Végső búcsút vettek Farkas László nyugalmazott kecskeméti plébánostól

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Főtisztelendő Érsek Atya, kedves Gyászoló Hozzátartozók, kedves Atyák, kedves Testvéreim!

Érsek úr azzal az indoklással kért fel a megtisztelő feladatra, Farkas László atya búcsúztatására, hogy munkatársként én töltöttem mellette a leghosszabb időt, alighanem én ismerem őt a legjobban. S valóban: huszonkét év óta állok vele szoros kapcsolatban, ebből tizenöt évet nagyon szoros munkakapcsolatban éltünk meg együtt. Hosszú-hosszú évek sorának kellett eltelnie, amíg megismerhettem a zárkózott felszín mögött rejtőzködő érző embert, aki – szerényen, de örömmel mondom – lassan-lassan barátságába is fogadott. Ezért nem érzem tisztemnek, hogy hosszú és elvégzett feladatokban gazdag papi életpályáját méltassam. Inkább az embertől szeretnék búcsúzni: ki volt ő, milyen volt ő a legmélyebb valóságában, és szeretném néhány élettörténeti mozzanattal megvilágítani, hogy miből építkezett a személyisége, miben gyökereztek értékei, és mi minden állt korlátai mögött.

Amikor megismertem, elsőként a mély és rendszerezett teológiai tudásával, jártasságával, a teológia új irányzatainak naprakész ismeretével lepett meg. Tudtam róla, hogy nem szerzett tudományos fokozatot, az egri szemináriumban képződött. Idegen nyelveket nem beszélt jól, de járatta az összes akkor elérhető magyar nyelvű teológiai folyóiratot (Teológia, Vigilia, Mérleg, Távlatok, Communio). Nemcsak előfizette, de olvasta is őket. Ritkán esett meg, hogy ha szóba került egy-egy új tanítóhivatali megnyilatkozás, vagy egy-egy újszerű, vagy régen várt téma Egyházunk életében, ő már ne olvasta volna, ne tudott volna lényeglátón hozzászólni.

A második meglepetést a vasárnapi homíliáival szerezte: nem volt jó szónok a retorikai ékesszólás értelmében. Nem tudott sodrón, lendületesen beszélni. De ezt tudta magáról, s ezért nem volt rest egész papi életében minden egyes vasár- és ünnepnapi homíliáját szó szerint előre leírni. Megírt beszédének felolvasása monoton volt, de soha nem volt unalmas. Nemcsak azért, mert soha nem beszélt 10-12 percnél hosszabban, hanem azért, mert prédikációja nem tartalmazott egyetlen felesleges szót sem, de minden szó a helyén volt benne. Nyugalomba vonulása után kérésre kiadott egy liturgikus évre szóló homíliagyűjteményt: minden beszéde két és fél nyomtatott oldalt tesz ki (szinte karakterre, betűre azonos terjedelműek). Máig érdemes kézbe venni a kis kötetet (Szentbeszédek a Kecskeméti Nagytemplomban).

… és igen, a további első benyomások: nehezen megközelíthetőnek, befelé fordulónak, távolságtartónak, stílusában gyakran érdesnek, nyersnek, keménynek, olykor bántónak, nagy ritkán indulatosnak ismertem meg. Igazságszeretete, hallatlan munkabírása és fegyelmezett, szinte katonás élete, s ennek megfelelő elvárásai távolról fáklyaként világítottak, közvetlen közelről azonban olykor égettek.

Ezek voltak az első benyomások, ez volt a felszín. Öt-tíz év alatt lassan megnyílt, bepillantást engedett belső életébe, vívódásaiba, és így felsejlettek személyiségének fő vonásai. Tavaly húsvétkor ifjúkori naplói felhasználásával véglegesítette harminc oldalas önéletírását, inkább önvallomását, amit legszűkebb körével meg is osztott. 1935-ben született, édesanyja vallása után evangélikusnak keresztelték. Belső életének történetét az angyalföldi szoba-konyhás lakás bemutatásával kezdi: „Körfolyosós, szoba-konyhás lakások. Az ablak az udvarra néz, … mosakodási lehetőség a lavórban.” Majd az újpesti munkásság életének bemutatásával folytatja: „a hármas villamos végigcsattogott a Váci úton, melyen munkaidő előtt és munkaidő után fürtökben lógtak az emberek, nem akarnak a munkahelyről elkésni”. Szülei, Farkas Tibor szabómester és Rákóczy Erzsébet varrónő hasonlóan éltek. Hétéves volt, amikor szülei különváltak, édesanyja egyedül maradt három fiú gyermekkel. Később még megszületett negyedik fiútestvére is. Egyik öccsét nagybátyjuk vette magához, ő pedig tizenhárom évesen, Ferenc öccsével együtt bekerült Regőczi István atya, az Isten vándora „Sasfiókák Árva Gyermekek Otthonába” Vácott. Bár később két évig katona is volt (éppen 1956. november 4-én szerelt le, miután a bevonuló szovjet katonák fegyveresen elfoglalták a laktanyát, ahol szolgálatban volt.), a katonás élet fegyelmezettsége, stílusa, a rendszeres és pontos munkavégzés igénye, az elmélyült imaélet a sasfiókák között, Regőczi atya lenyűgöző közelségében égett bele a személyiségébe. „Sasfióki fogadalma” utolsó mondata így hangzott: „Én, Farkas László, Krisztus Királynak szentelem életem, a Pápának hűséget fogadok.” Az otthon államosításáig és feloszlatásáig másfél évet tölthetett el itt. Tőle idézek: „Ha most visszagondolok rá, ezért a másfél évért, amit a Sasfiókáknál töltöttem, érdemes volt születni. Nekem azonban még egy életre szóló feladatot is kellett jelentenie, hogy Atyát és az ő életét követve pap legyek.”

Papi hivatásának ébredését és elmélyülését két élményből forrásoztatja. Az egyik maga Regőczi István atya személye: a megalkuvást nem tűrő, eszményeiért és a reá bízott gyermekekért többszörösen börtönt viselt, akár a mártíromságot is vállalni kész papot tartja eszményképének, őt szeretné követni. Tizennégy éves korában volt elsőáldozó, és ugyanebben az évben bérmálkozott. Bérmaapja Regőczi atya volt, talán mondanom sem kell, bérmaneve István lett. Hivatásának másik forrása az Úr Jézussal való személyes találkozása az elsőáldozásban: „Már megtörtént az úrfelmutatás is. Csendesen imádkoztam. Megszólalt a csengő, letérdeltünk. Atya jön az Oltáriszentséggel. Egy pillanat, és szívembe fogadtam azt, Aki után annyira vágyódtam.”

Az otthon feloszlatása után azonban a vágyott papi hivatás szinte elérhetetlen távolságra került tőle. Illegálisan egy-két hónapot még tanulhatott a „sasikkal”. Jelentkezett, de nem vették fel az esztergomi kisszemináriumba. A rektor indoklása: „előbb tisztázni kell vallási hovatartozását, és latint kell tanulnia, sokat kell imádkozni”. Ezután volt magántanuló, járt esti iskolába, papoktól, szerzetesnővérektől tanult latinul, sasfiókához méltón rendszeresen járt szentmisére, litániára, gyónt, áldozott. A kármeliták felvették volna, de édesanyja ezt nem támogatta.

Így tizenhét évesen dolgozni kezdett. Két év alatt négy munkahelyen segédmunkásból akkumulátorszerelővé „küzdötte fel” magát. Közben katona volt, majd leszerelése után újabb lépést tett a vágyott papság felé: munka mellett felvették a Madách Gimnáziumba. Tőle idézek: „Ki sem mondhatom, mennyire boldog vagyok, hogy öt év hányattatás után végre eljutottam oda, hogy Istenért tanulhatok. Vettem magamnak egy aktatáskát és egy töltőtollat összesen 203 forintért.” 1957 januárjában súlyos munkahelyi balesetet szenvedett: jobb lába térdig belecsúszott a kénsavas- vizes kádba és megégett. Sebeit élete végéig hordozta.

Felgyógyulása után azonban beteljesülni látszott az álma: 1957. augusztus 31-én érettségi nélkül bevonulhatott az egri szemináriumba. Az első évben pótolnia kellett két év középiskolai tanulmányait, utána kezdhette a teológiát. Nagyon nehezen tudta behozni lemaradásait, különösen a latin nyelvben. 1963-ban szentelték pappá. Papi életének állomásairól nem beszélek, az részletesen olvasható a gyászjelentésben.

Ehelyett azt szeretném követni, hogy – ezzel a gyermek- és ifjúkori háttérrel – milyen ember, milyen pap lett Farkas Lászlóból, mit érthetünk meg személyiségéből, mit találunk lelki életének mélységeiben.

1. „Paradicsom volt számomra a szeminárium – mondta egyszer –, mivel semmi más dolgom nem volt csak Istenről és Istenért tanulni.” Papi önazonosságát leginkább Isten misztériumainak a keresésében és hirdetésében találta meg. Innen eredt a teológia életre szóló szeretete és művelése. Papságát Karl Rahner hivatalteológiája határozta meg, bár az ő szemináriumi idejében Magyarországon még nem oktattak Rahnert.

2. Segítőkész és megértő volt a nehéz élethelyzetbe kerültekkel szemben. Ő ismerte a keserves munkával megszerzett pénz értékét („a keresetemből vettem magamnak egy felöltőt a Bizományi Áruházban 413 forintért”), ezért soha nem maradt zárva a pénztárcája (a sajátja!), ha valaki nehéz helyzetben fordult hozzá. Amikor 1998-ban elkezdtük felépíteni a Karitász helyi műveit, ugyanezt a szociális érzékenységet tapasztaltam meg benne.

3. Végtelenül megértő, szinte gyengéd volt a nehéz és bonyolult élethelyzetekben élőkkel szemben (családi tragédiák, párkapcsolati válságok, gyász, veszteségek, elhagyatás, meg nem értettség). Nemcsak megértően meghallgatta a panaszt, hanem személyesen odaállt a bajban lévő mellé. A meghallgatása nem pusztán empátia volt, hanem valódi compassio. Pedig akkor még nem volt Ferenc pápánk, nem voltunk túl az irgalmasság szent évén, nem jelent meg az Amoris laetitia. Miből táplálkozott ez a finomság egy hideg-rideg megjelenésű emberben? Hozzátartozóitól hallottam: György öccse fiatalon hunyt el, egy hároméves fiút és egy hétéves leányt hagyva félárván maga után. Farkas atya a gyerekeket ezután hosszú időn át felkarolta, maga nyaraltatta. Ő, aki későbbi papi életében az éves szabadságát sem vette ki, a gyerekekkel sátrazott, nomád körülmények között élt velük, főzött, mosott rájuk. Ő, aki megélte az apa hiányának minden fájdalmas vonatkozását, nem hagyta magukra legkisebb öccse gyermekeit.

4. Még nyolcvanéves korában is kihúzott, derékkal, egyenes gerinccel járt, mint egy nyugalmazott tábornok. Akik csak távolról ismerték, azt hihették róla, hogy „karót, vagy nyársat nyelt ember”. Én hiszem, hogy nem karót nyelt, hanem belső tartása jelent meg alakján. A szó szoros és nemes értelmében egyenes ember volt. Egyenesen dicsért (bár ritkán) és egyenesen bírált. Egy-egy kevésbé sikerült prédikációm után – amikor magam is éreztem készületlenségemet vagy indiszponáltságomat – visszajelezte, hogy mi volt a felesleges, mi vitt el a tárgytól, vagy mi volt kevéssé kidolgozott. Mindig tanultam jó szándékú és építő kritikáiból. Egyenességéből következett, hogy nála soha, semmilyen nemtelen előnyt nem lehetett elérni hízelgéssel, törleszkedéssel, helyezkedéssel.

5. Soha nem döntött ad hoc módon, különösen nem érzelmi alapon. Ezért nem lehetett őt sürgetni. Konfliktusainak többsége akkor következett be, amikor sürgetni, manipulálni akarták. Ha valamit döntésre elé terjesztettünk, aludt rá egyet-kettőt. Amikor azonban jóváhagyott valamit, általában előrevivő, jobbító ötletekkel is előállt. Átgondolta, utolsó éveinek-hónapjainak ismeretében, ma már azt mondom, átimádkozta döntéseit.

6. Ahogy élt, úgy halt meg. Isten megadta neki, hogy a számára talán legfontosabbat: szellemi frissességét, intellektuális képességeit az utolsó pillanatig, végső elalvásáig teljes mértékben megőrizte. De megadta neki azt is, hogy gyöngeségeiben, hiányosságaiban, sebzettségében a szenvedés által növekedjék, megérjen a végső aratásra. Életére visszatekintve, végrendeletében a következőképpen fordul Istenhez, majd mindannyiunkhoz: „Életemet abban a reményben adom vissza Teremtőmnek, hogy Jézus Krisztus, akinek szolgálatában töltöttem életemet, megbocsátja gyarlóságomat, mulasztásaimat, bűneimet, és feltámaszt engem az utolsó napon. Ha valakinek életem során testi vagy lelki kárt okoztam, vagy megbántottam, azért most bocsánatát kérem.” A Papi Otthon igazgatónője, főnővére, nővérei, takarítónői egybehangzóan vallják: Farkas atya volt az, aki soha nem türelmetlenkedett, soha nem követelőzött, és minden, de minden, akár a legkisebb gondozási vagy ápolási szolgálatot minden egyes alkalommal hálásan megköszönt. Közben teste elfogyott, madárszerűvé, áttetszővé vált, elégett, mint a gyertya. Az utolsó földi dolgokat is el kellett engednie: a számítógépet (ami számára a kapcsolattartás legfontosabb eszköze volt), a könyvet, a zsolozsmáskönyvet, majd végül a telefont is.

Nemrégiben egy látogatás alkalmával temetésének körülményeiről rendelkezett. Megkérdeztem: „Atya, miért éppen most jutott eszedbe beszélni erről?” „Mert fogy az erőm…” – válaszolta, és nézett rám tovább kissé tétován, de jelentőségteljesen. Éreztem, hogy még nincs befejezve a mondat, ezért csak szememmel biztatva vártam a folytatást. Ekkor elfordította tekintetét, majd szemét lehunyva befejezte a mondatot: „És már nagyon-nagyon vágyakozom haza.” Nem tudtam nem felidézni magamban, amit elsőáldozásakor írt: „Egy pillanat, és szívembe fogadtam azt, Aki után annyira vágyódtam.” Jézus nem várakoztatta már sokáig; Karácsony hetében jött el érte, és hazahívta.

Kedves László Atya! Köszönjük az életedet és a szolgálatodat. Testedet most kikísérjük a temetőbe azzal a hittel és reménnyel, hogy megérkeztél oda, ahová vágyakoztál, és már meghallottad a bebocsátó szót is: „Jól van, te hűséges és derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be Urad örömébe!” (Mt 25,23) Ámen.

Fotó: keol.hu

Magyar Kurír