Elhunyt Marik József, a magyarországi Emmánuel Közösség alapítója

Pezsgőt ittak, amikor megszületett, és kékrókabundába takarták – szerette mesélni Jóska a születéséről. Persze, mert az ostromkor jött a világra, a pincében pedig nem volt ivóvíz, és a nagy hidegben az édesanyja a saját kabátjába burkolta az újszülöttet. De Jóska mindennek a jó oldalát látta. Úgy érezte, tenyerén hordja őt az Isten onnan kezdve, hogy néhány hetes korában 1945-ben egy ágyúlövedék karnyújtásnyira tőlük csapódott be a házukba, és kiment a túlsó falon anélkül, hogy fölrobbant volna. Öt bátyja után hatodik fiúként született – édesapjuk már evezősnyolcast tervezett, ám a hetedik gyerek kislány lett. A háború utáni évtizedek ismert körülményei ellenére a család komolyan gyakorolta a hitét, Jóska is a piaristáknál tanult. Három olyan döntése volt az életben, amiről utólag úgy beszélt, mint a Szentlélek egyértelmű vezetéséről, még ha akkor nem is tudta ekképp azonosítani: az első az orvosi hivatása. Édesapja példája nyomán sebész lett. Még iskolás sem volt, amikor elhatározta, hogy orvos lesz, és soha nem merült föl benne, hogy más foglalkozást válasszon. A második a párválasztás. Meglátott egy lányt a villamoson, és igyekezett máskor is ugyanazon a járaton utazni. Rövidesen megszületett a szívében a bizonyosság: ez a lány lesz a felesége. Ötvenegy évnyi házasság után is azt mondta, Erzsit a Jóisten választotta ki a számára. A harmadik az Emmánuel Közösség. Amikor lassan harminc éve megismerték ezt a francia alapítású katolikus karizmatikus közösséget, az előbbi kettőhöz hasonló bizonyossággal érezte, ez az, amire az Úr hívja, és Erzsivel elindították hazánkban is az azóta világiak pápai jogú hivatalos társulásaként bejegyzett közösséget.

Még medikus volt, majd fiatal orvos, amikor megszülettek a gyerekeik, Jutka, Ági, Gyuri és Gergő. A négygyerekes apaszerepnél a nagypapaságot talán még inkább élvezte – 17 unokájának örömmel állt rendelkezésére.

Szerette az életet, evezett, motorozott, síelt. Azonnal benne volt minden tréfában, játékban. „Mindenkit szeretni kell – mondta, majd hozzátette: de van, akit lehet is.” A közösség felelőseként sosem papolt, nem dirigált, nem osztogatott tanácsokat, nem akarta előtérbe állítani magát; de amikor megszólalt, szavainak súlya volt. Tudott hallgatni és meghallgatni. Mindannyian fölnéztünk rá, fontos volt számunkra a véleménye. Egyszerűen jó volt a közelében lenni, a jelenléte biztonságot adott. Sugárzott belőle az a lelki béke, aminek a forrása Jézus volt. Az Isten iránti vágya mozgatta őt, s bennünket is a „vágyvezérelt” közösségi életre buzdított.

Önzetlen volt és nagyvonalú. A tárgyakkal, az anyagi javakkal kapcsolatban nagyon nagy szabadságban élt, ragaszkodásai nem a földi dolgokra irányultak.

Feleségével, Erzsivel együtt a rendszerváltás után fontosnak tartotta, hogy a karizmatikus megújulás közösségei tudjanak egymásról, kapcsolatban álljanak: sokáig tagja volt az ezt koordináló Országos Tanács Szolgáló Bizottságának. A 2007-es budapesti városmissziónak ő volt a világi főszervezője, ezt követően Erdő Péter bíboros egyházmegyei missziós referensnek kérte föl. A főpásztor az Egyházért végzett áldozatos munkájáért Szent Adalbert-díjjal tüntette ki a Marik házaspárt.

Azokat is megérintette Jóska szilárd hite, akik nem voltak vallásosak.

Egész életében ugyanazon a munkahelyen dolgozott, bár időközben az ő osztálya a Rókus Kórházból kiköltözött Kistarcsára, ahol még nyugdíjazása után is vállalt munkát. Ugyanakkor a betegek megtalálták Veresegyházon is a Misszió Egészségügyi Központban.

Halálos ágyán megosztotta velem, mennyire jól eső, ugyanakkor zavarba ejtő számára az a sok visszajelzés, amit volt munkatársai küldtek neki arról, mennyi mindent köszönhetnek neki, milyen sokat tanultak tőle, épültek a példáján, pedig – ő úgy ítélte – semmi különöset nem tett. Betegségének nagy fájdalmait, szenvedését ő, aki autóvezetés közben is többnyire a rózsafüzért imádkozta, Mária kezébe ajánlotta mindazokért, akikről a Szent Szűz tudja a legjobban, hogy szükségük van rá.

A halálát megelőző napig Fábry Kornél és Kemenes Gábor atya jóvoltából nemcsak a hosszas személyes imaidejében, de az Eucharisztiában is találkozhatott az élő Krisztussal. Azon a szombaton három órakor szerettei elimádkozták ágya mellett az irgalmasság rózsafüzérét, röviddel ezután magához vette őt a Mennyei Atya, akinek irgalmas jóságában sosem ingott meg a bizalma.

Végül álljanak itt szavai, melyeket arra a kérdésemre válaszolva mondott, mi a legfontosabb üzenete azok számára, akik közel állnak hozzá: „Csak azt tudom mondani bárkinek, hogy elsősorban arra kell koncentrálni, hogy nekem legyen jó kapcsolatom Istennel, én legyek Jézus Krisztus elkötelezett híve, és hogyha így van, akkor ebből sok minden fog fakadni. Nem az én érdememből vagy ügyességemből, hanem pusztán abból a helyzetből adódóan, hogy ha én odaadtam magam, akkor az Isten megajándékoz nagyon sok mindennel. Azt tudom mondani mindenkinek, hogy elsősorban a saját lelki üdvével törődjön. Ez nem önzés, hanem olyanfajta vágy, olyanfajta irányultság, ami végső soron a környezetének meg a világnak körülötte a hasznára válik.”

Fotó: Bartha Angéla

Magyar Kurír