Kocsis Fülöp metropolita gondolatai húsvét alkalmából

Ez nem tünde játék, ez valódi fény! Olyan fényt lát a húsvéti öröm elragadtatásában fölkiáltó himnuszköltő, mint addig sohasem. Biztatja is Egyházát, hogy ragyogjon, ragyogjon még fényesebben. Látja fényét, és örvendezik (Jn 8,56). De lelkesedésében még több fényt szeretne látni, s még messzebbre szeretné ragyogtatni örömét: „Tündökölj! Tündökölj!” – énekli, kiáltja.

Nincs szó, mely ki tudná fejezni a föltámadás örömét átélt ember belső érzéseit. Az egész húsvéti kánon sem egyéb, mint szavak nem szűnő keresése – nem a közlés vagy a tanítás szándékával, mint sok más mély értelmű himnuszunk esetében, hanem – az öröm és ujjongás kifejezéseinek burjánzásával.

Húsvétkor fölfoghatatlan örömre talál minden ember – legalábbis a hívő. Annál nagyobb örömet él át, minél nagyobb a hite. A hit ugyanis látás. Nem csak belátás, valamely igazságok elfogadása, hanem tisztánlátás, az Igazság befogadása. Megnyílás az isteni közlésre, a mennyből alászállt szeretetre. „Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. S mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével” (1Pét 1,8). A látásunk a hitünk függvénye. Amint hitünk függvénye a húsvéti öröm is.

Persze ez a látás még részleges, még nem tud teljes lenni. „Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. … Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre.” (1Kor 13,9.12) Megismerésünk töredékességének oka pedig a bűn és a halál kötelékei. Szeretetem, jóra törekvésem csak ideig tartó, miként az életem is. Lássuk be, hamar belefáradunk a jótettekbe. Elég csak egy apró elutasítás, egy visszajelzés elmaradása, és korábbi nagyszívűnek vélt szeretetünk hirtelen beszűkül, eltörpül, szinte elenyészik. Nagy nehézkességgel kell újra fölépíteni, újra fölerősíteni szívünkben a bizalmat, az önzetlenséget, a szeretetet. Mindig lehet újrakezdeni, de mindig kell is, éppen azért, mert még töredékes.

A föltámadás fényében azonban minden másként ragyog. Hiszen az ekkor tündöklő ragyogás fénye messze fölülmúlja esendőségünk mulandó árnyékait. Az örömben ragyogó új fény más megvilágításba hozza látásunkat. Nem bűneinket látjuk, azok nincsenek is többé. Krisztus magára vette őket, föltámadásával végképp megsemmisítette. Ezen a hajnalon porba hull legádázabb ellenségünk is, a bűn zsoldja, a halál (Róm 6,23). Azzal, hogy magára vette, tőlünk el is vette. Törékeny testünket a keresztre vitte, hogy halandó emberségünket tökéletes istenségébe emelje. Ezt előre meg is jövendölte: „Ha majd fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Ebből a magasságból nekünk is minden másként hat. Nem csak bűneink égnek porrá isteni szeretetének tüzében, de minden földi gondunk is új távlatot kap, mennyei horizontot. A föltámadás tündöklő fényében átértékelődik minden.

Ehhez kell a hit. Ehhez kell hinnünk a föltámadásban. De még sokkal inkább a Föltámadottban. „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” (Jn 11,40)

A föltámadás megközelíthetetlen fényében tündöklő Krisztus minket is fénykörébe von. Ennek öröme készteti kiáltásra a himnuszköltőt, ennek magával ragadó ereje késztet minket is az apostoli buzgóságra. „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk!” (ApCsel 4,21) Húsvéti kiáltásunkkal nemcsak kifejezhetetlen örömünket szeretnénk szétkürtölni a világban, de azt szeretnénk, ha a minket magával ragadó ujjongás másokat is magával ragadna, ha tovább terjedne másokra is. Húsvéti örömünkkel szeretnénk hitre ébreszteni minden embert. Ezért ismételgetjük untalan ezt a kiáltást, ezért mondjuk számolatlanul a húsvéti szertartásban, de azon kívül is, amikor csak lehetőségünk van rá, „akár alkalmas, akár alkalmatlan…” (2Tim 4,2), ezért szeretnénk minden ember értésére adni: Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt!

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír