1865 decemberében Arany Jánosnak ki kellett ürítenie a fájdalom csordultig telt poharát. Maga írta leányához december 19-én:
„Röpűlök: látlak-é megint?
Vagy a pohár csurdulva vár,
S fenékig kell ürítenem!...”
Elsőre kérdésnek tűnhet, valójában a fájdalom felkiáltása, és ott rejlik benne az imitatio Christi, a Krisztushoz való hasonulás szándéka – az Úr szavainak idézése által, melyeket a Getszemáni kertben mondott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39).
*
Arany János egyetlen leánya, Arany Juliska december 28-án halt meg. A költő két sírverset is írt, végül ez került a nagyszalontai temetőben ma is látható sírkőre:
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Nincs kétség, irodalmunk egyik legszebb sírverse ez, mely egyúttal a költő nagybetűs tanúságtétele az örökéletbe vetett hitről.
*
A következő évben, 1866-ban a fájdalom rövid, szaggatott verseket íratott Arany Jánossal. Összes versei között nem is találunk ebből az évből más témájú verset.
A Feljajdulás a fájdalom nem szűnő erejéről ad hírt.
Nem lettél volna szívem gyermeke,
Csak, mint valál, Istenkéz remeke:
Könnyem szakadna e feldult romon:
És most erőt vegyek fájdalmamon!...
*
A Juliska emlékezete töredékben maradt megrendítő dokumentum. A kézirat félbemarad, és ezt jegyzi oda költő: „Nagyon fáj! nem megy!”
Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,
A honfi legszentebb könnyével áldozám,
Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom',
Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
*
Az Intés és a Vágy című versek szintén ezekben az években íródtak, keletkezésük pontos dátumát nem ismerjük.
Így int a fájdalomban vergődő Arany:
A fájdalommal, gyermekek,
– Láng az, mely éget és emészt,
Kard, mely önvéred ellen készt, –
Tréfát ne űzzön versetek.
Vágya pedig ez:
Vágytam, Juliskám, lakni hozzád,
Számlálgatám az évek hosszát…
*
Tizenhat év múlva, 65. születésnapján fejezhette be ezt a számlálgatást, 1882. március 2-i dátummal írja le az öreg költő a Sejtelmet, egyik utolsó versét.
Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
És valóban, ebben az esztendőben, mintegy az őszi betakarítások zárásaként, őt is „betakarította” a Jóisten. És hisszük, újra találkozott szeretett leányával. A LÉLEK ÉL.
Magyar Kurír
(bh)
Kapcsolódó fotógaléria