Liturgia a betegek szolgálatában – Kórházlelkészek ökumenikus konferenciáját tartották Vácon

A szervező, Kalocsa Zsuzsanna evangélikus kórházlelkész és munkatársai, valamint a házigazda, Faragó Artúr, a Váci Egyházmegye kórházlelkésze értékes, szakmai ismeretekben és találkozásokban gazdag nappal ajándékozták meg a mintegy ötven résztvevőt, akik a Váci Egyházmegye Oktatási Központjának vendégei voltak.

Mindegyikünknek van tapasztalata az egészségügyi intézményekben folyó munkáról. Kinek jó, kinek rossz. S bizonyos, hogy előbb-utóbb mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, hogy nekünk vagy szeretetteinknek kórházban kell töltenünk pár napot. Akkor pedig új dimenzióba kerülnek az alapfogalmak – türelem, alázat, kiszolgáltatottság, magány, társ, segítő –, valamint felértékelődnek a hétköznapok apró gesztusai, amelyeket talán már észre sem veszünk. Egy simogatás, egy kézfogás. Egy odanyújtott pohár víz. Egy igazítás egy ráncos párnán. Egy leesett és elérhetetlen tárgy felemelése a földről. Egy empatikus személy, aki meghallgat, de ha kell, együtt is tud hallgatni a szenvedővel. Egy imádság, egy Istenhez küldött sóhaj, amely megnyugtat, hogy nincs egyedül az ember a nehézségek közepette – írja Stifner-Kőháti Dóra a napról szóló beszámolójában az Evangélikus.hu oldalon.

Kalocsa Zsuzsanna a komoly témát felvezető és a szakmai napot megnyitó köszöntésében egy derűs pillanat felvezetésével kezdett: gyakorta előfordul, hogy a kórházban megszólítják: „Plébánosnő, jöjjön be a kettesbe is!”

Faragó Artúr házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket, örömét fejezve ki a több évre visszatekintő áldott együtt munkálkodásért a lelkészekkel, önkéntesekkel.

Az első előadó, Hafenscher Károly evangélikus lelkész, egyházzenész, liturgikus, a Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa Hazakísérni – Kevésbé ünnepélyes, de annál fontosabb liturgia címmel tartotta meg előadását. A felcsendülő 106. Bach-kantátát azért választotta kísérőzenéül, mert az elmúlással találkozó ember sorsán vezet végig. Az egyházi év végére írt zenemű az élet törvényét fogalmazza meg. Mint rámutatott: az idő kényszer és lehetőség.

A betegágynál végzett liturgia nagy kihívás minden lelkész számára. Úgy is megfogalmazható, mint a határ kérdése. Akarunk-e, kell-e bizonyos határokat átlépni? Visszatekintve lelkipásztori tapasztalataira, Hafenscher Károly vallott szolgálata „gyermekbetegségeiről”, melyeket okulásul adott át: Isten igéje mindent felülír! Majd a liturgikus szolgálat izgalmas voltáról szólt. Rámutatott: a liturgia mindig „liturgia Dei”, azaz benne az otthont adó Isten cselekszik az otthonától és az otthonosság érzésétől – átmenetileg vagy végleg – megfosztott beteggel. Az ember csak közvetíti Isten cselekvését. A liturgia közösség, általa az Egyház egészének közösségébe kapcsolódunk be mindnyájan.

Káposztássy Béla katolikus pap, liturgikus és mentálhigiénés szakember előadása olyan történeti áttekintést adott, amely nemcsak a protestáns résztvevőknek, de a katolikus testvéreknek is sok új ismerettel szolgált. A szavak, gesztusok, rítusok nyelvén – Betegek lelkipásztori ellátása a katolikus hagyományban címmel összefoglalta a kétezer éves kereszténység kezdeti évszázadainak gyakorlatát; többek között ismertette a betegek kenete, az olajjal kenés történetét, az olajszentelési hagyományt a régmúltban és napjainkban, de megosztott a hallgatósággal gyönyörű ősi imádságokat is. Napjainkkal párhuzamba állítható az a 6. században kelt pápai intés, miszerint az Egyház feje arra figyelmeztetett, hogy a betegek ne a kuruzslóktól kérjék a szent olajat. Káposztássy Béla azt is hangsúlyozta, hogy betegség esetén az ember egésze omlik össze, nem „csak” egy-egy szervének, testrészének működése.

Aki nem Krisztusba veti a hitét, a bizalmát, látszatbiztonságban él, s az előbb-utóbb összeomlik. Különösen napjainkra jellemző, hogy a társadalom hárít: a hittel, a vallásos világértelmezéssel nem tud mit kezdeni. Ebben a helyzetben sújtja őket a betegség – ekkor kell a lelkigondozóknak melléjük állniuk.

Kerekes Márton református lelkipásztor, kórházlelkész előadása Bibliai ihletésű és egyéb spirituális témájú szövegek használata a betegek lelkigondozásában címmel hangzott el; arról beszélt, milyen kihívással jár a tény: a betegágynál „valamit mondani kell”. Nem az a feladat, hogy a lelkész, a lelkigondozó, az önkéntes „lerohanja” a beteget vagy a hozzátartozókat, hogy minél gyorsabban megtérítse őket. Partnercentrikus, nondirektív lelkigondozásról lehet csak szó ebben a speciális, igen érzékeny helyzetben. Az alap pedig mindig ez: Én kit hordozok? Van-e élő istenkapcsolatom? Mert ez tud csak megjelenni a kórházban. A cél az, hogy tanúként álljon meg a beteg mellett a lelkigondozó. Kerekes Márton felhívta a figyelmet a lehetséges hibákra is: nincs bibliaolvasási kényszer, mint ahogy az idő sem sürget! Nincs sietségi kényszer, időt kell adni a betegnek és az őt gondozónak is, s abban válni eszközzé, ami az adott betegnek, családjának fontos. A beszélgetés mélysége, milyensége mint nehézség is felmerült az előadásában. A segítő eszközöket, a gyakorlatokat is ismertette a lelkész: légzés-ima, imagináció („Képzeljük el, hogy Jézus bejön a kórterembe, mit mondanánk neki?”), a gondolatok, félelmek, érzések leírása, kiírása, kő vagy egy nehezebb tárgy (mint a gondok szimbóluma) letétele, illetve átvétele a betegtől.

Varga Gyöngyi evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének docense Életünk tánca: Áldás, mozdulás, gyógyulás címmel tartott előadást, melyben a Szentírás ritmusából indult ki: nagyon érdekes, ha megfigyeljük, hogy már ott is van egyfajta ütemváltás, a „lassú, ráérősen haladó” Ószövetséget a „gyors, sürgetően lépkedő” Újszövetség követi.

Egy lassú, egy gyors – így indul Isten tánca. Az élet tánc: tánc itt, majd pedig áttáncolás az örök életbe. A tánc mint szimbólum kibontását gondolatindító képekkel is illusztrálta az előadó. A tánc, mint elmondta, leírja az egész életet, tulajdonképpen az Isten színe előtt élt élet benne van. A körtánc olyan, mint egy szeretetlánc: az adó kéz és az elfogadó kéz kapcsolja össze a táncban részt vevő embereket.

S hogy hogyan vezet minket végig Isten az „élet táncán”? Ehhez három tánc bemutatásával adta meg a választ: az első Isten tánca, akitől a lélegzet („lélek-zet”) származik. A teremtés hatalmas táncba indulása az apró atomoktól a hatalmas galaxisokig mindenkire kiterjed. A második tánc az ószövetségi Mirjam tánca Mózes második könyvének 15. fejezetéből. Ez a szabadság tánca, az örömé. A harmadik pedig a hazatért, tékozló fiú tánca, az újszövetségi történetből, Jézus példázatából. Ez a szeretetét tékozló Atya története is. A gyógyulás a kegyelemben van elrejtve, abban a függőleges vonalban, ami a mi negatív vonalunkat, a két évszám – a születésünk és halálunk évszáma – között húzott vonalat, azaz életünket átszeli. A gyógyulás a kereszt, Jézus Krisztus keresztje.

Végül pedig az áldás sem maradhat el: ez a legrégebbi szentség. Egyedül Isten áld. Ő minden áldás forrása. Az áldást életünk fordulópontjain kapjuk, mi, emberek, lelkészek csak közvetítői lehetünk az áldásnak. Előadását Dietrich Bonhoeffer mártír teológus, evangélikus lelkész szavaival zárta Varga Gyöngyi: „Aki áldott, maga is áldás.”

Az írás teljes egészében az Evangélikus.hu oldalon olvasható.

Forrás: Stifner-Kőháti Dóra/Evangélikus.hu

Fotó: Tóth Melinda Anna

Magyar Kurír