Tiszta szívből – Az Egri Főegyházmegye elsőmiséseivel beszélgettünk

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

„Az Egyházban mindennek van közösségi vonatkozása. Átadtam az életemet Istennek, s ezt tette a mellettem álló társam is. Együtt álltunk az oltár előtt, s együtt készültünk szentelésre, közben pedig összebarátkoztunk. A szertartás alatt többször összemosolyogtunk. A kettőnk ünnepe is volt ez” – fejezi ki örömét Sándor, Dávid pedig megerősíti: „Biztonságot adott, hogy ott áll mellettem valaki, ő is, én is pap lettem, társak lettünk a papságban.”

A szentelés napját mindketten életük legboldogabb napjaként tartják számon. Dávid elmondta, sokat segített neki, hogy a felkészítő lelkigyakorlaton átelmélkedték a szentelési szertartás részeit. „Így minden részletre figyelni tudtam, igazán jelen lenni a szentelésen.” Sándor úgy fogalmaz, megrendültséggel élte át a szertartást. „Azt az utat szeretném járni, amire Isten hívott. Az az Isten, akit megtapasztaltam bensőmben, az életemben, és akivel elmélyült a kapcsolatom. Szeretetében boldog életet fogok élni.” 

A szertartást követően Ternyák Csaba érsek ebédre várta a felszentelteket, plébánosaikat és tanáraikat. Hagyomány, hogy a leves elfogyasztása után kihirdetik az újmisések dispozícióját. Sándor Jászapátiba, Dávid pedig Egerbe, a Jézus Szíve-plébániára került, és egyetemi lelkészi megbízást kapott. A közös étkezés után a vendégek a kápolnába mentek, ahol Dávid és Sándor újmisés áldásukat adták: megáldották Ternyák Csaba érseket, majd a jelen lévő atyákat és tanárokat. 

A szentelést követően az újmisések számára átmeneti időszak következik, mivel szolgálati helyüket csak augusztus elsejétől foglalják el. Ám már most „igyekeznek tenni a dolgukat”. Elsőként mindketten oda tértek vissza, ahonnan elindultak. Sándor Ózdra, Dávidot pedig szülőfaluja, Forró várta. A két újmisés nyaralni is fog: Dávid pap barátaival tervez utazást, Sándor Nyíregyházára megy pihenni.

Dávid és Sándor is örömmel fogadta első szolgálati helyét. Sándor számára az a fontos, hogy Jászapátiban két katolikus oktatási intézmény, egy általános és egy középiskola is működik. „Karcagon, a diakónusi gyakorlaton nagyon szerettem a fiatalokkal foglalkozni. A Jóistentől azt a karizmát kaptam, hogy jól meg tudom találni velük a hangot. Bizalommal fordultak hozzám a problémásabb gyerekek is. Megtapasztaltam, hogy nagy bennük az igény az értő figyelemre, arra, hogy meghallgassák, elfogadják és segítsék őket.” Dávid küldetésének is meghatározó része az ifjúsággal való foglalkozás, hiszen az Eszterházy Károly Egyetemen lesz egyetemi lelkész. „Arra fogok törekedni, hogy a fiatalokban tudatosuljon, mennyire közel jön hozzánk Isten, és mennyire vágyik rá, hogy találkozzon velünk. Ha mi naponta válaszolunk erre a hívásra, kiegyensúlyozott és áldott lesz az életünk.”

A két fiatal – Dávid huszonöt, Sándor huszonkilenc éves – nagyon eltérő úton jutott el a szemináriumig. Dávid katolikus édesanya és református édesapa gyermekeként belenőtt a vallásos életbe. A családot Forró, a Miskolctól mintegy negyven kilométerre fekvő község erős katolikus vallásossága is segítette hivatása megtalálásában. „A faluban mindennek megvolt a rendszere: negyedikben ünnepeltük az elsőáldozást, nyolcadikban bérmálást. Így kerültem egyre közelebb az oltárhoz. Ez a mély vallásos nevelés a későbbiekben is éreztette kegyelmi hatását.”

Sándor a szocialista iparvárosban, Ózdon nőtt fel. Megkeresztelték, és „református nagyszülei révén csöpögött szívébe az istenismeret”, de édesapja, a kommunizmus neveltje, határozottan ellenezte a templomba járást. Az irodalomra érzékeny fiú kilencedik osztályban, a magyarórán figyelt fel a Bibliára. Megszólította a tananyagban szereplő 23. zsoltár és a tékozló fiú példabeszéde. Olvasni kezdte a Szentírást, először az evangéliumokat. „Úgy éreztem, jólesik a lelkemnek, amit olvasok, még ha nem is mindent értettem igazán. Azóta is többször megtapasztaltam, hogy amit olvas az ember, annak átalakító ereje van. Ahogy a Szentírást befogadtam, átalakult bennem valami. Kezdtem megérteni emberségem lényegét, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hova tartok. Az elcsendesülésben képessé váltam arra, hogy meghalljam az Úr hangját. Imádkoztam a zsoltárokat, és teológiai, filozófiai tárgyú könyveket forgattam.” Aztán az Úrjézus elvitte a katolikus szentmisére. Január elsején történt, hogy Sándor bement a templomba. „Levettem a kabátomat, ott ültem fehér ingben. Felfigyelt rám a plébános, és megszólított. Hívott az egyházközségbe, ahol befogadó közösségre találtam. Ez segített, hogy a lelkiéletben és az emberség terén is előrelépjek.” Az érettségit követően Sándor magyar szakra jelentkezett az egyetemre. Két évet elvégzett, ám már ez idő alatt is érezte a sürgetést, hogy jelentkezzen a szemináriumba. Az elöljárói arra kérték, várjon, bizonyosodjon meg elhatározásában. A két év a hitben való ismeretszerzéssel és a szentségek felvételével telt, végül Sándor „Krisztus szeretete által sürgetve” megkezdte szemináriumi tanulmányait.

Dávid is közösségre találva jutott el a döntésre, hogy szeretné megismerni Istent. Miskolcon a Minorita Rend Kelemen Didák Fiúkollégiumában lakott, s a plébánián csöppent bele egy ifjúsági közösségbe. Társaival együtt részt vett egy kurzuson, ahol felismerte, milyen fontos a Szentírás rendszeres olvasása. „Lendületet kaptam, ez a kurzus fordulópontot jelentett a hitem szempontjából. Később a közösséggel elmentem Erdélybe, egy nyári táborba. Ott jött a sugallat: »Dávid, neked papnak kell lenned.« Először elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Még két évem volt a középiskolai tanulmányaimból. Isten mindig küldött embereket, akiknek a segítségével tisztázódtak bennem a felmerülő kérdések. Az érettségi után már egyértelműen tudtam, hova szeretnék jelentkezni.” Dávid hangsúlyozza:  „A közösség segített, hogy megismerjem magam, és hogy személyes kapcsolatom alakuljon ki Istennel. Úgy éreztem, mindenkire szükség van. Kellünk, ahányan vagyunk, és egymást emeljük azáltal, hogy közösségben vagyunk.”

Mindketten dicsérik a szemináriumban töltött éveket. Sándor a családias légkört hangsúlyozza, a szellemi és a lelki gyarapodást, azt, hogy a teológiai és a spirituális tanulmányok során hangsúlyos szerepet kapott az istenkapcsolat építése, az önismeret és a fegyelemre nevelés is. „Az ember boldogan élheti meg ezt az időszakot, ha bensővé tudja tenni a szabályokat.” Dávid pedig azt mondja: „Nagyon jó szemináriumba kerültem, a kispapok, az elöljárók és a tanár atyák tekintetében is igazán jó közösség része lehettem.”

Mesélnek a nehézségeikről is. Sándor azt mondja, a szeminárium egy zárt rendszer, amelyben az ember óhatatlanul szembetalálkozik önmagával, és rálát a gyengeségeire is. „Fontos ez, hiszen pszichésen is fel kell készülni a papságra. Az embernek el kell kezdenie dolgozni önmagán, és ez nehéz.” Dávid is ezt hangsúlyozza: „Nagyon jól éreztem magam, de tudni kell, hogy voltak hullámvölgyek is. Meg kellett küzdenünk magunkkal, a tanulmányainkkal, az elöljáró atyákkal. Ám azt tapasztaltam, Istentől mindig kegyelmet kapunk, hogy amire meghívott bennünket, azt minden nehézség ellenére végig tudjuk vinni. És a nehézségek idővel édessé válnak, rájövünk, hogy alakítani akarnak minket.”

Mindketten bizakodón tekintenek a jövőbe. Sándor a nyitottság és a derű szükségességét hangsúlyozza, és azt, hogy alkalmazkodni kell a 21. század viszonyaihoz. „Nem napjaink jellemző mentalitását kell átvenni, hanem a kor nyelvét beszélni és eszközeit használni. Megszólítani az embereket a hagyományokhoz ragaszkodva, de az újítás szellemében.” Dávid pedig így fogalmaz: „Olyan pap szeretnék lenni, akinek élete értelme Krisztusban gyökerezik. Én az ő munkatársa vagyok. Hiszem, ha megmarad a kapcsolatom Jézussal, ő alkalmassá tesz arra, hogy bárhol vagyok, tiszta szívből tudjam szolgálni.”

Fotó: Huszár Márk

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

A cikk nyomtatott változata az Új Ember 2018. július 1-jei számában jelent meg.