Rajtunk keresztül áradjon új erő a világba – Huszonöt éves a budapest-kőbányai Szent György-templom

A főpásztor Cseh Zoltán plébániai kormányzóval és a környező plébániák papjaival együtt mutatta be a szentmisét a huszonöt éves templomban. A szertartás elején Cseh Zoltán köszönőjében kiemelte, különös öröm számára, hogy ennyi ember jött el, nemcsak a plébánia jelenlegi hívei, hanem azok közül is sokan, akik a huszonöt év során már távolabb költöztek, esetleg más plébániai közösség tagjai lettek.

Erdő Péter bíboros megköszönve a fogadtatást arról beszélt, hogy huszonöt év egy templom életében nem is annyira nagy idő, de az emberek számára igen. Éppen ezért kell és lehet hálát adni Istennek mindazért a kegyelemért, amit ezen a templomon keresztül árasztott az ide betérő hívekre. Kérjük Istent – mondta a főpásztor, hogy ebből a templomból új erő, új lelkesedés áradjon a mi szívünkbe, és rajtunk keresztül a világba.

Szent József, a munkás ünnepén a felolvasott evangéliumi részhez kapcsolódott Erdő Péter bíboros homíliája, melyet teljes terjedelmében közlünk:

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus a názáreti zsinagógában tanít. A helybeliek pedig megbotránkoznak rajta, mert ismerik őt. Az ács fiának nevezik. Nem tudják elképzelni, hogy az ő körükből igazi próféta származik. Pedig Isten a mindennapok világában is jelen van, sőt otthon van a mindennapok világában. Nekünk pedig az élet minden helyzetében, így a munkában is, vele kell találkoznunk.

Szent Józsefben az Egyház méltán tiszteli a hit emberét. A Szent Család gondviselőjét, Mária jegyesét, Jézus nevelőapját. De tiszteljük benne a munka emberét is, aki szentül volt kétkezi munkás.

A munka – a Biblia szerint – ahogyan az ószövetségi olvasmányban is hallottuk, nem büntetés, nem teher, hanem hivatás. A Teremtés könyvében az ősszülők paradicsomból való kiűzetésének elbeszélésében felmerül az a mondat, hogy „arcod verítékével keresd a kenyeredet” (Ter 3,19). Ez a kijelentés büntetésként hangzik el. Ám itt a büntetés nem maga a munka, hanem annak sokszor kínos, gyötrelmes és eredménytelen végzése. Majd „tövist és bojtorjánt fog teremni neked a föld” (Ter 3,18) – olvassuk. Az eredménytelen mezőgazdasági munka kínja ez. Ugyanitt, a Teremtés könyvében olvashatunk arról is, hogy Isten küldetésként adja a munkát az első emberpárnak és utódainak. Hallottuk az imént: „szaporodjatok, sokasodjatok, hajtsátok uralmatok alá a földet” (Ter 1,22).

Erről a hivatásunkról mondja a II. vatikáni zsinat: az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban bontakoztassa ki életét (vö. Gaudium et spes 33a). „Azok a férfiak és nők, akik a maguk és családjuk fenntartásában fáradoznak, és munkájukat úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, meg lehetnek győződve arról, hogy tevékenységükkel a Teremtő művét fejlesztik tovább, embertestvéreik javát szolgálják, és személyesen segítik megvalósulni az isteni Gondviselés tervét a történelemben” (Uo. 34b).

A munka tehát egész életünket átfogó, értelmet, értéket adó hivatás. Értéket ad, nemcsak azért, mert a termék árát megnöveli, ha feldolgozzák; az életünknek ad értéket, mert a munka az emberi személynek a tevékenysége. A munka révén ugyanis az ember elhelyezi magát a világmindenségben. Megtalálja a saját szerepét, ha Isten akarata szerint végzi a feladatát. Nem olyan értelemben szabadít meg a munka az értelmetlenségtől, hogy közben arra gondolunk, mennyit kereshetünk vele. Ez is igaz, ez is lehet egy jogos célja az emberi munkának. De másról is szó van! Manapság rengeteg embert kínoz a kérdés: mi az életem értelme? Minek van értelme itt körülöttem? Egyáltalán, mihez kezdjek magammal? Minek van értéke? Minden elmúlik. Aki a válaszra sem váró, puszta tépelődés helyett dolgozni kezd, az a munkában valószínűleg fel fogja fedezni, hogy mi az érték és mi az értelme az ember életének.

Felmerül tehát a kérdés: milyen akkor az Isten szándéka szerinti munka? Először is azt mondhatjuk az ilyen munkáról, hogy méltósága van. Az Apostoli Szentszék néhány évvel ezelőtt adta ki az Egyház Társadalmi Tanításának rövid összefoglalását, Kompendiumát. Egy évszázad pápai és zsinati tanítása rejlik ebben a kötetben. A munka méltóságáról ez a híres összefoglalás így beszél:

„A munka függetlenül kisebb vagy nagyobb tárgyi értékétől, a személy lényegi kifejeződése… a személy cselekedete. A materialista vagy gazdaságközpontú gondolkodás bármely formája, amely megkísérli a munkást puszta termelőeszközzé, kizárólag anyagi értékkel bíró, egyszerű munkaerővé lefokozni, végül okvetlenül tagadni fogja a munka lényegi természetét is, és megfosztja azt nemesebb és mélyebben emberi céljától” (Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 271).

A munka méltósága pedig hatással van a munka és a tulajdon viszonyára is. Ma mindez különösen fontos, hiszen újra – valljuk meg őszintén – kapitalista világban élünk. Erről is tanít bennünket az Egyház:

A magántulajdonhoz való jog nem adhat alapot a munkának és mások fejlődésének akadályozására. A tulajdon ugyanis a javak egyetemes rendeltetésének, és így az emberi közösség iránti felelősségnek a mértékéhez igazodik. A magántulajdonnak a munka szolgálatában kell állnia, nem pedig fordítva. Érvényes ez a termelőeszközökre, a pénzügyi és technikai eszközökre, de a szellemi javakra is. A munka világában alapvető érték a szolidaritás. Ezt az elvet éppúgy kell követni nemzetközi viszonylatban, mint az egyes országokon belül (vö. uo. 282 és 367).

De a munka sem öncél. Nem az egyetlen tevékenység az ember életében, bár fényt vet a szórakozásunkra, értékessé, széppé teszi a pihenést is. Mégis vannak olyan idők, amikor meg kell állnia a dolgozó embernek és teljesen az ünneplésre, a pihenésre kell figyelnie. Ezért is olyan fontos ma a vasárnap és az ünnepek megszentelése.

Ezért is olyan nagy öröm, hogy ezt a szép templomot Paskai László bíboros úr éppen huszonöt évvel ezelőtt áldotta meg. Becsüljük meg, mert Isten háza ez az emberek között. Igazi plébániatemplom. Anyaegyház, ahol a keresztségben újjászületnek az emberek és az Egyház tagjává válnak. A tabernákulumban pedig őrizzük az Oltáriszentséget. Előtte Krisztus különleges jelenlétében imádkozhatunk. Főként pedig itt ünnepeljük újra és újra az utolsó vacsorát a szentmisében. Ez közösségi életünk legnagyszerűbb megnyilvánulása és legfőbb erőforrása. Adja Isten, hogy minél többen találkozzunk itt újra és újra Krisztussal és továbbadhassuk az ő igazságát, örömét és békéjét a körülöttünk lévő világnak. Ámen.

* * *

E sorok írója huszonöt évvel ezelőtt részt vett a templom megáldásán. Akkor, pár évvel a rendszerváltást követően a szabadság szele, a kibontakozó egyházi élet lehetősége különös örömet okozott az embereknek. Valósággá lett az a remény, hogy szabadon, a hatalom megfélemlítő viselkedését magunk mögött hagyva élhetünk, dolgozhatunk, járhatunk templomba. E felszabadultság egyik szimbóluma volt a kőbányai Szent György-templom megáldásának ünnepe, hiszen évtizedes próbálkozások, vágyak teljesülése volt az a nap, melynek szálai 1947-ig nyúltak vissza.

Ugyanis akkor a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban megszüntették a kápolnát, ahová a környéken lakó hívek misére jártak. Kőbánya akkor a főváros pereme volt, távol volt a legközelebbi templom, ezért a Szent László-plébánia területéből kihasítva Mindszenty bíboros létrehozta a Szent György-egyházközséget. A közösség megvásárolt egy ingatlant, amelyben korábban étterem működött. Azt használták kápolnaként – de kultúrteremnek kellett hívniuk, nehogy a hatóság bezárassa.

A közben plébániai rangra emelt egyházközség nem kapott engedélyt templomépítésre. Szerencsére a kultúrteremként nyilvántartott épület elkerülte az államosítást. 1956-ban újból megpróbáltak templomépítési engedélyt szerezni, de a szabadság ideje rövid volt ehhez. Maradt a 96 négyzetméteres kápolna és a remény. A környéken lakótelep emelkedett, a város határa is kitolódott, de templom még mindig nem épülhetett. Az akkori főpásztor, Lékai László bíboros támogatta a templomépítés gondolatát, s az Állami Egyházügyi Hivatal két év alatt engedélyt is adott rá. Mindez már 1984-ben történt.

Sirkó Simon ekkor már tizenkét éve szolgált az egyházközségben mint káplán, illetve 1981-től plébánosként. Az engedély megszerzése után, 1986. április 27-én Lékai bíboros jelenlétében, a Szent György-napi búcsú és bérmálás keretében került sor az alapkőletételre. Két év alatt felépült a plébánia, irodával és hittanteremmel. A Bertalan Gyula által tervezett templom és altemplom makettje 1989 nyarára készült el. Sirkó Simonnak valóra vált egyik reménye: 1990. június 2-án ezüstmiséjét már az altemplom fölött, a későbbi templom helyén mondhatta.

Német, osztrák, belga és holland támogatással épülhetett fel a templom. Segítettek a ciszterciek, akik a Westmale kolostorban gazdálkodnak, és a bevételüket a világ négy tája felé szétosztják a rászorulóknak, segített az Internationale Bauorden szervezet és a bécsi Karitász is. A Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) segélyszervezet is jelentős segítséget nyújtott, de számos holland és belga fiatal is járt Kőbányán, hogy munkájukkal támogassák a templomépítést.

Mellettük a plébánia területén élő nyolcezer fős katolikus közösség legaktívabb tagjainak – körülbelül ötszáz hívőnek – a segítsége 30–40 millió forint értékű társadalmi munkát jelentett. Enélkül talán fel sem épülhetett volna a templom, hiszen így is 30 millió forintot kellett az idők során kifizetni anyagra és mesteremberek munkájáért. A főegyházmegyétől 6 millió forintot kaptak a templomépítésre, amelyért az ünnepi alkalommal is köszönetet mondtak a főpásztornak.

A huszonöt évvel ezelőtti templommegáldásra emlékező szentmise végén a jelenlévők vetített előadást nézhettek meg a templomban az elmúlt két és fél évtizedet megörökítő fotókból, illetve az építkezés menetéről. Volt, aki egy-egy anekdotával egészítette ki a látottakat, néha nagy derültséget keltve a nézők, hallgatók közt. A vetítés után a főpásztor vezetésével sokan levonultak az altemplomba, az urnatemetőbe, hogy imádkozzanak a korábbi plébánosok sírjánál. Ezt követően a templom kertjében családi napot tartottak; a programon kicsik és nagyok, fiatalok és idősebbek beszélgethettek, illetve történeteket meséltek a régmúlt eseményekről.

Fotó: Merényi Zita

Bókay László/Magyar Kurír