Idén is Leányfalun szervezték meg az állandó diakónusok találkozóját

Hazai – 2017. október 16., hétfő | 14:35

Október 12. és 14. tartották a magyarországi állandó diakónusok és házastársaik, a diakonátus iránt érdeklődők ITT (Imádság, Tanulás, Találkozás) találkozóját és továbbképzését a leányfalui Szent Gellért Lelkigyakorlatos Házban. A szombati szentmise főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt.

Erdő Péter bíboros, prímás a diakónusoknak tartott szentmisén, október 14-én Leányfalun elhangzott homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Kedves diakónus testvéreim!

Ősi gyakorlathoz tért vissza a Katolikus Egyház, amikor a II. vatikáni zsinat után újra bevezette az állandó diakonátust, vagyis lehetővé tette, hogy az egyházi rend szentségének diakónusi fokozatát ne csak papságra készülő fiatalok vehessék fel, hanem olyan emberek is, akik egész életükben diakónusként kívánnak szolgálni. Ezzel azonban felmerültek az összes régi kérdések is. Ezek között szerepelt, hogy mik a diakónusok legfőbb feladatai. Találunk erre utalást a szentelés liturgiájában. Találunk újszövetségi emlékeket a jeruzsálemi közösség életéből, amikor a heteket arra választották ki, hogy az asztal szolgálatát lássák el, elsősorban azokban a közösségekben, amelyek a görögül beszélő zsidók körében alakultak (vö. Ap Csel 6,1–6). Ott fő feladatuknak a szegénygondozást nevezték, mégpedig annak a munkának az irányítását (Ap Csel 6,3). Tehát ebben a vonatkozásban vezető szerepet bíztak rájuk.

Magában az Újszövetségben találkozunk azonban azzal, hogy a hit hirdetése, a hit igazsága melletti érvelés is fontos szerepet kapott az életükben. István például, akit a felsorolás első helyen említ, éppen a hitről való ragyogó tanúságtétele miatt szenvedett vértanúságot. Fülöpről pedig azt olvassuk, hogy a Szentírást magyarázva megtérítette és megkeresztelte az etióp udvari tisztviselőt.

A diakónusok tisztsége azonban, konkrét szerepük az egyes közösségekben más források fényében is megvilágosodik. Nem egy olyan elvont meghatározás alapján jött létre ugyanis az Egyházban ez a küldetés, amiből a konkrét szerepeket levezették volna, hanem ellenkezőleg. A közösségek gyakorlatában merült fel számos olyan funkció, amely a diakónus személyéhez kapcsolódott. De milyen volt az első keresztény közösségek öntudata és milyen volt a felépítésük? Jézus tanítványai magukat választott népnek, királyi papságnak, szent nemzetnek vallották (1 Pt, 2,9; vö. Iz 43, 20–21; Ez 19, 6). A legkorábbi gyülekezetek tagjai szinte természetes közvetlenséggel követték a zsinagógai közösségek számos szokását és jellegzetességét. Ebből a környezetből vették át magát a Szentírást, de azt a szokást is, hogy zsoltárokat és himnuszokat imádkoznak közösen, hogy a gyülekezetben felolvasnak a Szentírásból, mégpedig rögzített rend szerint meghatározott szent szakaszokat. De a keresztények körében hamarosan a régi választott nép szent könyveihez az Újszövetség írásai csatlakoztak. Természetesen a szent könyvek fogalmát is a korábbi liturgikus élet példájából kiindulva alakították ki. Tehát elsősorban azt kérdezték, hogy mely könyveket kell vagy szabad felolvasni a gyülekezetben. Ez az igény alakította ki a Szentírás keresztény kánonját.

Az első keresztény közösségek nagyrészt szinte spontán módon átvették az általuk ismert zsinagógai közösség számos intézményes formáját is. Sok közösség élén állt vének tanácsa, vagyis presbitérium. És sok helyütt, szinte mindenütt ismert volt a közösségben a hazan ha keneszet alakja is, aki a gyülekezet liturgikus életét vezette, és akit a görög nyelvű zsidóság diakonosznak nevezett. Mik voltak a feladatai? Például ő vitte ünnepélyes menetben, magasra emelve a Szentírás tekercsét a tóraszekrénytől a felolvasó állványra. Ő vezette a közös imát és éneket. Ő hívta fel, mintegy akklamációval a közösséget az együttes cselekvésre az istentisztelet során. Ő volt az, aki meghirdette az ünnepeket. Ehhez hozzátesszük, hogy az első században, különösen Jeruzsálem pusztulása előtt, kivált Palesztinán kívül, még egyáltalán nem minden gyülekezetben volt rabbi. Viszont a zsidó közösségek számára a Római Birodalom is, ugyancsak a Jeruzsálem pusztulásával végződő konfliktusig, elismerte az etnikai önkormányzatot a civil közigazgatás és bíráskodás számos területén. Ennek a civil önkormányzatnak az élén állt a rós ha keneszet, a közösségi elöljáró, akit néha a zsinagóga elöljárójaként is emlegetnek. Csakhogy a zsinagógán sem csupán az épületet értették, hanem éppenséggel magát a közösséget. Ennek a világi jellegű vezetőnek a szerepét bizonyos vonásaiban a keresztény közösség püspöke látja el. Ő az például, aki a legkorábbi századokban is (de a III. században már egészen biztosan) a bírói tevékenységet végzi.

A liturgikus életben viszont az Eucharisztia és a szentségek kiszolgáltatásának vezetése, meg a tanítás a püspök hivatásához tartozik. A diakónus azonban kulcsszereplő marad. Ha ma ünnepélyes menetben azt látjuk, hogy a diakónus magasra emelve viszi a misekönyvet vagy az evangéliumos könyvet, óhatatlanul eszünkbe jut a gesztus ősi volta. Amikor a diakónus a szertartás során felszólítja a hívő közösséget: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” vagy záró felkiáltással hivatalosan befejezi a liturgikus cselekményt: „A szentmise véget ért, menjetek békével!”, akkor újra csak ez az ősi feladat villan fel szolgálatában. Amikor pedig – ahogyan a szertartás rendje kívánatosnak tartja – a diakónus énekli a húsvéti gyertya öröménekét vagy pontosabban a Praeconium paschale-t, vagyis a keresztény pászka, a húsvét ünnepének meghirdetését, újra csak ez a fontos szerepkör rajzolódik ki.

A Római Egyházmegyében még ma is állnak olyan régi kisebb templomok, amelyeknek diakonia a neve. Hajdan diakónusra bízott keresztény imaházak, istentiszteleti helyek voltak ezek. Mindmáig a diakónus bíborosok ilyen templomokat kapnak címtemplom gyanánt. És valóban, a közösség ünnepélyes liturgikus imádságát, a zsolozsmát, a szentírási szakaszok felolvasását és magyarázatát tisztségének eredeténél fogva teljes joggal vezeti a diakónus. Márpedig az egyház közös imája, a liturgia sajátos minőséggel rendelkezik, mert Krisztus és az Egyház cselekszik benne. Ha hajdan úgy tartották, hogy a magánimádságtól eltérően a liturgikus imához tíz ember részvétele szükséges, keresztényként örömmel olvassuk Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok köztük” (Mt 18,20).

Ha örömmel és tudatosan valljuk, hogy a diakónusoknak kitüntetett küldetése van az egyházi szeretetszolgálat területén is, mégis tudatában kell lennünk annak az őseredeti igazságnak, hogy a diakónusnak vezető szerepe van a liturgikus életben. Ezért olyan fontos, hogy a diakónusok jól ismerjék liturgikus szerepüket, és szeretettel, méltósággal tudják ellátni ezt a feladatot, amely igen nagy jelentőségű a ma és a holnap egyháza számára. Ámen.

* * *

A találkozó második napján, október 13-án, pénteken, Török Csaba teológus, egyetemi tanár, A diakónus a hit tanítója és hirdetője az egyház és a társadalom peremén címmel tartott előadást. Török Csaba a meglévő egyházi dokumentumok (Az állandó diakónusok képzésének szabályai, Az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriuma) és Ferenc pápa apostoli buzdításai alapján, azokat új szemszögből bemutatva, arra biztatta a jelenlévőket hogy reflektáljanak a diakónus küldetésére, szolgálatának vonásaira, a mai világgal való kapcsolatára, az azzal való érzékenységre, és ennek nyomán megélve hivatásukat, a lelkipásztorkodás útján induljanak el a „perifériák” felé.

Forrás: Esztergom–Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Lauer Tamás

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria