A hála hangja

Szent János evangéliumával, annak bevezető soraival, a Prológussal még olvasni nem tudó kisministránsként találkoztam. Négyévesen kezdtem ministrálni, 1951-et írtunk akkor. A szentmise abban az időben nem az áldással és az elbocsátással fejeződött be, hanem a Prológussal. A pap a mise befejeztével, az áldás és az elbocsátás után még visszafordult az oltárhoz, és az evangéliumos oldalon elmondta a Prológust. Ezt hívták utolsó evangéliumnak. Eközben már szólt az orgona, a nép a befejező éneket énekelte. A papot már csupán a ministráns hallhatta, ő is inkább csak hangfoszlányokat. A ministránsnak figyelnie kellett, mert az elején és a végén is volt válaszolni valója, és a pappal együtt kellett letérdelnie a „Verbum caro factum est, az Ige testté lőn” szavakra.

Figyeltem én, legfőképpen akkor, amikor Oslay Oswald (1879–1962) atyának ministráltam. Különös jelenség volt. Mint egy pátriárka: szálfaegyenes tartás, hófehér haj, átszellemült arc, megfontolt, suttogó beszéd. A két János, a keresztelő és az apostol egysége: szigorú aszkéta, de csupa jóság, kedvesség. Azt láttam rajta, hogy az utolsó evangélium elmondásakor ugyanaz az áhítat, összeszedettség és odaadó figyelem sugárzik róla, mint az átváltoztatáskor, úrfelmutatáskor, áldozáskor. Láttam – nem tudatosult ez bennem akkor, csak láttam –, hogy az Eucharisztia misztériuma és a Prológusban feltárt misztérium összetartozik, a Prológus az Eucharisztiában valósul meg, és ez a ferences atya az Eucharisztiából él, ettől olyan gyönyörű.

Később elgondolkodtatott ez a belső összetartozás. Az Eucharisztia ajándékában megéljük a Prológust. Az anyaszentegyház ezt az összetartozást fejezte ki azzal, hogy a nyugati egyházban az Eucharisztiát csaknem ezer esztendőn át a Prológus elmondásával zárta, hálaadásképpen (ez a XI. századtól kezd gyakorlattá válni, s Szent V. Piusz 1570-ben szabályozza és teszi kötelezővé). Ahogyan az utolsó vacsorát – a pászkavacsora rendje szerint – Jézus is a dicsőítő, hálaadó zsoltárok (115–118) eléneklésével zárta tanítványaival (Mk 14,26), úgy zárta az úrvacsorát az anyaszentegyház a Prológus elimádkozásával. A Prológus az újszövetségi „hal - lel”, dicsőítés.

Bálint Sándor csodálja meg Ünnepi kalendáriumában, hogy már az Érdi-kódexben (1527) az ismeretlen karthauzi szerző Beda Venerabilist (673–735) idézve ámul a Prológus és az Eucharisztia összetartozásán. Régisége miatt nehéz ez a szöveg, de szépsége miatt érdemes vele megbirkózni: „Bódogságus Szent János evangélista oly nagy igét szalaszta ki szájából, kinél nagyobbat soha senki nem szólt vala. Ó mely nagy lelki édesség vagyon e szent igének mondásában, hallásában: Verbum caro, Isten ember, annál es nagyobb lőn, mikoron lőn csodaképpen (csodálatosan megvalósul), de még annál is nagyobb malaszt adaték, mikoron érdemle (érdemesnek tartja, jónak látja, akar) lakozni mibennünk, és mi érdemlők bírnia (akarjuk Őt bírni, fogadni), mint atyánkfiát (testvérünket). Ó szerelmes atyámfiai, ha ki eszébe veheti ez ellyen (ilyen) egyességnek (egységnek) és atyafiúságnak méltóságát, nemigen hiszöm, hogy végére mehessen az nagy lelki édességnek…”.

Az Eucharisztia hitünk misztériumának eleven foglalata. Jézust kapjuk, Jézus bennünk, hogy mi vele egyesülten hálaadássá, hálaáldozattá lehessünk. Az Atya, Isten, aki a szeretet (1Jn 4,8.16), gyönyörködik a szeretetben, a végsőkig menő szeretetben (Jn 13,1), az áldozatot vállaló Fiúban. Jézust kapjuk, hogy általa az Atya gyönyörűsége, szeme fénye, gyermekei lehessünk. A Prológus, Szent János evangéliumának előhangja hálaadás azért, hogy hálaadássá lehetünk.

Zatykó László OFM