Szuromi Szabolcs: Minden új szabály a lelkek üdvösségét kell, hogy szolgálja

Hazai – 2018. május 15., kedd | 17:46

A Szent István Társulat havonta megtartott esti rendezvénysorozatának keretében május 14-én Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem kánonjogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora „Az egyházi intézménytörténet tárgya és jelentősége” címmel tartott előadást az egyetem jogi karán.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Előadásában a tudós professzor kifejtette, a kánonjogi forrásoknak, vagyis az Egyház által alkotott normarendszereknek, különböző szintű szabályoknak folyamatosan kikristályosodott rendszerét ismerjük, egészen az úgynevezett nagy missziós parancs óta, amikor Jézus Krisztus elküldi az apostolokat, hogy hirdessék az evangéliumot, tegyenek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Ebben a missziós parancsban ott van a tanítás átadása és a szentségnek – a Szentháromság nevében történő megkeresztelésnek – a mozzanata. Ettől kezdve beszélhetünk folyamatosan fejlődő jogról az Egyházban, amely természetesen a kezdetekben egy együttélési normarendszert jelentett, azt, ahogyan az ősegyház élt, és megpróbálta követni Jézus Krisztus példáját, az Ő tanítását, parancsát, amelyet rájuk bízott, és mennybemenetele előtt megismételt. Ez azt jelenti, hogy az Egyházban a kezdetektől létezik jog, hiszen ember és ember, személy és tárgy kapcsolatrendszerét valamilyen formában le kell írni, szabályozni szükséges. Ahogyan fejlődik a közösség, a szokásokból írott szabályok születnek, melyek egyre jobban szerkesztettek, egyre inkább zárt rendszert alkotnak.

A rektor a világi jogra is kitért, rámutatva, hogy ott hagyományosan kettéválasztják a jogtörténetet, alkotmányjogra és az egyes jogágak kifejlődésének tárgyalására. Mivel az Egyházban kezdettől fogva összekapcsolódott az Egyház tanítása és a tanítás tartalmi védelmére megszületett fegyelmi rendszer, az egyházi norma (az Egyház diszciplináris, tanbeli és fegyelmi egysége), ezért egészen a legutóbbi időkig, 1983. január 25-éig az egymásra épülő, különböző korokban megalkotott, különböző életviszonyokhoz, földrajzi környezetekhez igazított normák sokasága együtt jelent meg. (Az 1983. január 25-én kihirdetett új Codex Iuris Canonici, amelyet még XXIII. János pápa az egyetemes zsinat összehívásával együtt kezdeményezett, illetve az 1990. október 18-án kihirdetett Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium feldolgozta mindazokat az új szempontokat, amelyek a zsinat eredményeképpen napvilágra kerültek, de megőrizte az Egyház fegyelmi hagyományát, amely benne szerves egységet alkot. A jogalkalmazónak ezt az egységet kell figyelembe vennie, amikor a régi jogot tartalmazó rendelkezéseket a lelkek üdvösségének szem előtt tartásával értelmezi.)

Ahhoz, hogy valaki értelmezni tudja az Egyház tanítását úgy, hogy például a szentségek érvényes kiszolgáltatásának a feltételei teljesüljenek, szükséges volt ismerni a teljes joganyagot, amely visszanyúlik egészen az újszövetségi normákhoz. A jogtörténeti kézikönyvek számos esetben az Újszövetséggel kezdik meg az egyházjogtörténet tárgyalását. Ám az Újszövetség sem áll meg magában, mert ahhoz, hogy az Új Izraelben, azaz az Egyházban lévő papságnak és a rájuk vonatkozó egyházfegyelem kikristályosodásának a folyamatáról beszéljünk, szükséges ismernünk például a Leviták könyvében rögzített elveket, hogy mi is az alapvető különbség a levitikus papság és az Újszövetségben elnyert papság között. Azért, hogy ezt a sajátos összhangot minden korban – akár az első öt évszázadban, akár a kora, illetve érett középkorban, akár a trentói zsinat (1545–1563), vagy a II. vatikáni zsinat (1962–1965) után – egységesen tudjuk értelmezni, három önálló ág alakult ki tudományosan az egyházjog tanulmányozására. Az egyik a forrástörténet, mely azt vizsgálja, milyen jogforrásaink vannak. A jogforrás a legtöbb esetben egyúttal hittani forrás is, a hitletétemény megőrzését is szolgálja. Emellett beszélünk tudomány- vagy irodalomtörténetről, ez azoknak a szerzőknek az életét és munkásságát jelenti, akik a forrásokat és az Egyház működését próbálták megismertetni az egyes korszakokban. A harmadik önálló ág az egyházi intézménytörténet, amely az Egyházon belüli institucionalizálódási (szervezetbe beépülés) folyamat leírása. Ha azt mondjuk, hogy intézményülési folyamat leírása, akkor mindenkinek egy épület vagy valamilyen szervezet jut az eszébe. Viszont ha az egyházjogban szervezetről beszélünk, mindent intézménynek nevezünk, amely intézményesíti az egész Egyháznak, vagyis Krisztus titokzatos testének evilági működését. Mivel a nagy missziós parancsolattal indul meg az intézményülési folyamat, maga az igehirdetés és a szentségek, szentelmények kiszolgáltatása is intézményt jelent. Kialakul az a forma, amelyben átadásra kerül Jézus Krisztus igehirdetése, az, amit áthagyományozott, kiszolgáltatásra kerülnek az egyes szentségek.

Alapvetően a szentségek kiszolgáltatása az a sajátos hely, amely létrehozza az ennek hátterét képező intézményrendszert, amely ma úgy áll előttünk, mint egy jól szervezett Egyház, amelynek van egy legfelső egyházi hatósága, amely úgy gyakorolja a rábízott hatalmat, a hitletétemény őrzését, értelmezését, a megvédéséhez szükséges szabályoknak a kibocsátását, hogy azt természetesen szétosztja több olyan területre, amelyen sokan tevékenykednek, hiszen egymaga képtelen lenne az Egyház egész világra kiterjedő működtetésére, minden egyes tevékenységi területnek a pontos átfedésére. Ezek az úgynevezett dikasztériumok a Római Kúriában. Ez alatt működik a hagyományos hierarchikus intézményrendszer, a különböző egyházi szintek, a pátriárka és a prímás szintje, alatta a metropolitai vagy érseki szint, ez alatt pedig a püspöki, egyházmegyei, illetve plébániai szint. Ez számunkra természetes, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez nem mindig volt így – mondta Szuromi professzor. Hozzátette: az intézménytörténet kapcsán nem pusztán a hierarchikus rendszer szervezeti felépítéséről beszélünk, hanem egyúttal az egyes szentségek meghatározott korban és helyen való kiszolgáltatási formáját is áttekintjük, mert ezek alakítják a mindennapos működését a plébániának, a püspökségnek, a metropóliának és az Egyház legfelsőbb hatóságának is. Nem véletlenül beszél tehát a II. vatikáni zsinat a communio hierarchiáról: maga a hierarchikus rendszer nem az üdvösség szempontjából állít föl egy hierarchiát, hanem az Egyház küldetése végrehajtásának eszközét jelenti. A hatályos egyházi törvénykönyv 1982-es kánonja szerint a lelkek üdvösségének mindig a legfőbb célnak kell lennie az Egyházban. Minden egyes tevékenység, minden egyes jogértelmezés, minden egyes intézmény, új szabály, liturgikus rendelkezés, amit ismerünk, a lelkek üdvösségét kell, hogy szolgálják. Ha változik a környezet, a történelmi időszak, ha változnak a szavak jelentései, akkor úgy kell alakítani ezt a rendszert, hogy ugyanazt jelentse, mint abban a korban, amikor Jézus Krisztus megalapította az egyes szentségeket.

Szuromi Szabolcs leszögezte, az intézménytörténet tárgya az egész Egyház élete, történelmi perspektívában, ami úgy jelenik meg előttünk, mint egy sor norma. Ezek a normák nem önmagukban állnak és nem felülről, minden korábbi eredet nélkül valók, hanem pontosan fordítva: adva van az isteni jog, a kinyilatkoztatásban rögzített normarendszer, amely alapján hozza az egyes korszakokban a lelkek üdvösségének előmozdítását szolgáló újabb szabályokat az arra illetékes egyházi hatóság, és ezáltal jönnek létre az intézmények. Nem egy tiszta egyháztörténetről van szó és nem egy olyan jogtörténetről, amely pusztán csak a forrásokat sorolja fel, hanem a forrásoknak, az Egyház életének és az élő Isten ügyének, valamint a szentségeknek folyamatos egymásra hatásáról beszélhetünk.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria