„Azt teszem, ami neked jó” – A magyar nemzeti teamet vezető Simon házaspár a Házas Hétvégéről

2018. október 10. szerda 19:23

Október 6. és 8. között az esztergomi Adalbertinumban tartotta ülését a Házas Hétvége lelkiségi mozgalom Európai Tanácsa. A hazai Házas Hétvége nemzeti teamjének házaspárja a háromgyermekes Simon házaspár, Juli és Béla. Velük beszélgetünk.

– Milyen feladatai vannak a nemzeti team házaspárjának?

Simon Béla: A Házas Hétvége nemzeti irányítása világszerte úgy történik, hogy az országokon belül minden közösségnek van egy választott, ún. ecclesiális teamvezetése, amely egy házaspárból és egy papból áll. Thorday Attila atya és mi ketten vagyunk a nemzeti felelősei 2016 júniusa óta a magyar Házas Hétvégének. A megbízatásunk három évre szól.

Simon Juli: A házaspárt a közösség választja meg, a lelkipásztor atyát pedig a házaspár hívja meg. A nemzeti team feladata, hogy összefogja a magyar Házas Hétvége közösséget, amely hál’Istennek nagy létszámú, ezernyolcszáz körüli az aktív párok száma, felöleli az egész Kárpát-medencét, mintegy száz atya kapcsolódik hozzánk. Az elmúlt harmincnégy évben több mint 8 ezer házaspár vett részt a házas hétvégés programokon. A külföld felé is mi képviseljük a közösséget. Az Európa tizenhárom országában jelen lévő lelkiségi mozgalom vezetősége, a nemzeti felelősöket összefogó Európai Tanács vetésforgóban rendez évente három találkozót a tagországokban, az elmúlt hétvégén éppen Magyarországon zajlott ez. Ezeken a találkozókon a házassággal, családdal kapcsolatos, különösen aktuális témákat vitatjuk meg.

– Melyek ezek jelenleg?

S. B.: Ennek az új európai vezetésnek a mandátuma egy évvel ezelőtt kezdődött. Az előző időszakokban a nemzeti felelősök által összegyűjtött kérdések, problémák mentén kialakítottak egy nagyon érdekes, izgalmas, hosszú távú tervet, Világítótorony – 2033 címmel. A 2033-as dátum egyrészt utal arra, hogy bár a jelenlegi vezetők három évre lettek megválasztva, de amikor álmodunk, célokat tűzünk ki magunk elé, akkor nem rövid távú terveket készítünk, hanem messzire előretekintve gondolkozunk, hogy milyennek szeretnénk is látni Európában a családokat, a házasságokat. Másrészt 2033 Jézus Krisztus kereszthalálának, feltámadásának és mennybemenetelének a kétezredik évfordulója, a világméretű Házas Hétvége pedig 65 éves lesz. A kifejezés, hogy világítótorony, arra emlékeztet bennünket, hogy napjainkban, a 21. század második évtizedében „cseppfolyós” társadalomban élünk. Az individualista eszmék széles körben elterjedtek, előtérbe kerültek az önző, egyéi érdekek, ezzel párhuzamosan csökkent a házasságkötések száma. Egyre kevesebben köteleződnek el akár a házasság szentsége, akár a papság mellett. Hogyan lehetünk mi világítótorony, hogyan tudunk világítani ebben a világban? Úgy, hogy nem zárkózunk be az elefántcsonttoronyba, mint egy várkastélyba, csináljon a világ, amit akar, mi pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nem siránkozunk, hogy lehetetlenség ebben a világban élni, mert egy bezárkózó közösség halálra van ítélve. Nem is fölényeskedünk, éreztetve a katolikus erkölcsi fensőbbségünket a világgal, mert ezzel csak elriasztanánk az embereket. Amit meg szeretnénk valósítani – és erről tanácskoztunk a hétvégén Esztergomban –, hogy az említett, rossz hozzáállásokkal szemben mutassuk meg a világnak a pünkösdi magatartást. Amikor Jézus meghalt, az apostolok siratták őt, elbátortalanodtak, aggodalmaskodtak, hogy mi lesz most velük. Amikor viszont megkapták a Szentlelket, hatalmas erővel, hévvel misszionáltak, hívták és állították maguk mellé az embereket. Mi is ezt szeretnénk követni, házaspárokként misszionáriusnak lenni ebben a mai világban, amikor az emberek nagy többsége nem jár templomba, távol áll a hittől, Istentől. Ezért nekünk úgy kell őket megszólítanunk, hogy kimegyünk a templom falai közül, és megpróbálunk jelnek lenni. Szóba elegyedni velük, nem fölényeskedve, nem kirekesztő módon, hanem közvetlen hangon kapcsolatot létesíteni, építeni a világ és az egyházias házas hétvégés közösségek között. Nagyon fontos az is, hogy folyamatosan keressük, találjuk meg és neveljük ki az utódainkat, mert utánpótlás nélkül minden közösség halálra van ítélve.

S. J.: A világ felé való nyitás nem olyan egyszerű, minden ország számára mást jelent. Nyugat-Európában már vannak olyan házas hétvégés közösségek – az angol, a belga, a holland –, amelyek kénytelenek voltak feladni azt az elvet, hogy csak a szentségi házasságban élőket szólítsák meg, olyan kevés a számuk. Nálunk még, hála Istennek, nem ez a helyzet.

S. B.: A magyar közösség nagyon élő, virulens közösség, a középgeneráció mellett vannak köztünk aktív, lelkes, fiatal párok is. Ezért úgy gondolom, hogy mi világítótorony lehetünk a Nyugat-Európában már sokkal jobban liberalizálódott közösségek felé is. A mostani találkozón a külföldről jött házaspárok el voltak ragadtatva attól, hogy milyen sokan, több mint 300 házaspár és 15 atya volt jelen Magyarországról, Erdélyből, Vajdaságból és Felvidékről.

– Hogyan jutnak el a szentségi házasságot kötő, de nem gyakorló katolikusokhoz?

S. J.: A Házas Hétvége tagjai a szentségi házasságban élők lehetnek, de tudjuk, hogy nem csak a gyakorló hívők kötnek templomban házasságot. A célunk, hogy őket is megkeressük. A plébániákon hivatalosan számon tartják azokat, akik templomban esküdtek. Őket is igyekszünk megkeresni. Sok példa van arra, hogy az első hétvégét követően ezek a házaspárok közelebb kerülnek az Egyházhoz.

– Személyesen keresik fel őket? Vagy levelet írnak?

S. J.: Mindig személyesen.

S. B.: A misszionálás esetében nyolcvan-kilencven százalékban alapvetőn fontos a személyes találkozás, megismerik az életünket, látják, hogy nemcsak beszélünk a szentségi házasságról, hanem a mindennapokban is megpróbáljuk megélni. Előfordult, hogy a saját házas közösségünkben nyitott tánctanfolyamot tartottunk. Erre nem házas hétvégés párok is eljöttek, ilyen volt a tánctanár házaspár is. Azt látták rajtunk, amit az őskeresztényekről mondtak a kortársaik: hogy „mennyire szeretik egymást”. Ez a légkör annyira megérintette egy házaspár lelkét, hogy utána csatlakozott hozzánk.

– Ma már szinte általános vélemény, hogy a hagyományos házasság idejétmúlt intézmény – ezt sulykolja a sajtó, a média is –, önök viszont maximálisan hisznek a házasság szentségében. Vajon mennyire lehetséges megvalósítani egy ilyen házasságot elutasító közegben, hogy ne csak szigetként létezzen a Házas Hétvége?

S. B.: Ez is nehéz kérdés, mert a 21. század kísértései, rossz szokásai minket is ugyanúgy veszélyeztetnek. Ugyanakkor megvan bennünk a kapcsolatépítésre való vágy, hiszen főleg a fiatalok, nagyon szeretik, ha a Facebookon lájkolják a bejegyzéseiket. Ez jó. Az más kérdés, hogy ez a vágyakozás ne merüljön ki a virtualitásban. Ezt a kapcsolatteremtési vágyat szeretnénk a személyesség irányába eltolni, találkozni, beszélgetni. Nem akarunk azonban mindent előre pontosan megtervezni, az irányítást is szeretnénk átadni a Szentléleknek, hogy vezesse Ő a közösségünket, adjon jó ötleteket.

S. J.: Visszatérve a nyitás kérdéséhez, ez semmiféleképpen nem jelenthet felhígulást. Az értékeinkhez mindenféleképpen ragaszkodnunk kell, különben hogyan lehetnénk világítótorony? A lényeg, hogy hitelesek legyünk, és ebben erősít minket a közösség.

– Nyilván Önöknek is vannak konfliktusaik. Hogyan tudják ezt kezelni, megvalósítani azt, hogy „ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4,26)?

