„Leborulok a legkisebbek előtt” – Böjte Csaba volt Tóni atya vendége

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A kávézó alagsora, mint a hasonló rendezvényeken általában, ezúttal is teljesen megtelt. Tóni atya első kérdésére, milyen gyermek volt, milyen vágyai voltak, Böjte Csaba elmondta, papi jelmondata egy kívánság: az emberiség egy nagy családot alkosson, és egymásnak testvérei legyünk. Gyermekként arról ábrándozott, hogy a barátaival sátorvárost alapít, mert nagyszerű érzés lehet közösségben megélni az együvé tartozás örömét. Sokat kirándultak, bejárták az erdélyi hegyeket, letáboroztak a Szent Anna-tónál.

Csaba testvér itt föltette a kérdést: Az, hogy a tizenkét éves Jézus eltűnt, azt jelenti-e, hogy Mária és József felelőtlen szülők voltak, vagy pedig azt, hogy Jézus már korábban is elment „bandázni a haverokkal”? Az utóbbi a valószínűbb, vagyis hogy a gyermek Jézus is szeretett a barátokkal lenni, nem ült egész nap Mária szoknyájánál, meg József lábai körül. Ezért először fel sem tűnt számukra, hogy Jézus eltűnt.

A ferences szerzetes nem tagadta, hogy a falra mászna, ha az ő gyerekei olyanokat tennének, amiket ő csinált kamaszként. Nyolcadikos korában például az egyik barátjával úgy érezték, be kellene járniuk a világot. Ezért a szüleiktől – Csaba testvér esetében csak az édesanyjától, hiszen édesapja akkor már nem élt – kölcsönösen elkérették egymást a távol élő nagyanyjukhoz, majd kimentek az állomásra, felszálltak egy tehervonatra, amely elvitte őket Bukarestbe. Egy hétig tartózkodtak ott, miközben a szülők nyugodtak voltak, abban a tudatban, hogy a nagyszülőknél vannak. Ellenőrzésre nem volt módjuk, hiszen a telefon ritka kincs volt akkoriban.

Nem feltétlenül ezzel összefüggésben, de Csaba testvér mégis arra biztatja a gyerekeket, hogy legyenek önállóak – a létért küzdeni kell, mindenkor bízva az isteni gondviselésben.

Michels Antal kérdésére, kik voltak a példaképei, Böjte Csaba Márton Áron gyulafehérvári püspököt említette elsőként, aki bérmálta és a teológiára fölvette őt. „Székelyföldön Áron püspök megkerülhetetlen példakép – fogalmazott Csaba testvér. – Mindnyájunknak meg kellene tanulnunk az ő mentalitását, azt, hogy »soha nem ment át kutyába«, üldözhették, börtönbe zárhatták, megfigyelhették, mindenkivel tisztelettel beszélt. Leírta azt is, hogy népének sorsa soha nem lehet közömbös számára. Márton Áron útja a damaszkuszi út, a párbeszéd útja – Jézus sem kiabált Saullal, hogy hogy tudott erre vetemedni, még ott piroslik rajta István diakónus vére! Ehelyett föltette a kérdést: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?«, és megmondta neki, mit kell tennie: az Úr kiválasztott edényeként sokat kell szenvednie.”

Az újabb kérdésre, hogy a tanárai közül voltak-e olyanok, akikre szívesen emlékszik, Böjte Csaba megemlítette egykori fizikatanárát, akinek a segítségével eljutott az országos diákolimpiára. „Azok a tanárok maradnak meg az emlékezetünkben – mutatott rá a ferences szerzetes –, akik kihozzák belőlünk a maximumot. Egy pedagógusnak, egy edzőnek az a dolga, hogy a rábízott gyereket kivigye a léte peremére, hogy ott megtapasztalhassa: van tovább. Sokszor nem a fizikai adottságaink vagy a politikai környezet korlátoz bennünket, hanem mi magunk, amikor azt mondogatjuk, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Ki se nézzük magunkból a többet. A lét peremére való kivitel azt jelenti, hogy többek vagyunk, mint amennyit gondolunk magunkról, mint amit a tükörben látunk.”

Böjte Csaba kifejtette, az ember folyamatosan döntéseket hoz élete során; ha egy ajtó kinyílik, sok másik becsukódik. Legfontosabb, hogy az ember kitartson. Az biztos, hogy a Jóisten nem játszik velünk, nem visz ki bennünket az erdőbe, hogy ott hagyjon minket egyedül egy fa mögött, ő pedig elbújva nevessen rajtunk, hogy „ezt jól megszívtuk”. Ha egy fiatal férfinak azt sugallja, hogy ott van az a szép leány, vedd feleségül, a lánynak pedig, hogy te pedig menj hozzá, az biztos, hogy egy életre szól. Isten nem von vissza semmit.

Engem elhívott a teológiára, rám bízta az elhagyott gyermekek gondozását – mondta Csaba testvér, és felelevenítette, hogy amikor az egyik tanárkollégája el akart menni Afrikába, missziós munkát végezni, ő figyelmeztette: ezt a küldetést, az elhagyott gyermekek nevelését, tanítását közösen vállalták, ez olyan, mintha félbehagyná a munkát. Azt mondta neki: „Együtt kezdtük el, együtt is kell végigvinnünk. Ha leraktál valahol egy téglát, építsd fel ott a házat. Még akkor is, ha ez nem mindig könnyű. A lényeg, hogy mindig Istent szolgáljuk, szeretetben. És akkor teljesen mindegy, hogy milyen munkát végzünk, utcát söprünk, perselyezünk vagy prédikálunk a bazilikában. Ki kell kapálnunk a gazt a szívünkből, hogy ne a hiúság, a beképzeltség, hanem a tiszta szeretet vezessen bennünket az utunkon. Oda kell adnunk magukat teljesen a Jóistennek, akit nem tudunk felülmúlni az ajándékozó szeretetben. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk, hogy aki hisz benne, örök élete legyen” – idézte a dévai szerzetes János evangéliumát.

Ezután arról is beszélt, hogy hihetetlen élményt jelent számára, amikor koldusoktól, a legszegényebbektől kap ajándékot. Elmesélt két történetet.

Van Déván egy szemétdomb, afféle senki földje, ahol azonban mindig él negyven-ötven szegény család. Csaba testvér gyakran ellátogat ide. Az egyik alkalommal megszólította egy körülbelül tizenöt éves fiú, és arra kérte, szentelje fel a házát. „Talán az apád házát” – jegyezte meg a ferences. A fiú azonban öntudatosan mondta, hogy a saját házáról van szó. Kiderült, hogy ez a „ház” a szemétből kiszedett gumicsizmákból, üvegpalackokból, félredobott téglákból épült fel, sárból, földből egybetapasztva. Mindezt a fiú egyedül végezte. A házikó falára pedig kiírta: „Isten hozott, drága feleségem!” Arra készült, hogy a kórházból hazavigye a feleségét, újszülött gyermekükkel együtt, s hogy méltóképpen fogadhassa őket, ezért kérte meg Csaba testvért otthonuk megáldására.

Egy másik történet szerint Böjte Csaba hazaengedte téli vakációra az egyik serdülőkorú kislányt. Egy új, szép farmernadrágban ment el, és szakadt ruhában jött vissza. Mi történt? – kérdezte Csaba testvér. Tudta, hogy a gyermek édesapja alkoholista, durva természetű, terror alatt tartja a családját. Pénzt akart szerezni – azt, hogy milyen úton-módon, a ferences inkább nem részletezte –, de nem sikerült neki. Ezért a kislány eladta a farmernadrágját, és így megvolt az étel karácsonyra, még ajándékokra is futotta. A gyermek elmesélte, hogy bár az apja szörnyű ember, de ő még emlékszik rá, hogy amikor négy-öt éves korában leforrázta magát és kórházba vitték, az apja elkísérte, de nem engedték be; ezért hazament, forró vizet öntött magára, őt is bevitték a kórházba, és így ápolhatta, gondozhatta a gyermekét.

Az ilyen történeteket hallva leborulok a legkisebbek előtt, akikben valóban megjelenik Krisztus. Soha ne a látszatokból ítéljünk, mert nem tudjuk, mi van egy-egy tragikus, szomorú élet mögött – mondta végül Böjte Csaba testvér.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír