Főpásztori szentmise a magyar–lengyel barátság napja alkalmából Veszprémben

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az ünnepi hét fő eseménye volt a két ország elnöki párjainak látogatása március 23-án és 24-én. A látogatás befejezéseként az elnöki párok együtt imádkoztak a veszprémi Szent Mihály-bazilikában a két ország egyházi vezetőivel.

Március 24-én, szombaton délelőtt a főszékesegyházban Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek mutatta be latin nyelven a szentmisét Veres András győri megyéspüspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével; Stanislaw Gadecki poznani érsekkel, a Lengyel Katolikus Püspöki Konferencia elnökével; Márfi Gyula veszprémi érsekkel, a Veszprémi Főegyházmegye papságával, valamint Lengyelországból érkezett atyákkal, köztük a lengyel elnök káplánjával. Az olvasmány és az evangélium magyarul és lengyelül hangzott el.

Márfi Gyula veszprémi érsek köszöntőjében arról beszélt, hogy mi köti össze ezt a két nemzetet. Elsősorban az, hogy hiszünk a különböző nemzetek testvéri közösségében, hiszünk a házasság és a család jövőjében, hiszünk a halálból feltámadt Krisztus végső győzelmében.

Stanislaw Gadecki lengyel érsek homíliájában a lengyel–magyar barátság kapcsán hangsúlyozta, hogy az igazi barátnak nem lehet két arca, a barátság őszinteség, bizalom, bánat és öröm megosztását jelenti. A barátság fejleszti a nagylelkűséget, az önzetlenséget, a szolidaritást. A hűséges és becsületes barátság sok lemondással jár, mely őszinteséget igényel. Az igazi barátságot nem rombolhatja le irigység, a nehézségek között emelkedik, a barátoknak közös célja is van – mondta az érsek.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük:

Igen Tisztelt Köztársasági Elnök Urak!
Excellenciás Érsek és Püspök Urak!
Kedves Paptestvérek!
Krisztusban Kedves Testvérek!

Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának ünnepére készülünk. Holnap, virágvasárnap a szentmisében már a passiót olvassuk.

A mai evangélium a Lázár feltámasztása utáni drámai helyzetről beszél. Egy halott feltámasztása olyan csoda, amelyben a mindenható Isten ereje megrázóan mutatkozik meg. Mégis, ez után a csoda után is úgy jelenik meg Jézus, mint az ellentmondás jele. Sokan hisznek benne, egyesek viszont a szemtanúk közül, a jelenlévők közül, azok közül, akik látták a feltámadt Lázárt, elmennek a farizeusokhoz, és elbeszélik nekik az esetet. Ezután Szent János evangéliuma szerint összeül a Szinedrion, és arról tanácskozik, hogy mit tegyenek Jézussal. Attól tartanak – olvassuk –, hogy mindenki hinni fog benne, aztán pedig eljönnek a rómaiak, elpusztítják a szentélyt és az egész népet.

Örök emberi kísértés rejlik ebben a jelenetben. Látni a csodát, a halott feltámasztását, amely nyomán sokan hisznek, de mégsem tenni fel magunknak a kérdést, hogyan történhetett ez, minek az igazolása, kinek a műve, kinek a hatalmával parancsol Jézus még a halálnak is. Ehelyett az emberi szívben fölmerülhetnek a dolog lényegétől elfordító, külsődleges kérdések is: Hányan fognak hinni benne? Mit fognak szólni ehhez a hatóságok? Hogyan hallgattassuk el a csodatevőt, ha veszélyesnek tűnik? Ha ezeknek a kérdéseknek adjuk az elsőbbséget, akkor szellemi csapdába esünk: nem válaszolunk a lényegre, de megpróbálunk gyakorlati következtetéseket levonni.

Ma is, a saját életünkben is újra meg újra válaszút elé kerülünk. Ne olyanok legyünk, mint akik Lázár feltámasztását látva taktikára gondoltak, és feljelentették Jézust, hanem azokhoz csatlakozzunk, akik hittel fogadták Isten erejének megnyilvánulását. Bármelyikünket érheti baj, betegség, anyagi kár, munkanélküliség, családi tragédia, súlyos törések keletkezhetnek szülő és gyermek vagy a házastársak között. Megromolhat a légkör szomszédok közt vagy akár egy egész településen, sőt egy egész társadalomban. És kereshetjük ilyenkor, keresnünk is kell az olyan megoldásokat, amelyek segítséget jelentenek a napi problémákban. De nem kerülhetjük meg az alapvető kérdéseket. Isten színe előtt át kell éreznünk és elkötelezetten kell vállalnunk a gyakorlatban is a gondviselésbe vetett bizalom igazságát, a többi ember iránti szeretet súlyát. Egy olyan szeretetét, amely, ha kell, önuralmat és alázatosságot jelent. Ha szükséges, anyagi és fizikai segítséget is azok számára, akik nálunk is jobban rászorulnak. Ha kell, megbocsátást jelent. Ha kell, minden gyűlölet, harag, bosszú érzésén felülemelkedő, Isten mértékéhez igazodó szeretetet. Ha kell, bátor állásfoglalást az igazság mellett.

Az imént felolvasott szakaszban hallottuk Kaifás főpap híres mondását, amelynek János evangélista kettős értelmet tulajdonít: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50). Ám az evangélium szerint Kaifás ezt „nem magától mondta, hanem mint főpap, megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse” (Jn 11,51–52). A népért vagy a városért meghaló egyetlen ember vagy kevesek képe többször feltűnik a választott nép vallási irodalmában (vö. 2Sám 20,14-22; Jón 1,8–16)[1]. Maga Jézus pedig kijelenti (Mt 20,28; Mk 10,45), hogy „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja az életét sokakért”. Ebben a fényben tudtán kívül és szándékától függetlenül, jövendölésként hangzanak Kaifás szavai. Jézus kortársai is ismerték a nem tudatos jövendölés titokzatos eseteit (vö. uo.). Már a Kivonulás könyvében olvassuk a felszólítást: „A kinyilatkoztatás melltáskájába tedd bele az urimot és tummimot. Ezek feküdjenek Áron szívén, amikor az Úr elé lép, s így Áron hordozza mindig a szívén az Izrael fiainak adott kinyilatkoztatást” (Kiv 28,30). A főpap különlegesen is a kinyilatkoztatás tanúja, Isten üzenetének közvetítője. Erre utaltak hajdan öltözetének egyes darabjai is. A korai középkorban pedig a keresztény püspöki ruházaton tűnik fel a rationale, a széles vállszalaggal a miseruha fölé akasztott, a melltáska helyét elfoglaló embléma. A világ néhány egyházmegyéjében, így Krakkóban is ezt az ősi darabot ma is használják az ünnepélyes szertatásokon. A hajdani főpapi melltáskában lévő két kőnek, az urimnak és a tummimnak a Szentírás latin fordítása szerint tanítás és igazság (doctrina és veritas) volt a neve. Ezt a két szót hímezték gyakran a püspöki rationaléra is[2]. Ez az ősi, liturgikus ruhadarab egyébként motívumként megjelenik a Szent István emlékét őrző koronázási paláston is. Itt azonban, a hajdani melldísz helyén, a középpontban Krisztust találjuk[3].

A magyar és a lengyel nép történetében is sok olyan pillanat volt, amikor felelős, helyes döntést kellett hozni. Nem a sorshúzás, nem is a puszta emberi értékelés tudja megadni a teljes eligazítást, hanem Krisztus, aki a történelem középpontja, akiről azt olvassuk, hogy az idők végén ítélőszéke elé járulnak mind a nemzetek. Amikor népeink felvették a kereszténységet, ez egyetlen nagy közös missziós folyamat keretében történt. De később is számtalanszor érkeztek Lengyelországból hazánkba, vagy tőlünk Lengyelországba, bölcs, bátor és szent emberek Szent László királytól Szent Kingáig és Szent Hedvigig, akik segítették hitünk és életünk megújulását. Krisztus fényében szemléljük ma is történelmünk nagy eseményeit. Az ő tanítása szerint keressük közösségeink igazi javát. Ő mindent tudott az emberről és az ember méltóságáról.

Mindig voltak, akik számára a katolikus hit vagy a Katolikus Egyház túl egyetemesnek, túl nemzetközinek látszott. És voltak olyanok is, akik az Egyházat és a hívő embereket éppenséggel nacionalizmus vádjával illették. Következetlen, kiegyensúlyozatlan emberi magatartások mindig voltak a történelemben. Előfordulhatnak megkeresztelt emberek körében is. De hitünk tanítása világos és egyértelmű: Krisztus mindenkit átölelő szeretetével kell fordulnunk minden nép, minden közösség felé, és közben óvnunk, ápolnunk, fejlesztenünk kell annak a közösségnek az értékeit, amelynek a teremtő Isten jóvoltából a tagjai vagyunk.

Boldogságos Szűz Mária, Lengyelország és Magyarország pártfogója, könyörögj érettünk! Ámen.

A szentmise után a főpapok és az elnöki párok a veszprémi várfokhoz vonultak, ahol a volt papi szeminárium épületén Andrzej Duda és felesége, Agata Kornhauser-Duda, valamint Áder János és felesége, Herczegh Anita közösen megkoszorúzta a Varga Béla atya emlékére állított magyar–lengyel feliratú emléktáblákat.

Varga Béla egykori veszprémi egyházmegyés pap a második világháborúban a lengyel menekülteknek adott otthont Balatonbogláron. Először a németek elől kellett menekülnie, majd miután 1946-ban a Nemzetgyűlés elnöke lett, hamarosan a kommunista diktatúra célpontjává vált. 1947-ben hagyta el Magyarországot, Amerikában telepedett le. Az emigráció alatt is végig hazája ügyét támogatta. 1991-ben térhetett haza. Balatonbogláron telepedett le. 1995-ben hunyt el. Hamvait az általa épített templom kriptája őrzi.

A szentmisébe sokan a Szentháromság téren és a ferences templomban elhelyezett kivetítőn keresztül tudtak bekapcsolódni.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír

([1] Pl.: Midraschim, Genesis Rabba (GnR 91/58a/; GnR 94/60a/ stb.). vö. H. L. Strack – P. Billerbeck, Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch, II., 4München 1966, 545–546.

[2] Vö. T. Maas-Ewerd, Rationale, in Lexikon für Theologie und Kirche, VIII., Freiburg 1999 (2006), 843–844.

[3] Vö. Marosi E., Szent István király és Gizella királyné székesfehérvári casulája, in A magyar királyok koronázó palástja, Veszprém-Budapest 2002, 89-116, különösen: 103–105.)