Jeleket keresünk – A találkozó, amely mélységekbe hív

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Amikor megérkezünk, éppen kisüt a nap, és éppen a domboldalon álló templomot világítja meg. Aztán újra beborul, aztán újra kiderül. De végül a nap győz. Az út mellett sátrak alatt sok-sok könyv, de senki sem nézegeti őket. Panaszkodik is az árus úr, hogy míg régen kapkodták a könyveket, manapság már legtöbbször csekély az érdeklődés. Sajnos sokszor még a fiatal papok körében is, akik könyvek helyett az internetről merítenek ihletet a prédikációikhoz. Ám ez még csak az első nap, és annak is csak az első óráiban járunk, s mivel a találkozó alapítója, a vasmisés Kerényi Lajos atya sok-sok könyvét is kitették a ponyvára, a forgalom a következő napokban bizonyára még javul majd.

A regisztrációs sátor is elég csendes, a munkatársak mögött fehér, zöld, rózsaszín, sárga és narancssárga, sötét- és világoskék mintapólók vannak felaggatva; fentről, a templom mellől hangos zene- és énekszót hallani, a felfelé vezető lépcső aljában nagy tábla a kegyhely történetéről, és a vak kislányról, aki a XVIII. században itt nyerte vissza a látását. Odafent gyönyörű panoráma tárul az érkező elé, két fiatal kártyázik a mellvéden ülve.

A templom mögötti füves tér még jórészt üres. Kellemesen „önszerveződőnek” tűnik az esemény, a szabadság légköre lengi be. Nincsenek vezényelt, együtt mozgó csoportok: itt mindenki csak önmagát képviseli. Talán ez az oka, hogy a kitűzött időpontra: háromra, amikor Lajos atya nyitóbeszédét kezdené, feltűnően kevesen gyűlünk össze. A jubiláns alapítót Galo Gábor, az egyházmegye ifjúsági referense konferálja be. – Kaptunk jelet – kezdi az idei találkozó mottójával –, például Egerszalók nagy jelét, és a hűség, kitartás jelét Lajos atyától, aki idén már harmincnegyedszer vesz részt a találkozón – hangsúlyozza.

Lajos atya is a kezdetekről beszél elsőként: arról, amikor 1982-ben Nagymaros mintájára Kelet-Magyarországon is ifjúsági találkozót hirdettek. – Akkor, az első alkalommal is körülbelül ennyien voltunk, mint most – teszi hozzá –, a mostani hullámvölgyet talán a vizes vébé okozza, mert korábban egy-kétezres tömegre is sokszor volt példa. – Lelkesen vagy sehogy – folytatja –; az a lényeg, hogy aki itt van, teljesen adja bele magát, és teljesen őszinte legyen magához. Nézzen magába, akarjon és merjen önmagával szembesülni. Például azzal, hogy szerethető-e vagy undok, hogy milyen a lelke mélyén, igazán, valójában.

Jeleket keresünk, jeleket adunk. Jeleket kell adnunk, ha hitünkről kérdeznek bennünket. Ha Istennek a világba teremtett jeleire nyitottan élünk, mindig jó válaszokat fogunk tudni adni. Egy ilyen jel a mosoly. Sokszor látni fásult arcokat – mi alakítsuk a környezetünket sok-sok mosollyal.

A nyitóbeszéd után másfél órás kiscsoportos beszélgetés kezdődik, tizenkét csoport alakul. Köztük sétálgatva szembesülök a csoportvezetők által alkalmazott különféle módszerekkel: van, ahol együtt beszélget az egész csoport, máshol kettesével, pár méterre elhúzódva a többiektől – az egyik csoport a templomban ezt a megoldást választotta. Szívderítő látvány, ahogyan a padokat megtöltve, egymás felé fordulva ülnek a beszélgetőpárok, a sokszólamú kórus. Jólesik a sok kedvesség, egymásra figyelés, nyitottság jeleivel szembesülni, bármerre is nézünk.

Kezdettől feltűnő a nővérek, három-négy rend képviselőinek jelenléte. És az is, milyen szépen „elvegyülnek” a fiatalok között, mennyi barátnőjük van itt. Akármerre járok, beszélgető vagy csoportokban részt vevő nővérekkel találkozom. Ágit, a Don Bosco-nővért is jó hangulatú beszélgetéstől vonom el rövid időre. Szolgálatból van itt, de minden szolgálat feltöltődést is jelent a számára, mondja. Fontos, hogy a fiatalok egyaránt találkozhassanak egyházi személyekkel és családokkal, hogy mintákat kapjanak, és megtapasztalják: tele az egyházi közösség kosarazó, pingpongozó, focizó vagy csocsózó, vagyis belevaló, életvidám nővérekkel, akikhez bátran fordulhatnak a kérdéseikkel. Akik a barátaik lehetnek.

Nemegyszer találkozott már nehéz helyzetű, sőt deviáns fiatalokkal, és úgy tapasztalta: nekik is vannak álmaik, és szeretnék, ha hinnének bennük, ha nem mondana le róluk mindenki. Ha ezt a bizalmat megkapják, általában szárnyakat kapnak az élethez, búcsúzik nagy mosollyal.

* * *

Misére készültünkben összefutok Füleczki Istvánnal, az egri Jézus Szíve-plébánia káplánjával. Zenekarával érkezett, amelyben ő maga klarinéton és szaxofonon fog közreműködni a misén. Kísérletezők, meséli, és egyik tagjuk révén, aki élt Spanyolországban, a spanyol dallamvilágot is bele-belecsempészik a liturgiába; saját számaik is vannak már.

A mise kezdetén Lajos atya a magyar ifjúságért imádkozik, prédikációjában pedig ismét a jelekről beszél: hétköznapi gesztusainkról, kézfogásról, ölelésről, amelyek azonban a lélek mélyéről hoznak üzenetet.

Legyetek szerethetők, kéri, majd csendesen, önironikusan hozzáteszi: „Lajos atya, te is!”

A legkisebb gyerekek közben a domboldalon füvet gyűjtenek, madárfészket készítenek és apró sátrakat építenek.

„Uram, jó nekünk itt lenni!”

A találkozó negyedik napján, pénteken lesz Kerényi atya vasmiséje; szombaton este nyolckor Ternyák Csaba egri érsek, vasárnap fél tizenegykor Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi püspök mond misét.

A szalóki találkozó programja ITT érhető el.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír