Jézus, a pedagógus – Egyházmegyei évnyitó Egerben

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Eger augusztus 29-én a pedagógusok városa. Ez már a bazilika-közeli kávézókban érzékelhető, mert – hiába van hétköznap délelőtt – egyikben sem lehetne leejteni egyetlen gombostűt sem. Erzsike, kolléganőm régi ismerőse, aki a kapu felé vezető lépcsőn ülve gyűjt adományokat, az áradó tömeget szemléli várakozóan, hol szégyenkező mosollyal, hol keserűen, de közben az isteni gondviselésről beszél nekünk. Amikor az érkezők közül valaki felismeri, sőt még egy ezrest is kap, mintha kicserélték volna. „Nem csak a pénz miatt – mondja –, hanem mert jólesik, ha nem néznek el a fejem felett.”

Az egyházmegyei pedagógusok évnyitójára érkeztünk, több mint 1800 meghívott társaságában. Itt ma nemcsak hogy minden pad tele van, hanem az összes üres teret székekkel pakolták tele, hogy mindenkinek jusson hely. A széksorok közötti járaton épphogy csak elférünk, amikor az oltár felé tartunk. Óriási az alapzaj, a zsibongás, ami ekkora tömeg esetén természetes. Én némi csúfondárossággal mégis arra gondolok, hogy gyerekekre hasonló esetén valószínűleg rászólna egy tanár... Juhász Ferenc plébános, az iskolai főhatóság elnöke, a mai program „szóvivője” nagyon udvariasan ugyan, de kéri is a figyelmet, amikor bevezető szavaihoz készülődik. Ám aztán váratlanul megszólal az orgona, és a „Jöjj, Szentlélek Úristen…” éneklésével kérünk áldást mai együttlétünkre és a következő tanévre. Így az üdvözlő szavak és Freund Tamás akadémikus felkérése az első előadás megtartására csak pár perccel később hangzik el „az Úristen nagy tantermében”, mint Juhász Ferenc atya költőien fogalmaz.

Freund Tamás azzal kezdi, hogy sem évnyitón, sem bazilikában nem beszélt még életében. Majd előadásának címét ismerteti: A művészetek által gazdagított belső világ és az információs robbanás hatása a kreatív gondolkodási képességre. Ezután Vukán György zongoraművész gondolatát idézi: „A zene odafent van.” A művészeti alkotásokban mindig ez az „odafönti” jut szóhoz: a művészet nem létező dolgok létrehozása. Az egészen új alkotására képes agy, „az evolúció csúcstermékének” megismerésére törekedni óriási kihívás, és azt az elvi kérdést is felveti, hogy egyáltalán megismerheti-e az agy önmagát. Ahhoz, hogy megértsük a továbbiakat, előbb az agykéreg működésének alapfokú megismertetésére van szükség, figyelmeztet az akadémikus. Három-négy milliméter vastag, tekervényezett, százmilliárd idegsejtet tartalmazó agykérgünk hálózatok összessége. Egy idegsejt akár százezer másikkal is kapcsolatba tud kerülni. Ez nyúlványok révén valósul meg. A nyúlványoknak kétféle rendszere van: az információkat felvevők és az őket továbbítók. A működés kulcsa az összehangolás, a gátló idegsejtek beidegzése. Ezt egy olyan poliphoz lehet hasonlítani, amely a medencében úszkáló embereket lenyomja a víz alá, és mindegyiküket ugyanabban a pillanatban engedi a felszínre, ily módon összehangolva a lélegzetvételüket. Ám az agykéreg működését sok-sok medence és sok-sok polip, valamint egy őket összehangoló „szuperpolip” képével lehet a legjobban érzékeltetni.

Az agykéreg tárolókapacitása végtelen. A szűk keresztmetszetet a tárolt információk előhívása jelenti. Ehhez kapaszkodókra, emlékképekre, kulcsmomentumokra és mindenekelőtt időre van szükségünk. Ám sajnos az információs robbanás korát éljük, így nem marad idő a feldolgozásra, általános szokássá vált a „szörfölés”, az elsődleges motiváció elvesztése, a felületes információszerzés. Nincs idő arra, hogy érzelemvilágunk habarcsával rögzítsük a szerzett információkat. Az agy számára lehetetlen ehhez a drámai környezetváltozáshoz ennyire gyorsan alkalmazkodni. De az, hogy képesek vagyunk a probléma felismerésére, súlyosságának belátására, jó alap. Tehetünk azért, hogy megóvjuk az agyunkat a krónikus stresszállapottól, az ebből következő szorongástól, depressziótól, a viselkedésmintázatok sérülésétől, a különböző addikcióktól. Csak az segíthet, ha elég időt hagyunk az agyunk számára, és megadjuk neki a „mindennapi katarzisát”. Ennek a törekvésnek az oktatásban is meg kellene jelennie, például a művészeti oktatás-nevelés nagyobb hangsúlya révén, közösségépítéssel, az egyéni aktivitás, a másokkal való együttműködés, a közös alkotás motiválásával.

Csépe Valéria akadémikus, az új Nemzeti Alaptantervet kidolgozó munkacsoport vezetője Szövetté szőtt tudás. Tanulás- és tanulócentrikus tartalmi megújulás a köznevelésben című előadásában a pedagógusok kulcsszerepéről beszél a kisiskolások életében, akiket sok-sok élménnyel, feladattal, aktivitással, tudásuk szövetté szövésével lehet a legjobban vezetni. Fontos a különböző tantárgyak összekapcsolása, és annak belátása, hogy mindenki másban jó, hogy személyre szabottan kell oktatni. És a tanárokra hárul annak a feladata is, hogy megtanítsák a gyerekeket együttműködni. Mert ez az, amit napjaink magyar társadalmában talán a leginkább elfelejtettünk.

* * *

A mise kezdetén arról beszél Ternyák Csaba érsek, hogy a nap főszereplői nincsenek ma itt jelen. Pedig a diákok azok, akik miatt annyian megmozdultak, útra keltek, összegyűltek. Prédikációjában a pedagógusok és Jézus hasonlóságára mutat rá. Jézusnak mély személyes kapcsolata volt a tanítványaival, és nem az érvek szintjén, hanem az egyéniségével hatott rájuk. Azért tartották meg a tanítását, mert megszerették. Ugyanígy: ha egy tanár meg tudja magát szerettetni a tanítványaival, az még a „matekfrász” ellen is hatékony orvosság.

Jó gyereket könnyű szeretni, de vannak kevésbé jók is. Szeretni őket is, rájönni, hogy talán csak így akarják magukra felhívni a figyelmet: ezt csak az Istentől lehet igazán megtanulni. És egy agnosztikus tanár is tanulhat Jézustól: megtanulhatja azt, hogy „előre” kell szeretni, hogy ez az első lépés, az alap. Fel kell tudni áldozni az életünket másokért. Végső soron minden jó pedagógus ezt teszi: apránként ajándékba adja az életét kis barátainak.

* * *

A mise után tizennégy pedagógus Szent Gellért-díjat kap. Egyszerre megható és zavarba ejtő a laudációkat hallgatni: ennyi dicséretet valószínűleg kevesen és csak nagyon ritkán kapnak-kapunk. Évtizedek óta dolgozó, köztük mostanában nyugdíjba vonuló tanárok állnak az érsek mellett. Miközben a szép szavak elhangzanak, kezet fog velük, átadja az okleveleket, és néhány szót mindegyikükkel vált, méghozzá nagyon oldottan. Én pedig közben a díjak mögötti hétköznapokra gondolok; a pedagógusi pálya monoton kötelességteljesítésére, a sokszor igencsak fogyatékos közmegbecsülésre.

Az érsek végül Juhász Ferenc kérésére megnyitja a 2018/19-es tanévet, majd a szomszédos kertbe vonulunk szendvicsebédre. Észre sem vettük, de most a fények változása figyelmeztet, hogy közben délután lett, pedig tízkor kezdtünk. Ma még nincs tanítás, de már ugrásra készen áll az ősz. Ma még ünnepelünk, de már minden készen áll az újrakezdéshez.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír