Öregek? Dehogy! Fesztiválozók

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A népfőiskola Kölcsey Ház elnevezésű épületében tizenhárom intézmény lakói negyvenegy produkcióban mutatták meg, hogy annak ellenére, hogy régebben születtek, még örömmel mondanak verset, mutatnak be színpadi jelenetet, énekelnek, zenélnek, táncolnak.

A fesztivál moderátora Pesti Ágota bencés nővér volt, aki a találkozó elején emlékeztette a jelenlévőket, hogy épp Szűz Mária nevenapján gyűltek össze, ezért köszöntötték a jelen lévő Máriákat, énekkel pedig Jézus édesanyját.

A tiszaalpári plébános, Kéri Vencel a találkozó elején megáldotta a résztvevőket, és hálát adott a szervezők, a vendéglátók áldozatos munkájáért is.

Ezt követően a házigazda Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntötte vendégeit. Minden emberben van tehetség, valami különös képesség – mondta, majd arról beszélt, hogy minden ember élete kész regény: fordulatokkal, sikerekkel, kudarcokkal. Az ember előrehaladva az életben e történeteket, a megszerzett tapasztalatokat szeretné gyermekeinek, unokáinak, a fiatalabb generációknak átadni, ám ez nem mindig könnyű, hiszen gyakorta elmondhatatlan mindaz, amit az idősebbek átéltek. Gyakran fotók segítségével szeretnénk megmutatni, visszaidézni mindazt a szépet és jót, bánatot és kudarcot, amelyben részünk volt, de ezek a történetek – szüleink, fiatalságunk emlékei – sok esetben csak bennünk élnek. Gyakran előfordul, hogy az idősebb ember elcsodálkozik, mennyivel jobban emlékszik a régmúltra, mint esetleg arra, hova tette pár perccel ezelőtt a szemüvegét.

Ezek a találkozók alkalmat adnak arra, hogy versekkel, énekekkel, színpadi jelenetekkel megmutassuk a bennünk rejlő kincsek egy részét. Készülni kell a produkcióra, tanulni, régi emlékeket feleleveníteni, s aztán sikerélményt ad mindezt barátaink elé tárni. Ilyenkor gyakran hangzik aztán el a nézők, hallgatók soraiban: milyen gyönyörű átéléssel mondtál verset, milyen jó a hangod, még mindig milyen szép a mozgásod… Öröm tehát, amikor önmagunkból adhatunk valamit másoknak, örömet okozunk nekik, de örömöt szerzünk magunknak is a sikerélmény által – zárta köszöntőjét Lezsák Sándor.

Radnainé Egervári Ágnes, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója a résztvevőket üdvözölve kiemelte: varázsa van a népfőiskolának, ahol évről évre találkozhatnak az intézmények gondozottjai és dolgozói. Jó idejönni, hiszen mindenki megtapasztalhatja, hogy egyre személytelenebb világunkban milyen óriási dolog, ha a fizikai nehézségek ellenére az intézmények lakói évente eljöhetnek Lakitelekre; a programot mind a fellépők, mind a dolgozók részéről hosszú készülődés előzi meg. Egervári Ágnes főigazgató is hangsúlyozta: az idősek tapasztalatára az őket követő generációknak nagy szükségük van, ebben a fesztivál is segít egymás jobb megismerése által.

Baranyi Éva, a tiszaalpári Pax Otthon vezetője pár mondatban ismertette az elmúlt tizenöt év statisztikáját. Megtudhattuk, hogy közel négyszázötven produkcióban ezernégyszáz fellépő szerepelt már a fesztiválokon, hogy az összegyűjtött kincsek egy részét az intézmények lakói másoknak is bemutassák. Baranyi Éva is beszélt a fesztiválokon átélhető csodáról, hiszen az emberek megfiatalodnak, kivirulnak; látszik, hogy öröm mindenki számára közösségben lenni. A fellépők megmutatják egyéniségüket, embertársaikkal megosztják legrejtettebb értékeiket, a bennük rejlő tehetséget, mely másokat gazdagít.

A tizenhárom intézmény negyvenegy produkciója előtt hatalmas napraforgó képét alakították ki az intézmények vezetői, illetve képviselői a színpadon – a sárga szirmokra írták az intézmények nevét, ezzel is szimbolizálva a sokszínűségben is az összetartozást.

Ezt követően megkezdődött a vetélkedő, a fesztivál – a megmérettetés, melyen mindenki nyert, bár a zsűri külön is jutalmazta a legjobb produkciókat. Pesti Ágota bencés nővér szólította színpadra a szereplőket. Összekötő mondatai a szeretet és a megértés mellett a hallgatóban azt a vágyat is felébresztették, milyen jó volna, ha a rádióban, televízióban legalább néha lehetne hallani, látni hasonló programot, hiszen profikat megszégyenítő volt a műsorvezető is.

Verset mondott a 92 éves Szűcs Imréné is. A szavalat után némi figyelmeztetést is kaptunk: vegyük észre, ha szép kék az ég, adjunk hálát, ha süt a nap, s örüljünk, ha valaki megfogja a kezünket – jelezve szeretetét. Fellépett a 98 éves Rozi néni is, no meg fiatalabbak, akik mind-mind azt mutatták, hogy az öregség nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki szomorú, reménytelenül mered a semmibe, hanem korának megfelelően boldogan él, fesztiválozik, minden nehézséget leküzdve. Így volt ez ebéd előtt is, amikor a széksorokban ülő nézők kezüket, lábukat egy kis tornaóra keretében mozgatták meg – integetve, csuklójukat lengetve, a hosszú ülésben elgémberedett lábaikat mozgatva.

Aki szeptember 12-én a Kölcsey Ház épületében járt; bepillanthatott egy csodába. Láthatta az idősek csillogó szemét, a készülődés izgalmát. De azt is láthatta, hogy a gondozók milyen türelemmel, szeretettel, hozzáértéssel segítették a rájuk bízottakat. A külső szemlélő – az eseményről tudósító – azt is megtudhatta, hogy a Pax Otthon munkatársai minden esztendőben rövid táncbemutatóval maguk is készülnek a fesztiválra. Az idei jubileumi, tizenötödik évben az elmúlt esztendők táncait elevenítették fel. Mosolyogva, vidáman táncoltak többek közt a népzene, a tánczene, a rock, a country dallamaira.

Az otthonok lakói, de a gondozók is hosszú időn keresztül készülhettek hát e fesztiváli napra. Utóbbiak még a szabadidejüket is feláldozták, hiszen a Pax Otthon lakóinak csupán egy része tudott eljönni. Sokan otthon maradtak. Őket a munkában lévő dolgozók látták el. Táncolni, ünnepelni, a rájuk bízottakat segíteni, mosolyt csalni az arcokra – a szabadidejüket erre áldozó munkatársak tudták. Egész évi munkájuk, áldozatuk, szeretetük, szakértelmük minden elismerést megérdemel. Ennek egyik apró jelét a nézőtéren ülők szemében, mosolyában lehetett felfedezni.

Kép és szöveg: Bókay László

Magyar Kurír