S. B.: Azért előfordult, hogy lefeküdtünk haraggal. Ez nagyon komoly kihívás, az összeveszéseink ugyanis a különbözőségeinkből táplálkoznak, ami nem rossz. A Jóisten mindnyájunkat egyediként teremtett meg, mások vagyunk vérmérsékletünkben, otthonról hozott szokásainkban. Házasok voltunk már néhány éve, amikor rájöttem, hogy nem kellene harcolnunk a különbözőségeink ellen, hanem értékelni kell ezt is. A családban Juli érzékenysége, finomlelkűsége, ahogyan a gyerekekkel anyaként is megnyilvánul, nagy érték. Nekem sem kell azonban szégyellnem, hogy keményebben, szigorúbban bántam a gyerekeinkkel. Ez a két különbözőség együtt tudott és tud jól működni. Kisebb dolgokon is össze tudunk veszni. Engem például mindaddig feszítenek a feladatok, amíg el nem végzem őket. Aprólékosan kidolgozok mindent, pontról pontra.

S. J.: Én viszont ráérősebb vagyok, és ezen időnként vitázunk, hogy mikor álljak bele teljesen én is a feladatba. A fontos, hogy egyrészt tudjunk erről beszélni, másrészt pedig a konfrontáció és a konfliktus nem ugyanaz. A konfliktust nehezebb kezelni. Jó lenne, ha előtte a különbözőségeinket tudnánk ütköztetni, normális hangnemben. Nyíltan kell erről beszélni, nem szabad szőnyeg alá söpörni a problémát. Nem könnyű olyan légkört teremteni, amiben ez lehetséges, de meg kell próbálni.

S. B.: Sokat segít, ha őszintén, higgadt hangon feltárom az érzéseimet, miért rossz nekem például az, ha nem tudok időben hozzálátni a feladatomhoz... azért rossz, mert szinte értéktelennek tartom magam.

S. J.: Ez az „én-üzenet”, vagyis a saját érzéseimről beszélek. Pál Feri atya megfogalmazása szerint át tudok ülni a másik székébe, és onnan próbálom nézni a helyzetet. Teljesen természetes, hogy a saját szemüvegemen keresztül nézem a világot, de ha a másik székébe átülve meg tudom fogalmazni, hogy mennyire örömteli a szüleiddel vagy a testvéreiddel találkozni, mert lehet, hogy ez nekem nehéz, de neki fontos, akkor mindjárt más hangon tudunk erről beszélni, viszonyulni.

S. B.: Ez annyira fontos kérdés, hogy a jegyesoktatásban egy egész estét szánunk a különbözőségre, a konfrontációra, mert a jegyesek gyakran ájtatos szöveggel jönnek, hogy mi soha nem veszekszünk. Ilyen nincs, ezért leckeként feladjuk nekik, hogy legközelebb meséljék el egy veszekedésüket.

– A szentségi házasság tehát egyáltalán nem jelent tökéletességet, olyan, mint a hit, folyamatos zarándokút, küzdelem?

S. B.: Ha tükörbe nézek, nem látom a glóriát a fejem körül. A házasság döntések sorozata, önmagam legyőzése, a szeretet jegyében. Van egy alapvető mondása a Házas Hétvégének, ami az egyik alapító atyánktól, a belga Guido Heybraut atyától származik: „Azt teszem, ami neked jó.” Ha ez a gondolat életre kel mindkettőnkben, minden nézeteltérés megoldható.

S. J.: A gond csak az, hogy a mai világ, amely annyira az individuumra épül, ezzel nem tud mit kezdeni. Pedig ez megvalósítható, hiszen szép, szeretetben élő családokat látunk magunk körül, sok gyerekkel. Kétségtelen, hogy mindez sok lemondással, áldozattal jár, amire megint csak sokan legyintenek. Nekünk azonban nem szabad ezzel törődni, meg kell vívnunk a szellemi harcot, annak tudatában, hogy mindig mi leszünk kisebbségben, mert radikálisan képzeljük el Jézus tanítását, nem leszünk soha a nagy tömeg. Ha valakinek ez vonzó, megmutatjuk neki az utat, de akarata ellenére, erővel senkinek a torkán nem tudjuk lenyomni Jézus tanítását, ez nem lehetséges. Nem is törekszünk erre.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
puspoki-latogatas-babolnai-templomban-es-menesbirtokon
Püspöki látogatás a bábolnai templomban és a ménesbirtokon

Szalai Gábor bábolnai plébános meghívására október 14-én Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke hálaadó szentmisét mutatott be a bábolnai Nepomuki Szent János-templomban a település várossá nyilvánításának 15. évfordulója alkalmából.

15:01
a-szoloto-biztonsaga-avilai-szent-terez-mai-uzenetei
A szőlőtő biztonsága – Avilai Szent Teréz mai üzenetei

Október 14-én, vasárnap tartották a budapest-terézvárosi templom búcsúját. A szertartáson Cserháti Ferenc esztergom-budapesti segédpüspök az ima és a szeretetgyakorlás egységére, összekapcsolására buzdított prédikációjában.

13:40