„Mind elmegyünk…” – In memoriam Weöres Sándor

2019. január 20. vasárnap, 19:58

Ki fejti meg a Valse triste varázsát, az Arabesque szépségét vagy a Felhőt nekem tündéri báját? Szükséges egyáltalán? Amit alább kínálunk: biztató egy életműhöz, ami feneketlen kút, inni ad; vagy kék tó, tenger, óceán, bátran a hullámai közé vethetjük magunkat.

Vannak szavak, melyeket Weöres Sándor lefoglalt magának, akaratlanul is. A galagonyát például biztosan; és a bóbitát és a zabszalmát, és azt, hogy piros láz vagy azt, hogy piros ruhában. Úgy, ahogy Petőfi az alföldet, Ady a héját meg a nászt, vagy Vörösmarty azt, hogy rendületlenül. Nehéz életművéről bármit is mondani: megköt a gazdagsága, az a kimeríthetetlen áradás, amit neve felidéz.


Táncol

„Én is mozdulatlan akarok táncolni,
Csillagok, csillagok!”

Weöres Sándor 1913. június 22-én született. Egy költői nevű falucskában nőtt föl, melyet egyik versében így becéz: „kis Csöngém”. Itt ismerte meg a „gyermek-esztendők koravén magányát”, épp úgy, mint a mezei életet, melynek élményanyaga költészetének szerves része lett. Először elvágyott, aztán szüntelen visszavágyott. „Mit ott átéltem, ahhoz mérten / most minden élmény törpe nékem” – szól a Gyerekkor konklúziója. Itt nyíltak ki szemei, szíve-lelke a lét csodáira. Itt került barátságba a teremtett világgal. Tudta, milyen a Nap vendégének lenni, ízlelgette a „méz-izü” Holdat. A lenyugvó Napot „az ég piros bikájának” látta olykor, de tudta, hogy igazából piktor, a Hold pedig szobrász. Ismerte a viruló vetéseket, megfigyelte a „hegedű-lábú” tücsköt, megleste a fehér leány táncát a réten, látta, hogyan kuszálják a szarvasok szarvai a kék eget, s azt is, hogy a „tág űrbe lengő” vadludak, a „meszes kékségbe / mártják a csőrüket”.

Járt a világ számos pontján, de az igazi nagy utazásokat a költészetben tette, az ősi kultúrák mély erdeiben bolyongott, a nyelvek zenéjére járta csodálatos táncát. Arra biztatott, hogy igyekezzünk a vershez zengésében, a tartalomtól függetlenül közelíteni – így fedezhetjük fel „belső, igazi szépségét, testtelen táncát”.


Játszik

„Most ringat egy mohos csónak,
míg kártyát a teleholddal játszom”

„Te, drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen” – írta a tizenhat éves Weöres Sándornak Kosztolányi Dezső. Gyarmati Fanni egy helyen így jellemezte naplójában: „furcsa kis figura ő, félig ember, félig manó”, és Radnóti Miklós felesége is tudta róla, a kezdetektől, hogy „kísértetiesen tehetséges”. Ez a furcsa csodagyerek-manó végestelen-végig játszott és játékra hívott. Van-e, aki ne tudná idézni kapásból néhány sorát? A bölcsőtől fogva kíséri a magyar anyanyelvű embert. Egy interjúban ezt mondta: „Azért iparkodom minél zártabbá és dallamosabbá formálni gyerekverseimet, hogy a későbbi felnőtt lelkét megmentsem a formátlanságtól.” És talán, hogy a későbbi felnőtt se felejtsen el játszani. Játszani a holddal, a felhőkkel, ahogy ő játszott, megnézve magának az összeset, és felismerve arcukat; játszani a zengéssel, a zenével, ahogy ő játszott. Írt például szimfóniákat: mindjárt az elsőt az ujjongás verse nyitja, harmadik tétele pedig a varázslatos Valse triste; a második szimfóniában ott találjuk az első magyar vers gyönyörűszép parafrázisát, a Mária siralmát; a hetedik hatalmas, magával ragadó vízió Mária mennybemeneteléről.


Épít

„… kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad”

Károlyi Amyval, aki maga is költő volt, 1947-ben kötöttek házasságot. Weöres Sándor Amy szívét kérte, és kertjét ajánlotta cserébe: „Lombjával csókol, hogy soha / ne vágyj elhagyni engem.” Aztán a szép Canzonéval köszöntötte feleségét, „piros ruhában, szerelemben”, és az Imában azt kérte a „halkan éneklő asszonytól”, aki „áthatol a mulandóságon”, hogy adja szájába a szót. Károlyi Amy feleség, őrző, költőtárs lett: „A szeretet csak van és vár” – írta Tárgyeset című versében; várt, kísért, őrzött, ápolt, épített, szeretett.


Szunnyad

„te már elégtél:
mehetsz aludni…”

Weöres Sándor tizenöt éves volt, mikor első verse, a Kodály Zoltán mesternek ajánlott, halk, érzékeny Öregek megjelent. Sokat gondolkozhatott a halálról, alighanem a kezdetektől. A személyesből a személytelenbe való átmenetként készült rá. Tudta, hogy „uraktól nyüzsög a végtelenség”, miközben „szolga csak egy van: az Isten”. E felé a szolga-Isten felé törekedett, a „legegyszerűbb, nagy egység felé”.

Sokat gondolkozott a művészetről, a világról, az emberről is. Feljegyezései között van egy ilyen mondat: „Egy nemzet érettségének fokát az jelzi: polgárai között hány van, aki ha választani kell aközött, hogy rabtartó vagy rab legyen, inkább a rabságot választja.” Tudta azt is, hogy az ember életében „van néha olyan pillanat, / mely kilóg az időből”: örökké tartó pillanat. Ismerte a fájdalmat is, ki más tudta leírni így: „egy kövér ember jött szembe az uton, / bő volt nekem a köpenye, / bő volt neki a bánatom”. Filozófiából doktorált, a híres, A vers születése című disszertációval. Van egy műve, amit szintén szinte mindenki ismer: A teljesség felé. Tele van ezerszer idézett mondatokkal. Egyetlen egy álljon itt, a KÉRÉS: „Add vissza mértékét az embernek.” Vedd imádba.

Éppen harminc éve, 1989. január 22-én aludt el örökre. A Farkasréti temetőben nyugszik, a csöngei kripta helyett, ahová a Hazatérő sorainak tanúsága szerint vágyott. Bolero című versében megindítóan, békébe ringatva beszél az útról, melyre mindannyian rálépünk egyszer:

(+1) Szomjat olt

„idd föl énekem”

Pilinszky János zarándoknak látta: „Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.”

A születésének centenáriumára megjelent életműsorozatban versei négy kötetben, közel kétezer oldalon olvashatók. Ebből mindenki meríthet. S a költő mégis szabadkozik: „Még annyi mindent elsorolni kéne / […] Az ember emlékekben milliárdos, / emlékek elmondásában szegény.” Pedig ha volt valaha költőnk, aki minden virágszálat, minden marék port, minden örömet, bánatot, reményt meg tudott énekelni és ki tudott mondani szép nyelvünkön, az Weöres Sándor volt. Immár harminc éve, hogy elindult, lépdelni a „menny abroncsain”, de itt hagyta nekünk művét, és barátságát, ahogy a Rongyszőnyeg 127. darabjában ígérte: „Szemem tavában magadat látod: / Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.”


Borsodi Henrietta / Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kultúra
Vezető híreink – olvasta már?
varszegi-asztrik-puspokke-szentelesenek-harmincadik-evfordulojat-unnepeltek-pannonhalman
Várszegi Asztrik püspökké szentelésének harmincadik évfordulóját ünnepelték Pannonhalmán

Harminc évvel ezelőtt, 1989. február 11-én szentelte Várszegi Asztrik bencés szerzetest négy paptestvérével együtt püspökké Paskai László bíboros Esztergomban. A pannonhalmi bencés szerzetesközösség február 15-én ünnepi szentmise keretében adott hálát Várszegi Asztrik püspökké szenteléséért.

16:42
a-legfontosabb-amit-tudnunk-kell
A legfontosabb, amit tudnunk kell

Évközi 6. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 6,17.20–26)

16:00