Hogy megfogják a ruhánk szegélyét – Palánki Ferenc előadása az Eucharisztiáról Debrecenben

A debreceni programsorozat keretében havi rendszerességgel találkoztak a különböző közösségek Tóth László plébános szervezésében. A programot minden alkalommal az irgalmasság rózsafüzérének eléneklésével kezdték, majd szentségimádás és tanúságtételek következtek. A kötetlen beszélgetéseken a távolabbi településekről érkezők is megismerkedhettek egymással. Végül szentmisével zárták a programot.

Palánki Ferenc megyéspüspök előadásában utalt az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszus jelmondatára: Eucharistia vinculum caritatis – Az Oltáriszentség a szeretet köteléke. Ez a kötelék hozza létre a Krisztus-központú közösségeket, amelyekben mindenkinek van helye, szerepe. A szentmise nem egy magánesemény, nem baráti társaság találkozója, hanem nyilvános jelenlét, amelyre minden ember meghívást kap.

Az egység Isten nagy ajándéka. Ugyanabból a kenyérből, Krisztusból eszünk, aki létrehozza és fönntartja a közösséget. A püspök Jean Vanier A közösség című könyvében olvasta: egyszer egy misszionárius hittanórát tartott kanadai őslakos gyerekeknek. Azt mondta, hogy aki a kérdésére elsőként válaszol, ajándékot kap. Erre a gyermekek kört alkottak, megbeszélték a választ, és egyszerre kiáltották a megoldást. Milyen szép ez a kép! Jézus Krisztus szeretetajándéka arra tanít bennünket, hogy nekünk nem különbnek kell lennünk a másik embernél, hanem olyan szentnek, amilyen szent maga az Isten. Ez saját erőből nem megy, az Élet Kenyere, vagyis maga Jézus Krisztus táplálja ezt bennünk. Nem az önmegvalósítás kell hogy lebegjen a szemünk előtt, hanem a szeretet, ami által másokért akarunk élni, együttműködve az isteni kegyelemmel.

A püspök arról is szólt, mire kell figyelnünk a szentségimádáskor: amikor letérdelünk az Oltáriszentség előtt, megvalljuk a hitünket, azt, hogy abban a kicsiny kenyérben a végtelen Isten van jelen.

Isten úgy szeret minket, hogy értünk adta egyszülött Fiát. Istennek a végtelenséget kellett átlépnie, hogy ember legyen, tudjon szenvedni, velünk községet vállalni. Bennünk van a vágy, hogy ő velünk legyen. Az emmauszi tanítványok így kérték őt: „Maradj velünk, Urunk...” – és örökre itt maradt a kenyér és a bor színében.

Amikor letérdelünk az Eucharisztia előtt, megmutatjuk azt is, hogy ő ad értelmet az egész világegyetemnek és a legkisebb létező teremtménynek is, az egész történelemnek és a legrövidebb életnek is. Mindennek van értelme, mert Jézus Krisztus mindenkit megváltott. Szükségünk van a szentségimádásra, hogy erőt merítsünk, feltöltődjünk szeretettel, igazsággal, békével, mert aki előtt letérdelünk, az nem tipor el bennünket, hanem végtelen jóságával alakít, formál és képessé tesz az Istennel való egységre és az egymással való közösségre.

Palánki Ferenc idézte Szent II. János Pál pápát, aki arra is figyelmeztetett, hogy ne sajnáljuk az időt az imádásra, mert az a felebarát iránti cselekvő szeretet iskolája is. Szent Ágoston erről így írt: „Az idő alatt, míg imádkozunk, feltöltődünk olyan szeretettel, hogy képesek leszünk Istent önmagáért, egymást pedig Istenért szeretni.”

Amikor Jézus az Írásra emlékeztette az emmauszi tanítványokat, így szólt: „Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26) Nekünk is így kell gondolkodunk. Ha bántás ér, meginog a hitünk, azt gondoljuk, Isten megbüntetett bennünket. Szeretteink elveszítése különösen fájdalmas, de életünk minden napján, a fájdalomban is velünk van Isten. Sokszor a napi kudarcainkban, sikertelenségeinkben nehezen tudjuk ezt elhinni. Mennyire élő a hitünk? Menyire tudjuk ezt elfogadni? Panaszkodunk, hogy elhagyott bennünket Isten, pedig benne élünk, mozgunk és vagyunk.

„Nézzétek, hogy szeretik egymást!” – írta a keresztényekről Tertullianus. Hogyan mutatnak ránk ma? – tette fel a kérdést Palánki Ferenc. – Az istenhívők hitelességéről az Ószövetségben is olvashatunk: „Ezt mondja a Seregek Ura: Azokban a napokban egyetlen júdai ruhája szegélyét tíz különböző nyelvű ember fogja majd meg, és kéri: »Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!« (Zak 8,23). Mennyire látszik meg rajtunk, hogy mindennap magunkhoz vehetjük őt, egyesülhetünk vele? Ma azt tapasztaljuk, hogy nem figyelnek ránk, nem „kapaszkodnak a ruhánk szegélyébe”, és nem mondják az emberek, hogy velünk szeretnének lenni, mert látják, velünk van Isten. Ezt csak hiteles élettel tudjuk elérni, amely a szentáldozásból, a Krisztussal való egyesülésből táplálkozik. A püspök ugyanakkor figyelmeztetett: hiába áldozunk naponta, ha az nem látszik meg a viselkedésünkön, az emberekkel való kapcsolatunkon, a nyitottságunkon, a kedvességünkön, jóságunkon.

A szentmise a legszentebb áldozat, legszentebb imádságunk. A megyéspüspök Szent II. János Pál pápa egyik gondolata alapján rámutatott: olyan kereszténységre van szükségünk, amely mindenekelőtt az imádság művészetében tűnik ki. Az imádság nem szövegek elmondása csupán, hanem kapcsolat.

A szentmise olyan imádság, amelyben az egész életünk mutatkozik meg. Bűnbánattal kezdődik, majd meghallgatjuk Isten igéjét, mely által megvilágosodik értelmünk, majd részt veszünk személyes áldozatunkkal az áldozati liturgiában, szentáldozáshoz járulunk, egyesülünk Krisztussal. Amikor a pap bemutatja a szentmisét, és a hívek hozzáteszik a saját életáldozatukat, jelenvalóvá teszik Krisztus áldozatát. Amikor pedig elindulunk a templomból a világba, Krisztus „áldoz föl” bennünket a hétköznapokban. Ezért is imádkozzuk: „Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá”. Jézus feláldoz bennünket – nem azért, mert fájdalmat akar okozni, hanem mert azt akarja, hogy rajtunk keresztül jelenjen meg Isten országa.

Amikor az Eucharisztiát magunkhoz vesszük, ehhez kapunk igazi, örök táplálékot. Megtört kenyérré kell válnunk, mint Krisztus teste, hogy szétoszthatók legyünk, ahogyan Krisztus szeretete is szétosztható. Nekünk is így kell megtöretnünk.

Jézus arra hív bennünket, hogy szeretetközösségben szolgáljuk egymást. Szolgálatunknak pedig legyen meghívó ereje, hogy „megfogják a ruhánk szegélyét”, mert hallották, hogy velünk van az Isten.

A Palánki Ferenc előadásáról szóló beszámolót teljes terjedelmében ITT olvashatják.

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Kovács Ágnes

Magyar Kurír