szüleim és nagyszüleim tették meg helyettem, de a legeslegelsőt úgy hiszem, hogy a Jóisten tette meg felém, »mert ő előbb szeretett minket« (1Ján 4,19b). Fiatalságom éveiben éppen csak egy kicsit oda tudtam figyelni rá, és meghallottam a hívó szót” – mondta el Zoltán.

Az emberi kapcsolatok emlékét vagy a közösen töltött időt és ünneplést szívünkben kell megőrizzük, sokkal inkább, mint egy szentelési emlékképen, mondta az újszentelt. Templomi „találkozásaiból” is a legutolsót emelte ki: „manapság egyre inkább azt gondolom, hogy a legfontosabb az utolsó látogatás, vagy nevezhetnénk kapcsolatfelvételnek is”. Zoltán kisgyermekként Sajóvámoson élt, most itt szentelték fel. „Jó visszatérni időről időre szülőfalum templomába. Erőt ad!” – fogalmazta meg a szentelés után.

Orosz Atanáz Debreceni Zoltánt püspöki diakónusként is megtartja a személyi titkári feladatok szolgálatában.

Forrás és fotó: Miskolci Egyházmegye

Magyar Kurír