„Az örömhír mindenkié”

1. Jézus elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Rendben, de melyik írás? – kérdezhetjük. A mai evangéliumi szakasz a múlt vasárnapinak a folytatása: Jézus szombatonként Galilea zsinagógáiban tanít, majd hazatérve Názáretbe ezt a részt olvassa fel: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje” (Iz 61,1–2; 29,18; 58,6).

A hallgatóság, azaz a város lakói jóleső érzéssel nyugtázzák a hallottakat: „Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak”. Bizonyára azt is remélték, hogy ha Kafarnaumban csodákat cselekedett, akkor most annál inkább így tesz Názáretben, ahol nevelkedett. Viszont amikor a remélt lokálpatrióta jelek helyett Jézus arról beszél, hogy Isten előtt minden ember egyforma, akkor haragra gerjednek és kiűzik a városon kívülre. Jézus csalódást okozott az embereknek, akárcsak korábban a próféták. „Egy próféta sem kedves a maga hazájában.”

2. A Szentírásban a próféta nem jövendőmondó, nem jós. A próféta Isten nevében beszél, az Úr szócsöve. Ezért is kezdi általában így beszédeit: „Így szól az Úr…; Ezt mondja az Úr…”. A prófétának az a feladata, hogy hitelesen és megmásítatlanul elmondja Isten igéjét, akár örömmel fogadja azt a hallgatóság, akár nem. Ezért gyakran a próféták ellen fordultak.

Ez történik Jézussal is. Arról beszél, hogy Isten jósága nem korlátozódik csupán a választott népre. Isten minden ember számára egyformán elérhető. Illés és Elizeus próféta esetét hozza példának. Bár sok özvegy élt Izraelben Illés próféta idejében, de ő csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz kapott küldetést. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Naamán. Jézus hallgatósága nem tudja elfogadni ezt az igazságot, hogy Isten szeretete és irgalma nem korlátozódik csupán rájuk, a választott népre. Izgalmas kérdés: vajon mi történne és milyen reakciót váltana ki, ha inkognitóban Jézus ma ugyanezt elmondaná nekünk, nekem a szentmise homíliájában…

3. Jézus hallgatóiként, sőt tanítványaiként és követőiként, nekünk is fel kell tennünk a kérdést, hogy tanítását hallgatván hogyan döntünk. Csak addig lelkesedünk-e érte, amíg tanítása kedvünkre való, vagy kitartunk mellette akkor is, amikor nem a mi elvárásaink, elképzeléseink vagy logikánk szerint cselekszik? Vagy csak a látszatra adunk („de hát nem József fia?”)?

Krisztus tanítványaiként, keresztényekként mi merünk-e próféták lenni? Készek vagyunk-e a prófétai tanúságtételre? Arra törekszünk-e, hogy Istennek legyünk tetszésére (aminek az is lehet az ára, hogy elveszítjük a népszerűséget az emberek előtt), vagy inkább választjuk a kompromisszumot, csakhogy tetszésére legyünk az embereknek?

Kovács Gergely/Magyar Kurír