Hitre nevelünk, hozzáértéssel, szeretettel – Katekéták találkozója Esztergomban

 KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Budapesten három helyszínen gyülekezett mintegy kétszáz ember, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hitoktatói. Ezekről a találkozási pontokról indultak buszokkal Esztergomba, a hagyományteremtő céllal megrendezett katekéták napjára, hogy a szentmisében, találkozásban, beszélgetésben, imában és énekben megéljék egymással a közösséget. A 2018/19-es tanév kezdetén a főegyházmegyei Hitoktatási Felügyelőség meghívását elfogadva érkeztek a főegyházmegye szívébe, ünnepelni, erőt gyűjteni, megerősödni a küldetésben. 

„Minden kezdet nehéz” – Bárány Béla, a Hitoktatási Felügyelőség vezetője a jól ismert közmondást idézve azt fogalmazta meg, minden kezdet különös összpontosítást igényel az embertől, hogy aztán „futni tudjon a kitűzött cél felé”.

Buzdítást, bátorítást várunk, együtt ünneplünk, imát kérünk az evangélium terjesztését célzó szolgálatunk végzéséért – köszöntötte az egybegyűlteket a vezető.

Erdő Péter bíboros, prímás köszöntőjében a papság legszorosabb munkatársaiként üdvözölte a katekétákat. A szentmisén koncelebrált Bárány Béla, az oltárt több diakónus állta körül, köztük Kató Csaba, a Hitoktatási Felügyelőség szakmai és személyi támogatási vezetője.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelemben közöljük.

Kedves Katekéták, Krisztusban Kedves testvérek!

1. Régi szokás, hogy a tanév kezdetén közös szentmisén veszünk részt. A Szentlélek segítségét, világosságát kérjük mindnyájunk munkájára.

Jézus többször jövendöli meg a szenvedését tanítványainak. A most hallott evangéliumi szakaszban is megteszi ezt és elmondja, hogy majd az emberek kezére adják, akik megölik őt. És a tanítványok most már nem mernek ellene tiltakozni. Tudják, hogy Péternek milyen kemény dorgálásban volt része, amikor próbálta Jézust visszatartani ettől. Emlékszünk a „távozz tőlem Sátán” közbevetésre. Tehát nem mernek már tiltakozni, de éppen úgy nem értik, mint az előző esetben. Hogyan is érthetnék? Azt hiszik, mint ahogy azt hitték a kortársak, hogy majd ezen a földön valamiféle ország lesz a Messiás birodalma. És valóban, Jézusról a környezete joggal gyaníthatta, hogy valamilyen országot akar szervezni abban az értelemben, ahogyan kortársai a Messiás uralmát elképzelték. Miért is? Először is a tizenkettő kiválasztása miatt. Odagyűjt maga mellé sok tanítványt, de azok közül kiválaszt tizenkettőt. És azt a tizenkettőt külön tanítja és neveli. Írva áll az Evangéliumban, hogy külön készült a tanítványait oktatni. Képezi őket. Mintha egy sajátos feladatra készítené elő ezt a csoportot. Egy másik elem, amit sokan félreérthettek: Jézusnak és tanítványainak „közös saját otthonuk” van. Azt mondja Márk, hogy otthon voltak, amikor egy kérdést feltettek neki. Tehát együtt laknak vele, együtt járnak vele. Mintha ez a közösség magja volna egy későbbi szervezetnek. És nem véletlen, hogy ebben az összefüggésben bizony eszébe jut még a tanítványoknak is, hogy majd amikor ez sikerülni fog, ki lesz akkor az első. Hogyan lesz a rangsor? Másutt is halljuk ezt. Biztos, hogy tipikus helyzete, jellemző gondolata volt ez a tanítványoknak. Emlékszünk arra az esetre, amikor Zebedeus fiai protekcióért folyamodnak Jézushoz, és azt próbálják megtudakolni, hogy van-e mód arra, hogy ők álljanak majd jobb és bal felől Jézus mellet, az ő országában. Persze nem a mennyországra gondolnak, hanem arra, hogy majd itt a földön messiási ország készül, és a tisztségeket – ugye – el kell osztani. Jézus tehát tett olyan lépéseket, amelyek alapján a kortársak gondolhattak erre.

2. Tizenkettő az apostolok száma. Mintha egy új választott népnek, vagy Isten megújuló népének az ősatyái gyűlnének egybe. Vagy, ha tetszik, az új tizenkét törzs főnökei. És akkor elhangzik itt az a kérdés, hogy ki a nagyobb közülük? Jézus pedig az elsőségről is beszél, és nem azt mondja, hogy közöttetek nem lesz senki első, hogy ne legyen köztetek első senki. Hanem kijelenti, hogy tanítványai között elsőnek lenni egészen mást jelent, mint az evilági elsőség. Mert aki a tanítványok közt első akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája. És másutt is arról beszél, hogy az elsőségnek, a vezetésnek az ő tanítványai között szolgálatnak kell lennie. Tehát nem utasítja el teljesen, hogy ezen a világon látható, szervezett népet gyűjt egybe. Igenis látható népet, gyűjt maga köré azokból, akik hisznek és elfogadják a tanítását. De ez a választott nép nagyon másmilyen, mint az evilági országok. Jézus Pilátus előtt sem fogja majd azt mondani, hogy nem vagyok király. Hanem azt mondja: „az én országom nem ebből a világból való”. Látható nép, de nemcsak ezen a világon él. Ebben a világban él, de nem ennek a világnak a logikája szerint. Ilyen titokzatos nép az Egyház. Ilyen titokzatos ország, a Krisztus országa, amely már itt a földön elkezdődik.

3. Jézus az apostolokat külön képezte. Azóta is külön fel kell készülnie azoknak, akik az apostolok utódai lesznek a papi hivatásban. De külön kell képezni azokat is, akik diakónusként vagy világi hívőként vesznek részt az Egyház hitének továbbadásában. Mi hát akkor a különbség, hiszen minden keresztény embernek a kötelessége, hogy tanúságot tegyen a hitéről? A lényeges különbség abban áll, hogy minden megkeresztelt ember a saját meggyőződéséről tesz tanúságot családjában, munkahelyén, a világ előtt; a papok, a diakónusok, a hittanárok vagy katekéták, akik plébániákon, vagy intézményekben tanítják az egyház hitét, mindezt az Egyház nevében teszik, Ezért van szükségük külön főpásztori megbízásra. Ezért döntő fontosságú a képzés és az is, hogy tudatosítsuk, mit és hogyan teszünk.

4. Nem véletlen, hogy évtizedek óta Magyarországon szóhasználati hullámzás, bizonytalanság van az elnevezések körül. Hivatalosan hitoktató vagy hittanár elnevezés szerepel. Sokan azonban valamilyen teológiai elképzelés mentén szeretnek inkább katekétákról beszélni. Jómagam úgy gondolom, hogy mind a kettő helyes. A katekéta szó egy régi elnevezésre utal, amely ugyan az egyház életében külön hivatalként nem sokáig – talán 100-200 évig – működött. Viszont ezzel a névvel azt szokás kifejezni, hogy a hitoktatás nem puszta ismeretátadás, hanem bevezetés a hitbe, vagyis törekszünk a hit átadására is. A hittantanár elnevezés inkább az oktatás intézményes kereteire és főleg a hit tartalmára utal, ez is nagyon fontos szempont, hiszen a hit nem pusztán érzelem vagy hangulat, hanem tartalma is van. Jézus maga is tanítja a hallgatóit és külön oktatja az apostolokat is. Ebből is látszik, hogy az az ismeret, amelyet ő átadott, az nem puszta elmélet, hanem olyan igazság, amelynek hatása van az életünkre. Gondoljunk csak a hegyi beszédére, vagy a példabeszédeire. Hogy lehet az, hogy a hallgatóság, a tanítványok ezeket, ha nem is mindig szó szerint, évtizedeken át emlékezetükben megőrizték? Csakis úgy, hogy tudták: ennek a tanításnak tartalma van és ez jelentős életünk és boldogságunk számára.

Ezért fontosnak tartották, hogy emlékezetükben megőrizzék Jézus szavait.

Így vagyunk ezzel ma is, így volt ezzel mindig is az Egyház. Fontosnak tartotta, hogy a hívők szó szerint megtanulják a Hitvallást, a tíz parancsolatot, a Miatyánkot, a szentségek felsorolását és a szentségekről szóló lényeges igazságokat is.

De sosem elégedett meg az Egyház ennyivel, a kezdet kezdetétől fogva megkívánta a bibliai történetek ismeretét is. Mert nem természetfilozófia a mi vallásunk, hanem valódi kinyilatkoztatásra épül. A kinyilatkoztató Isten pedig a történelem idejében szól hozzánk.

5. Ez a történelmi idő ma új feladatokat jelent. A legfőbb probléma a szétszórtság, a komoly odafigyelés és a nyugodt gondolkodás hiánya. Igyekeznünk kell tehát megteremteni a figyelem, az imádság és az Isten dolgait megillető komolyság légkörét még akkor is, ha ez olykor csak néhány percre sikerül. Nem baj, ha valaki megjegyez egy-egy formulát hitünk igazságairól, még akkor is, ha nem érti, vagy nem érzi át, amit megtanult. Mert később, sokszor évtizedek múltán elkezd dörömbölni az ember szívén egy régi mondat, jelentést kap egy régi formula és a hajdan megtanult szavakban észrevesszük a meghívást az Istennel való találkozásra.

Ehhez a nehéz és szent feladathoz kérem összes katekétáink, hittanáraink számára a Szentlélek világosságát és erejét az idei tanévben. Ámen

A szentmise végén következett a katekéták ígérettétele. Megerősítették, hogy készek az evangélium átadását szolgálni, a „hit fényét sugározni”. 

A találkozó a szentmisét követően Erdő Péter bíboros előadásával folytatódott. Gondolatait teljes terjedelemben közöljük.

Kedves Testvérek!

1. A katekéta, illetve a hittanár különleges hivatást tölt be a mai egyházban. Néhány évtizeddel ezelőtt a hívő magatartást, az első vallásos élményeket még otthonról hozták magukkal azok, akik részt vettek a templomi vagy az iskolai hitoktatásban. Már ezért is, de nem csak ezért, a hittanórán az oktatáson volt a hangsúly. Jelenleg a helyzet kissé megváltozott. Hangsúlyozom, hogy kissé, mert abban, hogy egy gyerek hittanra jár, ma is döntő szerepe van a családnak. Mindez nem azt jelenti, hogy az iskolai hitoktató ugyanazt a szerepet töltené be, mint az ókor egy bizonyos szakaszában a katekéta. Az ókori katekéta felnőttekkel foglalkozott, akik érdeklődtek a hit iránt, vagy már kérték is a keresztséget. A mai hitoktató általában kiskorúakkal foglalkozik, akiket a szüleik irattak be hittanra. Tehát szembe kell néznie fegyelmezési problémákkal, ugyanakkor szem előtt kell tartania, főleg az iskolában, hogy a többi tantárgyakat milyen módszerekkel tanítják, hiszen a hittan mégiscsak órarend szerinti tanóraként jelenik meg. Tehát igen destruktív és a fegyelmezés szempontjából a hittantanárnak is nehézséget okozó helyzet lenne, ha a gyerekek azt gondolnák, hogy ez nem komoly óra, afféle link óra, ahol csak jól kell éreznünk magunkat. Tehát mindenképpen komoly feladat, hogy a hittanórának is tananyaga legyen, amit eredményesen meg is tudunk tanítani. Ez a tananyag katolikus hitünk tartalma.

2. De a hit tartalmának oktatása nemcsak külső, módszertani és fegyelmezési okból szükséges, hanem hitünk lényegénél fogva is. Nem vezethetünk úgy embereket a hitre, hogy tartalmi ismereteket ne adnánk át nekik. Mert mit is jelent a hit? – A hit egyidejűleg többféle vonatkozást tartalmaz.

Egyrészt emberi magatartást, amely bizalmat jelent abban, akinek valamit elhiszünk. Hitünk tartalmát a kinyilatkoztató Isten és az Egyház szavára fogadjuk el.

Másfelől a hitnek tartalma is van, nem pusztán érzés, nem pusztán magatartási forma, nem is pusztán bizonytalan vélekedés, mely gyöngébb a tudásnál. És semmiképpen sem tartalom nélküli bizalom, vagy diffúz jó közérzet. Amikor tehát hittant tanítunk, akkor nem olyan tréninget tartunk, amely arról szól, hogy hogyan érezzük magunkat kellemesebben. Az effélének ma nagy piaca van. Nagy a konkurencia, de mi nem egyszerűen ennek a kínálatnak vagyunk az egyik szereplője. Nem úgy áll a dolog, hogy valaki sziklát mászni szeret, valaki vitorlázni, valaki imádkozni. Ha csak ezen a világon bíznánk Jézus Krisztusban – akkor Szent Pállal szólva – szánalomra méltóbbak lennénk minden embernél. Hitünknek tehát tartalma van, amit tovább kell adnunk. Ezért beszélhetünk a katolikus hitről a szó tárgyi értelmében is. Ez az a hit, amit hiszünk. Ezt kellett megvallani az első keresztény századokban is a keresztség előtt. Ezért alapvető ma is a hitvallás ismerete, mégpedig annak ősi és egyszerű formájában, amit apostoli hitvallásnak nevezünk. A hit oktatásának egyik fő, talán a legfőbb igyekezete volt a hitvallás megtanítása és magyarázata, de a megkeresztelteket bevezették a szentségek titkába is. Nekünk is feladatunk a szentségek bemutatása és sokszor a felkészítés is a szentségek felvételére. De döntő kérdés az is hogy a keresztény ember közvetlen kapcsolatban legyen az Istennel. Ezért tanuljuk meg és magyarázzuk a Miatyánkot.

Hitünk azonban nem csupán meggyőződés és imádság, hanem alakítja is az életünket. Ezért a kezdet kezdetétől érvényesnek tekintette és tanította az egyház a tízparancsolatot, mint az erkölcsi élet alapját.

3. De hitünk nemcsak bizalom és igazságtartalom, hanem egyben Isten kegyelmi ajándéka is. A hit cselekedete, a hit elfogadása valódi emberi cselekedet értelmi belátás és akarati döntés. Ugyanakkor nem pusztán emberi valóság. Isten kegyelme és segítsége is szükséges hozzá. Aki tehát a hitet átadja, oktatja, közvetíti, az nem csupán a bizalom magatartását és a tudásanyagot adja át, hanem a kegyelem eszköze is. Ezért fontos, hogy imádkozzunk egymásért, a saját munkánkért, főleg pedig azokért, akiket a hitre oktatunk. Ha mindezt hozzáértéssel és szeretettel tesszük, akkor az életünkben diszkréten megjelenik az öröm, anélkül hogy önmarcangoló módon örökösen azt vizsgálnánk, hogy örülünk-e eléggé a saját feladatunknak és sikereinknek.

4. Manapság sok helyen elterjedt egy téves felfogás, mely szembeállítja egymással az úgynevezett „dogmatikus egyházat” és az úgynevezett „szociális, segítő egyházat”. Pedig az egyház egyetlen, ahogy a hitvallásban is mondjuk. Világosan megfogalmazott, tiszta hit nélkül a puszta társadalmi, karitatív tevékenység kiüresedik és belesimul a mai világ sokszor nagyon anyagi és bürokratikus szervezeteinek sorába, és enged annak a kísértésnek, hogy az emberek legmélyebb és személyes lelki problémáit is pusztán pszichológiai kérdésnek tekintse.

Ha viszont részletesen és pontosan ismerjük egyházunk hitét és szeretettel el is fogadjuk azt, akkor ebből önfeláldozó, szolgáló szeretet fakad, és egy különleges éleslátás, amely felismeri a Szentlélek indításait egyén és közösség életében. Ezért lehet azt mondani, hogy a 21. századi katolicizmus evangéliumi katolicizmus kell, hogy legyen, vagyis a Szentírás és a hit világosságában a Szentlélek vezetésével kibontakoztató személyes, imádkozó és tevékeny magatartás.

5. Ennek az új típusú és egyben őseredeti katolicizmusnak a követei a mai katekéták. Látjuk és értékeljük, hogy a katekéták, egyházmegyénkben is ott állnak az igehirdetés élvonalában. Találkoznak azokkal a hittanos gyerekekkel, akik még nem nyerték el a keresztséget, nem voltak elsőáldozók, bérmálkozók. A fiatalabb gyerekek keresztségi felkészítése gyakran – és nagyon helyesen – történhet az elsőáldozásra készülők csoportjában. Erre a Hitoktatási Felügyelőségünk már adott is ki segédanyagot. Használjuk ezt bátran. Ne támasszunk különleges feltételeket, hiszen Ferenc pápa tavaly novemberben a magyar püspökök ad limina látogatásán is hangsúlyozta, hogy gyerekek kereszteléséhez semmilyen különleges feltételt nem szabad támasztani például a szülők házasságának rendezettsége, vagy testvérek templomba járása tekintetében.

Kedves katekéta testvérek, tudjuk és tapasztaljuk, hogy az iskolai hittanórától a templomig hosszú és nehéz az út. De ismerünk kiváló példákat, amikor a katekéta tud énekelni vagy zenélni esetleg valamilyen kántori ismeretekkel is rendelkezik és a hittanosokból kórust szervez, akik részt vesznek a vasárnapi szentmisén valamelyik közeli templomban. Ez természetesen már lelkipásztori kisegítői tevékenység, amely külön megbecsülést érdemel.

Szívből kívánom, hogy mindannyian örömmel végezzük ezt a fontos szolgálatot és munkánkat Isten áldása kísérje.

* * *

A katekéták napján adták át első ízben a hitoktatói szolgálat elismerésére alapított Canisius-díjat. Bronz fokozattal méltatják az adott évben a katekétai tevékenység tíz, ezüst fokozottal húsz, arany fokozattal harminc évét. Idén a díj bronz fokozatát két katekéta – Dudásné Szilágyi Márta és Szita Rita Marianna – vehette át Erdő Péter bíborostól és Bárány Béla atyától. 

Kató-Bellavics Ágota a hitoktatási iroda által felkínált lehetőségeket ismertette, a katekétákat támogató csoportos szupervízió, valamint a személyes elakadásban segítséget jelentő egyéni lelkigondozás lehetőségét. Felhívta a figyelmet arra, hogy továbbra is kérhető a mentori támogatás és hívható a pedagógiai szakszolgálat is. Elmondta továbbá, hogy a jövőben kérhető az asszisztensi szolgálat is, melyben pedagógus, pszichológus áll a katekéta mellé, amikor egyedül nem boldogul az osztályban. Az ebben közreműködő asszistenseket, akár egyetemi hallgatókat várja a felügyelőség.  

A kiscsoportokban tartott csapatépítő gyakorlat szervezettsége mutatta a felügyelőség munkatársainak jó felkészültségét, kiváló együttműködését. A körülmények nem voltak ideálisak, egy hosszú teremben kellett leültetni kiscsoportokban a résztvevőket. A beszélgetés egy-egy csoportmottó összerakásával kezdődött. A tagok a kapott szavakból állítottak össze egy-egy buzdító, bátorító üzenetet. A csoportban a megosztás egyszerre volt személyes és kérdezett rá a katekétai küldetés megélésére, annak lényegére.

A résztvevők egy-egy nyári élményük megosztásával ismerkedtek, majd azt vették számba, milyen erőforrásokkal indulnak neki a tanévnek, visszaemlékeztek pályájukon megélt örömökre, és megfogalmazták, miként értelmezik küldetésüket, és milyen gyümölcsöket remélnek a tanévtől. A megosztást sajátos szertartás, egy modern, a katekéták napjának mottója – „…táplál minket a búza legjavából” – köré épített paraliturgia zárta: középen nagy vázákban kalászokat helyeztek el, ezekbe állították be az egyes csoportok a maguk „mottóját”, a tagok által kapott szavakból összeállított, buzdító, bátorító üzenetet. Egy-egy ilyen mondat elhangzását ének követte.

„Nem vagyunk magánzók, megragadunk minden lehetőséget, hogy megéljük és építsük a közösséget” – búcsúzott Bárány Béla a résztvevőktől, megfogalmazva sokak érzését. milyen fontos ennek a közösségnek a megélése – az ünneplésben, a találkozásban, a beszélgetésben, imában. Így merítve erőt és lendületet a tanév kihívásaihoz.

Az ünnepi együttlét közös ebéddel zárult.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír