„Távolodóban” – Búcsú Kányádi Sándortól

2018. június 20. szerda 20:18

A déli harangszóval érkezett a szomorú hír ma, 2018. június 20-án: meghalt Kányádi Sándor. A költőre és az emberre emlékezünk, akinek egyszer vendégei lehettünk.

Az interneten pillanatok alatt szétfutott a hír, és a nagy közösségi oldalon záporoznak ma a Kányádi-versek. Milyen jó ez! De miért csak ma, miért csak ilyenkor? Bárcsak holnap is, holnapután is az éjjeliszekrényen maradnának kötetei, szavai pedig a gondolatok között és a szívekben visszhangoznának minduntalan.

Emlékezést írok… morzsákat szedegetek, verssorok peregnek. Nem más ez, igyekezet egy költői és emberi arc néhány vonásának megragadására. Nem a formák, témák, nem a költői nyelv bámulatos gazdagságának dicsérete – azt tudjuk úgyis –, csak búcsú, így megkötve, életről-halálról való gondolatok örvényében.

Találkozhattam Kányádi Sándorral. Két órát töltöttünk budai otthonában egy interjú alkalmával. A szíves fogadtatás nem jó jelzős szerkezet arra, amit kaptunk tőle. Megérkezésünk után tüstént, kérdést sem várva, gyerekkori emlékek mesélésébe kezdett, mintha mindennapos találkozásaink egyike történnék éppen, és a nagyapa unokája felé fordulva át akarna adni mindent, ami az eszébe jut. És el akarná mondani az összes verset – mert a vers a legfontosabb. Megszámlálhatatlan versszöveg volt a fejében, hiba nélkül mondta mindet, bele-beleszőve mondandójába.

A felnőttség kritériumát abban fogalmazta meg, hogy tud az ember mosolyogni és nevetni magán, „saját együgyűségén, szamárságán, bölcsességén”. Vallotta, erre Arany János tanított meg minket, magyarokat, amikor megírta A nagyidai cigányokat. Így, ezzel a felvezetéssel, ezzel a bizonyos mosollyal mondta el nekem akkor, hogy ő bizony tudja, mi a magyar nemzet célja. „Nekünk egyetlen hazánk van – kezdte –, ez a magyar nyelv. S mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk, érkeztünk meg ide. […] Egy nemzetnek a célja az, hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére.”

Erdélyi ember volt, székely ember. A Hargita megyei Nagygalambfalván született, ott is nyugszik majd. Otthon, abban a földben, melyről ezt írta: „ez itt a föld / a föld nekem”.

Házassága Tichy Mária Magdolnával életre szólt; két fiuk született. Az éppen hatvan éve, házasságkötésük évében, 1958-ban született Két nyárfa című versnek irodalmunk legszebb szerelmes versei között van a helye. Eszembe jut itt még négy verssor, ezek ’94-ből valók: „már csak magamat benned és / magamban téged óvlak / ameddig célja volna még / velünk a fönnvalónak”.

Ars poeticáján töprengve a Harangfölirat és a Nevükön kellene című versek talán a legkézenfekvőbbek, alcímük is hirdeti, hogy költői hitvallások. De a Harmat a csillagon, a Sóhajtás, a Májusi kétségbeesés vagy a Volna még is ide kívánkoznak. Kányádi Sándor az igazat kereste „könyörtelen”, ez volt a kenyere, és konok volt, az egyenes beszéd, csak az volt neki szép; a boldogság tört szárnyú madarát tartotta a tenyerében, és tudta, hogy neki kell azt fölrepítenie. De meghallotta a rügybe hervadt álmok sírását is. Kút akart lenni, „utas-itató”, vagy diófa, rigó, rigófütty. Volt mondanivalója „a nyíló nárciszmezőkről például”, „az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről”, hegyekről és folyókról, égről és földről, és „a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről” is.

Legnagyobb példaképe Arany János volt. Versek bizonyítják: Arany János kalapja, Hiúság, Arany Jánosra gondolva. Utóbbi, ma már tudjuk, prófétai vers – akárcsak a példakép Sejtelem című verse. „kenyerem javát már megettem / útjaim nagyját már megjártam” – írta Kányádi Sándor. A ma beteljesedett életút bizonyságával tudjuk már, hogy a vers megírásakor, 1976-ban a költő valóban éppen elhagyta évei felét. És most, élete kilencvenedik évébe’ mellére térdelt, és őt is bekötötte a jó Isten kévébe: „fogam között egy szál vadrozzsal / szememben a tündöklő éggel / kévém-bekötni majd az isten / mellemre térdel”.

A legszebb magyar versnek A vén cigányt tartotta. De megénekelte az öreg tanút is, Petőfi vén körtefáját, írt Krónikás éneket Illyés Gyulának és Jékely Zoltánnak, és megírta elmaradt találkozását Pilinszky Jánossal. Utóbbit nagyon finom humorral tette, azzal a szelíd öniróniával, amiről beszélt találkozásunkkor – ott van e vers minden szavában „az önmagunkon is mosolyogni tudás enyhe árama”.

S a hite? Konok volt ebben is, a hithez való ragaszkodásban. „nekem a hit régen is hit volt / s mert hit volt / az életet is hittel éltem / hagyjatok meg hát engem / ebben a balga hitben” – kéri egyik versében. Egy kérdésre válaszolva pedig így fogalmazott: „Az Úristenen kívül mindenben kételkedni kell, mert csak a jóhiszemű kételkedés viszi előre a világot.”

Kételkedett ő is, önmagában is. Már az új évezredben íródott a Szelíd fohász című vers, melynek szelíd kérdése és szelíd kérése ezen a napon különösen érvényes: „nem marad-e sziklára hullt / magokként vajon terméketlen / mit egy hosszú életen át / a jövendőnek elvetettem // tudom sokat eltékozoltam / abból mit rámbíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat”.

Kányádi Sándor tudta és hirdette, hogy vannak „vidékek legbelül / szavak sarjadnak rétjein / gyopárként sziklás bércein / szavak kapaszkodnak szavak”. Így volt költő. Költő, aki mégsem állította magáról soha, hogy költő. „Mindig elmondom a kicsi gyerekeknek, hogy ha a ti unokáitok, dédunokáitok érdemesnek tartanak majd valamit kézbe venni abból, amit írtam, akkor azok elmondhatják majd, hogy az én ősöm ekkor és ekkor egy igazi költővel találkozott.”

Én találkoztam egy igazi költővel. Itt élt közöttünk Kányádi Sándor, egy igazi költő, nagy magyar költő, akiről nyugodt lélekkel mondjuk: „tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok fürödtek benne, úgy tűnt el, amint érkezett”.

Visszafojtott szavak a Házsongárdban című versének utolsó sorait idézem még, bár most tél helyett a ránk szakadt nagy nyárban vagyunk „toporgók” – „körülállván ezt a koporsót // mormoljunk el mibennünk áldott / lelkéért bár egy miatyánkot”.

Legyen boldog a nyugalma és örök az emléke itt a földön!

Fotó: Thaler Tamás

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
karmelhegyi-boldogasszony-bucsut-unnepeltek-marosszentgyorgyi-karmelita-kolostorban
Kármelhegyi Boldogasszony-búcsút ünnepeltek a marosszentgyörgyi kármelita kolostorban

Székely János szombathelyi megyéspüspök főcelebrálásával ünnepi szabadtéri szentmisére hívták a híveket, a családokat a kármelita nővérek a marosszentgyörgyi Kis Szent Teréz-kolostorba július 16-án.

2018. július 19. csütörtök
elismertek-nagy-hazaspar-munkajat
Párkapcsolatra oktatnak felsőfokon – Elismerték a pécsi Nagy házaspár munkáját

Június elején adták át a családbarát szemlélet terjesztését elismerő Kopp-Skrabski-díjakat. A közönségdíjat Nagy Péter, a Pécsi Egyházmegye közoktatási munkatársa és felesége, Nagyné Dékány Judit nyerték el a családi életre nevelésben végzett hatékony tevékenységükért.

2018. július 20. péntek