Itt vagyok, mert hívtál – Imatábor gyerekeknek Homokkomáromban

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az „Isten hozott!” felirat előtt busz áll meg. Fehér pólóba öltözött gyereksereg fogad nagy ovációval kék és piros pólót viselő kisebb-nagyobb gyerekeket, fiatalokat és autókkal érkező vendégeket, köztük Varga László kaposvári megyéspüspököt. Közben a másik oldalon táncpróba zajlik. Nagy a készülődés. A huszadik, jubileumi imatáborra gyűlnek össze a három helyszínen táborozó, különböző korosztályú csoportok. A fehérek, a homokkomáromi felsősök, a kék galamboki alsósok és a piros garabonci gimnazisták. „Itt vagyok, mert hívtál engem” – hallotta meg a jubileumi mottót több mint kétszáz gyerek.

A templom előtt körbeállják a feszületet és a mellette felállított, mindhárom tábort jelképező zászlót. Hangos éneklés közben vonják fel – ez a jubileumi ünneplés nyitánya.

Érezhető, hogy valami nagyon különlegesbe csöppentünk bele, rögtön a dolgok közepébe. A részleteket, az „imatábor” titkát a résztvevőkkel, szervezőkkel beszélgetve fokozatosan ismerjük meg.

A templomban megkezdődik a szentmise. a bevonuló asszisztencia hosszú sorában a főcelebráns, Varga László püspök; számos paptestvér, köztük Rumszauer Miklós atya, a tábor vezetője. Ott vannak a menetben a táborban részt vevő kispapok és a korcsoportokat vezető házaspárok, valamint két különleges vendég, Gabrielle és Alfred Marx. Ők az az elzászi házaspár, akiknek a „francia mag” elültetését és nevelődésének támogatását köszönhetjük. A szentélyben bal felől a házaspárok, jobb felől a pap- és kispaptestvérek.

A gyerekek piros, fehér, kék pólóikban – jelképes köszönet a franciáknak – hangosan énekelnek; a templom zeng örömteli éneküktől. A zenészeket Németh Emília, Memi, a tábor egyik „lelke” instruálja. Egyszerű, mindenki által jól énekelhető, mozgással is kísért animációs dalok. Ez is az imatábor különlegessége. 

Szentbeszédében Varga László atya a lényegre tör: „Akartok tanítványok lenni, vagy maradtok időnként templomba járó, fohászkodó, hálát adó fiatalok?” – szólítja meg a táborlakókat. Arról beszél nekik, mennyire fontos, hogy az emberen meg is látszódjon, hogy Krisztus követésére tette fel életét. „A világot nem érdekli, mi történik egy szentmisén, de az igen, hogy ti mit tesztek két mise között” – fogalmazott.

Illés és Baál prófétáinak találkozását mesélte el a gyerekeknek, és párhuzamot vont az ő életük és Illésé között. Leírta a négyszáz próféta és Illés versengését azon, hogy kinek az istene fog tüzet adni. Illést hite segítette meg – hit abban, hogy Isten az egyetlen Úr, és meg fogja hallgatni kérését. Csendben imádkozott, és tűz hullott alá az égből. Aztán mégis menekülnie kellett. Csoda történt, mégis bajba került. Nem értette. Isten pedig csak akkor sietett a segítségére, amikor összetörve nem tudta már, mit tegyen. Így van ez a mi életünkben is. „Ha elérjük saját mindenhatóságunk határát, akkor lép Isten.”

A püspök ezután Illés és Isten találkozásáról beszélt, annak átgondolására kérve a gyerekeket, megélték-e már ők is ezt a találkozást. Arra hívta fel a figyelmet: Isten nem a viharban, nem az égzengésben, hanem a susogó szélben szólt a prófétához. Nekünk is a csendben válik hallhatóvá hangja, de segíthet minket a találkozásban Isten igéje, az Oltáriszentség, de a szükséget szenvedő megsegítése is. Arra biztatott: a Szentírást olvasva kérjük a Szentlélek segítségét, hogy szeretettel tudjuk olvasni a leírtakat.

A szeretet meg tudja változtatni a szavak súlyát – mutatott rá, végül pedig megismételte szentbeszéde alapkérdését: „Akarsz-e tanítvány lenni? Ha igen, kezdj beszélni hitedről. Aki szeret téged, meg fog hallgatni.”

A szentmisét zárva énekek következtek. „Mindnyájan együtt dicsérjük Istent, az ő gyermekei vagyunk. Örvendezzünk, ó je!” – zengett a templomban.

A gyerekek üzenhettek a jövőnek. Időkapszulában helyezték el soraikat, és a szentmisét követően elásták a templom melletti kertben. Húsz év múlva fogják felnyitni. A vezetők meghívtak minden résztvevőt, legyenek itt húsz év múlva a felnyitáson. Ezt tánc követte: egy sokakat megmozgató, koreografált összeállítás, a gyerekek egyik igen kedvelt tevékenysége.

A jubileum visszaemlékezésekkel, tanúságtételekkel folytatódott. Megszólaltak többek között a korcsoportok vezetői, a kispapok, a francia házaspár, Rumszauer Miklós atya és a zalaegerszegi imatábor képviselői. Különleges pillanat volt Memi, Inci és Katica tanúságtétele. A nagymama, lánya és unokája tettek tanúbizonyságot arról, hogy a kezdeményezés generációkat kapcsol össze. Egymásra épülnek, húzzák egymást.

Rumszauer Miklós, Németh Emília, Alfred Marx a feleségével számoltak be a tábor életéről.

1997-ben a francia Marie Helen asszony tett látogatást Nagykanizsán barátnője, Vásári Jánosné kíséretében. A magyar egyház élete iránti érdeklődése vitte el Rumszauer Miklós atyához, aki akkor Nagykanizsán szolgált. Miklós atya találkozásukat leírva egy csodáról számolt be: a francia vendéggel folytatott beszélgetésre összegyűlt a közösség, mikor kiderült, nincs közös nyelv. Miklós atya csak köszönni tudott franciául, Marie Helen pedig egyetlen szót sem beszélt magyarul. De ez nem derült ki a jelenlévőknek, mert Miklós atya azt vette észre, folyékonyan tolmácsolja a francia beszédet, Marie Helen pedig az atya minden, magyarul feltett kérdését értette. Pünkösd napjaiban zajlott a beszélgetés, Miklós atya ekkor ismerte meg a francia imaiskola kezdeményezést. „Ha csodát tett Isten, szándéka van vele. Ha a francia egyházban ilyen gyümölcsök teremnek az imatábor hatására, akkor ez nálunk is így lesz. Ha a francia gyerek tud napi három órát imádkozni, akkor a magyar is.” A gondolatot tett követte, Miklós atya meghívta a stábot. Képviseletében egy francia házaspár, Gabrielle és Alfred Marx érkezett Magyarországra, hogy az aktívan közreműködő „Magvető” közösséggel elindítsák az első imatábort. Ez 1997-ben történt. Azóta már húsz tábort tartottak, és az egykor gyerekként résztvevők egy része ma csoportvezető, sokan pedig már saját gyerekeiket küldik táborozni. Papi hivatások kibontakozásához is hozzájárult az imatábor.

A táborban mindennap van szentmise, tartanak szentségimádást, van bűnbánati liturgia, élő rózsafüzér, keresztút, „kezek imája”, zarándoklat. A program gerince a Szentírás egy-egy szakaszáról folyó csoportbeszélgetés. A feldolgozás naponta változó módszerrel történik. Ezt csoportvezető irányítja, és a beszélgetést egyéni „feldolgozás” – 5-10 perc imaidő – követi. Magyarországon a svéd módszert követik, mellyel Tarjányi Béla professzor, a Szent Jeromos Társaság elnöke ismertette meg a csoportvezetőket. Ez a Szentírás közösségi tanulmányozásának módja; nagyon hatékonynak bizonyult a gyerekek között.

A feldolgozás-elmélkedésben a gyerekek rögzítik, majd egymással is átbeszélik, amit önmaguk számára megfogalmaztak, megértettek, kérdésként feltettek. A szentmise a közösséggel való megosztás helye, ahol nem az atyák prédikálnak, hanem a gyerekek feltehetik kérdéseiket, elmondhatják meglátásaikat, és az atya ezekre válaszol. „A gyerekek tiszta lelkéből kincsek kerülnek elő” – mondta Miklós atya.

Egy másik imamód a kézművesség, melyet elnevezése, a „kezek imája” is kifejez. A kéz dolgozik, a lélek imádkozik. A gyerekek képesek síri csendben dolgozni, megélve a bensőséges kapcsolatot Istennel, miközben kezük alatt formálódik az anyag. „A rendezetlen anyagba rendet vittél. Társteremtő lettél” – biztatja a gyerekeket Miklós atya. Majd a mindennapi élet és a spiritualitás között kapcsolatot teremtve hozzáteszi: „Ez történik akkor is, amikor rendet raksz otthon az asztalodon, szobádban.”

A táborban sok vidám program is van. Bátorságtúra, fürdés, esti együttlétek játékkal, tánccal, beszélgetéssel. Volt „Csillag születik”, benne tánc, ének, paródia. „Mi örömteli lelkek vagyunk, az örömhír vivői” – mondja Memi. De amikor néhány felsős lányt a programokról kérdezek, Léna, Anna, Sára és Veronika a szentségimádást emelik ki. „Szép volt a zene. Mindenki kiment, könyörgést mondott, letérdeltünk az oltárhoz. Megköszöntük, hogy itt lehetünk, hálát adunk a családunkért, barátainkért, kértük a betegek gyógyítását.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír