A 20. század lelki megújulásának három tanúja

2018. július 20. péntek 18:56

Megkezdődött Magyarországon a lelki előkészület a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. A készület apropóján Szabó Ferenc SJ Teilhard de Chardin jezsuita tudós, Prohászka Ottokár püspök és Dienes Valéria filozófus eucharisztikus lelkiségét mutatja be.

Az 1905 és 1915 között katolikus hitre tért írók, művészek, gondolkodók jelentős részének ihletője a zsidó származású filozófus, Henri Bergson spirituális filozófiája volt, aki élete végén (†1941) szintén eljutott az evangélium Krisztusához, de nem vette fel a keresztséget az üldözött zsidókkal vállalt szolidaritásból.

Henri Bergson 1911–1912-ben Párizsban, a Collège de France-ban tartotta híres előadásait. Ezeket hallgatta Dienes Valéria (†1978)  magyar filozófusnő is, [1] aki Bergson spirituális filozófiájának megismerését tekintette gyermekkori hitéhez való visszatérése kezdetének.

Dienes Valéria – Henri Bergson, majd Teilhard de Chardin műveinek fordítója és eszméiknek hazai terjesztője – az 1920-as évek elején a szintén bergsoni ihletésű fehérvári püspököt, Prohászka Ottokárt (†1927) választotta lelki vezetőjének (miközben létrehozta, szintén bergsoni inspirációra, a mozdulatművészetet, az orkesztikát). Dienes Valéria, maga is vérbeli filozófus volt, nemcsak fordította Bergson műveit, hanem továbbfejlesztette „mesterei” gondolatait, és egy sajátos „eszméletcsere”, ozmózis révén született meg prohászkai–teilhard-i ihletésű misztikája. Mindhármuk lelkiségének napja az Eucharisztia volt.

Henri Bergson (1859–1941) [2] még a 19. század végén (1889) a tudattények elemzésétől indult el, majd Anyag és emlékezet (1896), azután Teremtő fejlődés (1907) című művein keresztül eljutott a keresztény misztikusok Istenéig, a Szent János-i „Szeretet az Isten” felismeréséig (1Jn 4,16). Erről szól utolsó nagy műve, Az erkölcs és a vallás két forrása (1932). A várva várt művet 1933-ban Babits Mihály is örömmel üdvözölte és ismertette a Nyugatban. Dienes Valéria az 1940-es évek elején e műről írta: „Ha lefejtjük e mű alapgondolatáról mindazt, amivel a kivitel fölékesítette, az egész bergsoni művön végigvonuló Tartam-intuícióból fakadó teremtő fejlődésnek a tapasztalati világban elérhető legmagasabb állomását pillanthatjuk meg a keresztény misztika hatalmas élménykincsében, mely Bergson számára az emberi szellemiség csúcsteljesítményét jelenti. Az emberiség e morális hősei az evangélium neveltjei a teremtő fejlődésnek új győzelmét képviselik. A teremtő fejlődés szellemlépteiben mindegyikük egyetlen és megismételhetetlen megújulás az anyagon áttörő eszméleti erőnek új meg új állomásai, egybehangzó bizonyságok arról, hogy a lét Okának és Céljának a mi eszmélésünk köréből vett legjobban megközelítő vonása a szeretet.” Bergson a Két forrásban már nem annyira a múltat vizsgálja, hanem a jövőt kémleli, előre és felfelé keres valami Transzcendenst: erről a misztikusok tapasztalata alapján megállapította, hogy nem elvont eszme, hanem szabad teremtés, élő valóság, kicsorduló élet, személyes Szeretet. Ez a Szeretet mozgatja a mindenség életlendületét, a „tartamban” sodródó „teremtő fejlődést”. Isten teremtő Szeretetenergia: erről tanúskodnak a keresztény misztikusok.

Dienes Valéria 1967. május 22-én jegyzi be naplójába: „Szeretném felgyújtani itt azt a belső tüzet, amit az én nagy lelkeim táplálnak, melyik volna alkalmasabb: Bergson–Prohászka–Teilhard; szeretném megírni a nagy Triót […], Henrik–Ottokár–Péter trióját, akik abban az Időn kívüli örök állapotban talán el tudnák mondani az Idők emberének azt, amit nem találnak meg maguk…”

Szabó Ferenc SJ 1965-ben Párizsban ismerkedett meg Dienes Valériával, segített neki a Hit az emberben címmel megjelent Teilhard-válogatás fordításának megvalósításában. Minderről így ír: „Ettől kezdve élete végéig kapcsolatban maradtunk. Vali néni 1972. január 23-i hozzám intézett levelében többek között ezt írta: »Talán emlékszik, Feri, milyen vonalakon jár a gondolatom. Ha az ember életének már a tizedik évtizedében él, nagyon kimélyül az időgondolat, a nem-idő, és olyan különös, meglepő eszmefüzérek alakulnak, kivált, ha Bergsonnal, Prohászkával Teilhard ’mezőnyein’ sétál az ember. És Jézus emberi eszmélete ennek a három léleknek világításában… Még nem aludt el bennem a gondolat a kilencvenharmadik esztendőben. Csak más meneteléssel jár, és megváltozott – romlott vagy megjavult – műszereivel dolgozik. Vagy talán nem is ’dolgozik’, csak él.«

Dienes Valéria szellemi hagyatékát kutatva az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában 2000-ben megtaláltam Henri Bergson utolsó nagy művének, az 1932-ben megjelent Les deux sources de la morale et de la religion-nak kiadatlan magyar fordítását, Dienes Valéria munkáját, amelyet 2002-ben megjelentettem a Szent István Társulatnál: Az erkölcs és a vallás két forrása címmel. A zsidó filozófus, többek között a keresztény misztikusokat tanulmányozva, eljut a Biblia Szeretet-Istenéig.

Szintén Vali néni hagyatékában akadtam rá Eszméletcsere című írására. Ebben az érdekes elképzelt beszélgetésben Bergson és Prohászka eszméletcseréjéről van szó: »két emberi elme gondolatot vált egymással«. Az 1927-ben elhunyt Prohászka magyarul, az 1941-ben meghalt Bergson franciául beszél (de Vali néni Bergson franciáját magyarra fordította). Idézem: »Ebben a beszélgetésükben saját szellemi alkatuk természetéről váltják fel eszméletüket és annak emberileg már beérett tartalmát. A mindenség két közeli pillanatában indultak el öröklétük földi pályáján. Egyik az 1858-ik, másik az 1859-ik földévben, éspedig a korábbi [Prohászka] október 10-én, a későbbi [Bergson] pedig október 18-án. Az egyik gyermekkorában a judaizmust, a másik gyermekkorában a kereszténységet szívta be. Majdnem egyidejűleg éltek a földön, de sohasem találkoztak…«.”

Következik az elképzelt „elmék párbeszéde”. Bergson és Prohászka bemutatja ismeretelméletét; beszélnek az intuícióról. Közben utalás történik Teilhard de Chardin-re is. Most megelevenedik a párbeszéd:

Prohászka: Ezek a gondolatok nem fogalmi pontosságok, ezek élményekre való rámutatások, melyek az empíria ugyanolyan valóságos részei, mint a belőlük fogalmasítottak. Ezek az eszmélés más területeiről valók, a teljes belső világ valóságából, amelyet későbben jött gondolattestvérünk [Teilhard] »dedans«-nak emlegetett, és amelyen át ugyanaz az intuíció közeledik felénk.

Bergson: Ez bizony ugyanaz a dolog, amit én hangsúlyoztam Párizsban, a mi filozófiai társaságunknak az összejövetelein, amikor megkérdeztek engem: ugyan mi az az intuitív ismeret?… (Az emberi szellem) képes egyesülni és azonosulni a valósággal, mely egyszerre materiális és spirituális. De nehéz róla beszélni, és azt elgondolni; és könnyen megvádolják az embert költészettel, mikor gondolatot merít azokból a metaforasorozatokból, melyek a kifejezhetetlennek ugyanazon pontja felé irányulnak. Nem ízlelted soha ezeket a nehézségeket?

Prohászka: Ezt az ismeretelméletet kellett volna továbbépítenem, de nem építettem tovább. Lehet, hogy sok mindent elmondtam volna helyetted, de a velem együtt-lakó eszmélettársak félreértettek engem, mert szavakon át néztek a valóságra, fogalmi struktúrákon át a közvetlenre, és egyetlen valóságnak minősítették a fogalmasítottakat és a közvetlent. Akkor leléptem a metafizika talajáról, és teljesen az emberlelkek gondozására fordítottam a nekem adott szellemi erőket. Beszéltem az ő naiv realizmusuknak a valósághoz eléggé hozzáférni próbáló józan ész nyelvén – nálatok »sens commun«-nek hívják.

Bergson: Ezen a nyelven minden metafizikát el lehet mondani.

Prohászka: Én azonban ismeretelméletem kettősségét már nem az emberi eszmélet magyarázatában, hanem Krisztus valóságában vettem munkába, és megépítettem a magyar lelkek számára az egyházias Krisztus-valóságot. Te messziről jöttél Krisztus felé.

Bergson: Jól mondod: én gyermekkori judaizmusomból léptem ki. Én nem nevelődtem benne, mint te, hanem úgy kellett fölfedezni a Krisztust. Sohasem tudtam teljesen kibeszélni magamat róla, mert sohasem mondtam ki utolsó szavamat sem. Mégis a Két forrás című művemben a misztikus empíriával egybehangzóan és főleg a katolikus misztika kijelentéseinek értelmében azzal a meggyőződésemmel konkludáltam: hogy Isten – szeretet. Ez a Krisztusnak tanítása. Így én is a te konklúziódra jutottam…

A párbeszéd következő szakaszában Dienes Valéria még jobban kidolgozza azt, hogy milyen hatások, felismerések révén jutott el Bergson ahhoz a felfedezéshez, hogy Isten az Agapé, a Szeretet – tehát Az erkölcs és a vallás két forrása vallásfilozófiájához. (Prohászka már nem ismerhette ezt az 1932-ben megjelent könyvet.) Az ismertetett „eszméletcserére”, főleg Bergson meglátásaira az idő és az emlékezet új elemzéseire visszatérünk a következő előadásokban, amikor Teilhard, Prohászka és Dienes Valéria eucharisztikus misztikáját mutatjuk be.


[1] Szabó Ferenc SJ, Dienes Valéria önmagáról, „Mai írók és gondolkodók/9”, Agapé, Szeged, 2001.
[2] Bővebben Szabó Ferenc SJ, Bergson útja az Evangéliumok Krisztusa felé, Vigilia 1985/1.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Vezető híreink - olvasta már?
-maradjunk-szofogadok-maradjunk-isten-igejenek-befogadoi-szent-istvan-napi-szentmise
„Maradjunk Szófogadók, maradjunk Isten Igéjének befogadói” – Szent István-napi szentmise Budapesten

Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek mutatott be szentmisét augusztus 20-án Budapesten, a Szent István-bazilika előtt, majd vezette a Szent Jobb-körmenetet. A szentmise szónoka Német László SVD nagybecskereki megyéspüspök volt.

2018. augusztus 20. hétfő
okumenikus-istentiszteletet-tartottak-budapesten-augusztus-20-eloestejen
Ökumenikus istentiszteletet tartottak Budapesten augusztus 20. előestéjén

Ökumenikus istentiszteletet tartottak a magyarországi keresztény egyházak vezetői augusztus 19-én, szombaton, az államalapítás ünnepének előestéjén Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban. Az ökumenikus imádságon Erdő Péter bíboros, prímás is részt vett.

2018. augusztus 20. hétfő