Harmincéves a Katolikus Szeretetszolgálat ipolytölgyesi otthona – sok fájdalom és sok öröm színtere

Hazai – 2016. augusztus 13., szombat | 21:23

Augusztus 13-án, szombaton ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon, ahol testi és szellemi fogyatékossággal élő, súlyosan, halmozottan sérült embereket gondoznak. Az ünnepi szentmise szónoka Beer Miklós váci megyéspüspök volt.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

El tudunk képzelni egy nagy családot, ahol 150 sérült felnőtt él? Aki először látogat Ipolytölgyesre – mint például szerkesztőségünk tagjai is –, valószínűleg igyekszik lelkierőt gyűjteni ahhoz, amit látni fog: sok fájdalmat, küzdelemmel teli életeket. Valóban megrendítő helyre érkeztünk. Megrendítő, mert olyan emberek is élnek itt, akik nem tudnak magukról gondoskodni, etetni kell őket, segíteni a mozgásban, tisztálkodásban. Ahogyan bepillantunk a szobákba, kerekesszékes embereket, ágyhoz kötött sérülteket is látunk. Megrendítő azért is, mert mégis mindenki mosolyog: ápoltak, dolgozók, önkéntesek, vendégek. Megtudjuk, ez nem csak az ünnepnek szól: a sérültek sokat mosolyognak, nevetnek és jókedvre derítik azokat, akik a közelükben vannak. Ez a titok fogadja a látogatót és ezt a titkot igyekezett szavakba önteni a szentmisén Beer Miklós megyéspüspök is.


A templom kapujában egy Down-szindrómával élő kedves lány fogadott nagy szeretettel és öleléssel, mintha már én is a családhoz tartoznék. „Itt van az Úr, énekeljünk örömmel, örömmel, örömmel / Testvéreim énekeljünk örömmel / Mert az Úr jött közénk el” – zengett az ünnepi szentmise bevezető éneke egy fiatal zenészekből és sérültekből álló kórus előadásában. Valóban örömmel énekeltek. És ez a közös öröm visszhangzott a püspök köszöntésében is, aki otthonosan mozgott a sérültek között, sokakat név szerint ismert.  


Homíliájából kiviláglott, hogy nemcsak az örömüket, hanem a szenvedéseiket is ismeri. A szenvedők arca, minden emberi fájdalom tükröződik Jézus arcában – kezdte szentbeszédét Beer Miklós. Felidézte a krakkói ifjúsági világtalálkozón megélt élményét: Ferenc pápa mögött a kivetítőn az irgalmas Jézus Fausztina nővér által megfestett arcát mutatták, amely egy kicsit szomorú, nagyon jóságos arc. Aztán sorban váltakoztak a képek: síró kisgyermek, gyászoló édesanya, lerombolt szíriai város, menekülők sokasága, kórházi ágyon fekvő beteg – és ezek a képkockák egyre közeledtek egymáshoz, egyre kisebbek lettek, a végén pedig kirajzolódott belőlük, a szenvedők arcából az irgalmas Jézus arca.

Ezt követően arról elmélkedett Miklós püspök, hogyan került egyre jobban előtérbe az egyházban az irgalmasság gondolata. Szent II. János Pál pápa elrendelte az isteni irgalmasság ünnepét és szentté avatta Fausztina nővért. XVI. Benedek pápa folytatta, Ferenc pápa pedig még hangsúlyosabbá tette ezt a gondolatot. Gyakran idézi a pápa Máté evangéliumából az irgalmasság cselekedeteit. Ezek a cselekedetek, az irgalmasság szentévének üzenete él az ipolytölgyesi otthonban is – Beer Miklós hálát adott Istennek, amiért megértették, befogadták és tovább adják az isteni irgalmasságot. A szenvedők között próbáljuk meg megsejteni Isten szándékát! – buzdított, és megpróbálta szavakba önteni a titkot, amelyet ebben a szenvedésben és örömben osztozó nagy családban megél az ember: „emberi létünk titka más megközelítésben kerül itt közel hozzánk, megsejtjük, hogy az élet ott kezdődik, ahol van szeretet, együttérzés, önzetlen jóság”. A Jóisten ránk bízza testvéreinket. Ha Krisztust követve járunk, irgalmas arcát tükrözzük a világban, akkor lesz jövője Európának, akkor lesz jövője az egyháznak – figyelmeztetett.

A szentmisét követően köszöntésekkel, ebéddel és a lakók műsorával, énekkel, tánccal folytatódott a program. Egervári Ágnes, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója hangsúlyozta, az elődök kitartása kellett ahhoz, hogy az intézménynek ma is „varázsa legyen”. Nem kötelezően elhangzó múltidézés volt ez, hiszen az ünnepen jelen volt Piroska nővér, aki 1986-tól tíz éven át igazgatta az intézményt, ott voltak a nyugdíjas dolgozók, a legrégebbi munkatársak elismerő oklevelet vehettek át, és külön köszöntötték a legrégebbi lakókat is.


Kovács Piroska Mária nővér, az Isteni Szeretet Leányai Kongregáció magyarországi tartományfőnöknője a kezdetektől 1995 októberéig volt az otthon igazgatója. Kérdésünkre elmondta, örül, hogy a kezdeményeket, csírákat szépen kibontakoztatták – és hozzáteszi, hogy ez nem pusztán emberi alkotás, működik benne a kegyelem. Nagy erőnek tartja azt a nagy szeretetet, amelyet a gyerekektől kapnak a körülöttük élők. Felelevenített olyan történeteket, amelyekben a szeretet kölcsönös működése csodákat hozott létre: egy Down-szindrómás gyermeket (korábban gyermekeket is gondoztak, ma már csak 16 éves kortól kerülnek be a gondozottak) elhoztak ide, mert az édesapja nem akarta felnevelni, de látva, mekkora szeretet veszi körül, két év múlva hazavitték – az apuka azóta azt mondja, senkitől annyi szeretetet nem kapott, mint ettől a gyermekétől; egy másik gyermeket annyira megszeretett egy gondozó, hogy örökbe akarta fogadni – ennek hatására a szülők is ráébredtek arra, mennyire szerethető a gyermekük, és hazavitték.

Szalai Zsuzsanna, a Szent Erzsébet Otthon igazgatója is a múltat idézte fel köszöntőjében, amelyben hálát adott az Úrnak a sok jóért és a nehézségekért, amelyeket megéltek. Megtudtuk, hogy a kezdetben 80 főt befogadó otthon 2000-ben 150 fős intézménnyé bővült, amelyben öt pavilonban, 9-16 fős csoportokban élnek a gondozottak, akik személyközpontú, minőségi gondoskodásban részesülnek.

Szalai Zsuzsanna köszönetet mondott minden támogatójuknak, köztük a kiemelt támogatóknak: két belga pedagógusnak, egy holland csoportnak és a Rotary Clubnak. Elkötelezett törődésüket, barátságukat méltató szavai pár perccel később igazolást nyertek a belga John Van Miegheim tört magyarsággal megfogalmazott beszédében. John rendszeres látogatója az otthonnak, ismeri a gondozottakat, a nagy család tagja, ugyanakkor távolabbról is rálát arra, ami itt történik és megfogalmazott egy olyan gondolatot, amelynek távlatán talán maguk az ott dolgozók is meglepődtek. A falu 329 lakója, a 150 gondozott és gondozóik különleges integrációt valósítanak meg – mondta. Együtt vannak a hétköznapi élet színterein – boltban, templomban, sportpályán –, egy olyan integrációs modellt valósítanak meg, amely példa lehet Magyarország, Európa és az egész világ számára.

Neumayer Zsuzsanna volt az első, akit felvettek 1986-ban az otthonba. Súlyos testi fogyatékkal él és vereseket ír. Ahogyan egy jó családban, itt is felkarolták a tehetséget: verseit kiadták, több nyelvre lefordították, rengeteg levelet kap ezért a világ számos országából. Rólunk nektek című versét olvasta fel, amelyben megfogalmazza a mozgássérült, mások segítségére szoruló ember nyugtalanító kérdéseit és figyelmeztet: „De vigyázat: egy mozgássérültből / Egészséges már nem, de egy / „egészséges”-ből még bármi lehet.”


Beer Miklós kérdésünkre megfogalmazta, mit is jelenthetnek számunkra gondozásra szoruló embertársaink. „Szegények mindig lesznek köztetek” – tanítja Jézus a betániai vacsorán. Egymásra bíz bennünket a Jóisten, és amikor észrevesszük, mennyien várnak a segítségünkre, mi magunk is felismerjük saját törékenységünket. A püspök otthonosan mozgott az intézményben, rákérdeztünk és kiderült, hogy korábban, amikor Pilismaróton szolgált, minden nyáron elhozta ide a hittanos gimnazistákat – először látogatóba jöttek, aztán volt, aki egy-két hétig is maradt, hogy segítsen. Ő maga váci megyéspüspökként minden évben legalább egyszer ellátogat az otthonba, ahol sok kedves ismerőse van – úgy tűnt, ő is családtag ebben a különleges, nagy családban.


Szalai Zsuzsanna – akiről a szeretetszolgálat főigazgatója elárulta, hogy augusztus 20-án állami kitüntetést vehet át – 25 éve gondozóként kezdett dolgozni az otthonban, 2010-ben lett az intézmény vezetője. Elárulta, mi az, ami élteti, örömmel tölti el a fogyatékkal élők gondozása során: annyi szeretet ritkán kap az ember, mint a sérültektől. Ők nem nézik, ki vagy, hogy nézel ki, jó vagy rossz ember vagy, vezető vagy-e: mindenkihez odamennek, nyelvi akadályok sincsenek, a külföldiekkel ugyanúgy kapcsolatot teremtenek. Hálásak mindenért és néha olyan lelki nagyság mutatkozik meg bennük, hogy ő maga is elszégyelli magát. Mindenért meg kell küzdeniük, mégis vidámak, mosolyognak és nagy türelem van bennük. A rohanó világban meg tudják állítani az embert. Ajánlja a fiataloknak, jöjjenek el önkéntes munkára, hogy megtapasztalhassák ezt a világot, amely választ adhat sok kérdésükre.


Búcsúzóul énekekkel, tánccal kedveskedtek a gondozottak a látogatóknak. Sok gondoskodó kéz vette őket körül és segített nekik, hogy ünnepelhessenek. Az egyik kerekesszékes, értelmi fogyatékkal élő férfi búcsúzáskor utánam szólt: „Ma mulatunk!” Látszott rajta, hogy tartóztatna – ebbe a nagy családba mindenki belefér, az idegen, a kíváncsiskodó is. Mindenki, aki rá néz, aki szól hozzá, aki megsejtett valamit a titokból, a szenvedés és az öröm titkából.

Fotó: Bókay László

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria