„Harcra fel!” – 1848–49, ahogyan a szívekben él

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A márciusi ifjak már belepik a környéket, amikor az újpesti ünnepség helyszíne közelében leszállunk a buszról. A Görgey Artúr és a Corvin utca találkozása felé tartva egy kerítésre erősített szórólap állít meg: „Toborzó! Újpest hírneves szánkódombján fergeteges élőkép adatik. Költők, forradalmárok, táncosok hívatnak megjeleníteni a jeles napokat. Ha te is tagja kévánsz lenni a honvédseregnek, ne habozz megjelenni. Harcra fel!”

Nem habozunk, annál is kevésbé, mivel ekkor már előttünk a domb, és valóban hadseregnyi gyerek áll rajta kisebb-nagyobb csoportokban. Police feliratú szalagok között lépünk be a ma délután rövid időre 1848-ba visszatérő parkocskába: rendőrök, parasztjelmezes fiúk, néptáncos lányok, piciny ágyúk és huszárok között, majd a fúvószenekar mellett haladunk el a Fel, fel, vitézek, a csatára dallamára. Egykettőre a nagy nap hangulatának hatása alá kerülünk. Az ünnepségre érkezettek óriási tömege lenyűgöző. De az is eszembe jut: aki ilyen programot szervez, annak nagyon profin kell mozgatnia a résztvevőket, hogy minden rendben menjen.

Az Újpesti Károlyi István Általános Iskola és Gimnázium, az egyik szervező intézmény igazgatója, Hirmann László dicséretesen rövid beszédet mond – gondolom, hogy ki ne zökkenjünk a forradalmi hangulatból. Megköszöni a Szent János Apostol Katolikus Általános Iskola és Óvoda igazgatója, Käfer György rendhagyó kezdeményezését, és annak a reményének ad hangot, hogy a mai ünnepség sokak számára életre szóló élmény lesz. Tizenkilenc iskola fogadta el a meghívást; a cél az, hogy a megjelentek az 170 éve lezajlott események tevékeny résztvevőinek érezhessék magukat. Ennek egy csata is része lesz – amelyet a magyarok sajnos elbuknak; az igazgató mindenkit arra kér, hogy kellő komolysággal, méltósággal vegyen részt a megvívásában.

Elénekeljük a népzenészek által cimbalommal, hegedűvel, nagybőgővel kísért Himnuszt, és ezzel máris átkerülünk az előadás erőterébe. A meg-megbicsakló hegedűszó kizökkent a mindennapokból, és meghatóan érzékelteti, hogy emberi mű ez is, hogy sokak egybehangzó szándékából születik meg az emlékezés, ahogyan annak idején a forradalom is valami nagy közös érzéssel, emelkedettséggel járhatott együtt.

A narrátor röviden vázolja a forradalomhoz vezető utat, a Habsburg-birodalomhoz fűződő ambivalens magyar viszony történetét, majd átadja a szót Petőfinek, aki naplójában beszámol a forradalmi nap eseményeiről. Nemsokára látjuk is őt, amint a Nemzeti dalt szavalja, aztán Jókai érkezik: ő a Tizenkét pontot olvassa fel. A csapat Landererhez és Heckenasthoz megy, hogy mindkét szöveget kinyomtassák, majd kiosszák. A nép pedig „részeg örömmel kapkodja”. A nép ezúttal mi vagyunk, nekem is jut egy a lapokból.

Ám épp csak hogy győz a forradalom, a kísérőszövegből máris megtudjuk: miután egész Európában elhamvad a forradalmak lángja, a magyarok kénytelenek háborúba bocsátkozni, szabadságharcot vívni annak érdekében, hogy eredményeiket megvédjék. Sereget toboroznak hát. A toborzás jelenete fergeteges néptánccal kapcsolódik össze, a gyerekek tömege zászlókat emel a magasba, feláll a sereg, lovas huszárok érkeznek. A lovak bennünk némi riadalmat keltenek, mindig arra futnak ugyanis, ahol mi állunk, és egy idő után olyan szilaj vágtatásba kezdenek, hogy már nem tudjuk, saját fejük után szaladnak, vagy arra, amerre a huszárok próbálják irányítani őket.

A harci hangulatot hatásosan fokozzák az ágyúdörgések, a kisebb gyerekek – és belőlük is van vagy száz-kétszáz – minden dörgésre sikoltással reagálnak; attól tartok, csakugyan félnek. A narrátor beszámol a győztes csatákról, és közben elvonul mellettünk a magyar sereg – lányok is sokan vannak köztük, vagyis harci téren is teljes az egyenjogúság –, mindenki büszke tekintettel, katonásan menetel. Méghozzá a végső csatába: ez ugyanis a következő, bizonyos jelekből ítélve a diákok által a leginkább várt programpont. A császári és a magyar sereg feláll egymással szemben, majd megkezdődik az ádáz küzdelem.

Nagy, ragasztószalaggal vagy zsineggel körbetekert, fehér, sárga, lila, piros és kék papírgombócokkal dobálják egymást a katonák. A magyar oldal körülbelül öt perc után sajnos alulmarad, és jó pár elesett vitéz fekszik a harctéren, amikor lezárul az ütközet. A társaik gyászzene kíséretében zászlócskák szúrnak a földbe melléjük. Aztán kézen fogva körbejárják őket.

Így ér véget az ünnepség, de a nap sikeréhez hozzájárulóknak mondott köszönetek után még történik egy és más. Minden részt vevő osztály kap egy hadi zászlót, majd a domb túloldalára invitálják a gyerekeket kossuthkiflit enni, nyilazni, kardozni, kommandósruhába öltözni, lovat simogatni.

Käfer György elmondja, hogyan találta ki, hogy ezt a jeles évfordulót ne a hagyományos, hanem élményszerűbb módon ünnepeljék Újpesten, és hogyan talált ehhez sok-sok segítőtársat, egyrészt a közeli Károlyi-iskola munkatársaiban és tanulóiban, másrészt az önkormányzatnál. Százötven gyerek szerepelt (a magyartanár, Rády Judit tanította be őket), hétszázötvenen érkeztek nézőnek tizenkilenc iskolából; az esemény előkészítése rengeteg szervezéssel járt. Jellemző részlet: hat cukrászda utasította vissza, hogy ezer kossuthkiflit süssön, de aztán a Harangvirágnál sikerrel jártak.

Hazafelé indulunk, de a közelben álló Petőfi-szobornál még megállunk egy percre. A virágágyás tele van szurkálva zászlókkal, kokárdákkal: sok közöttük a szív alakú. Mindet gyerekek készítették, vagyis „kézműves termékek”, nem gyáriak, boltiak. Annak jelei, aminek a mai, rendhagyó megemlékezés is: hogy lehet közünk a múlthoz a szív, az érzelmek szintjén is, hogy hőseink nagy néha, ünnepi pillanatokban kiléphetnek a történelemkönyvekből.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír